105. Szöul - part 1.

Pati:

Lassan ültem fel. Az ablakon egy szétszaggatott fehér függöny lengedezett, széttörött, szilánkos üvegcserepek borították a szürke beton padlót. Rajtam egy világoskék ruhaszerűség volt, az ágy alattam pedig vasból volt, vékony matraccal, és egy lepedőszerű anyag, amivel be voltam takarózva. A szobában semmi más nem volt. Az ajtó nyikorogva függött félig kidőlve a helyén, és a dühöngő szél mozgatta. Kis világosságot az egyetlen pislákoló izzó biztosított, ami a plafonon lengedezett, kísérteties félhomályba vonva a helyet.

Sehol BaekHo, sehol DogHo, DogMin, vagy a kicsi DogHae…

Valami azt súgta, hogy nem is lesznek ebben a fura épületben.

Most vagy egy másik dimenzióba kerültem, vagy csak álmodok.

Add, hogy csak álmodjak!

Legszívesebben összekuporodtam volna az ágyon, és addig sírtam volna, amíg fel nem ébredek. Ekkor hangokat hallottam: mintha DogHo nevetne valahol.

Anyai ösztöneim felébredtek, és felülkerekedtek a félelmemen.

Kicsúsztam az ágy szélére, ami recsegve fogadta, hogy megmozdultam.

Meztelen talpamat letettem a földre, és a papucsomat kerestem, ami persze nem volt sehol. Leléptem a hideg betonpadlóra, és próbáltam kikerülni az üvegcserepeket. Átkaroltam magam, ahogy a hideg szél megcsapott. Óvatosan lépkedtem az ajtó felé.

Már majdnem odajutottam, amikor egy nagy szélroham majdnem feldöntött. Szinte nekiestem a falnak, mire az arcomba vakolat hullott. Kiköptem a számba esett koszt, és letöröltem az arcomról is. Kitapogattam az ajtót. Ahogy hozzáértem recsegve leesett a lábam elé, mire hátraugrottam. A talpamba fájdalom hasított, és felkiáltottam. Fél lábon állva, az omladozó falnak támaszkodva kiszedtem a talpamból az üvegcserepet, és a földre dobtam, ahol csörömpölve törött szét. A szél újra a képembe fújt valami port, és ha nem támasztom meg magam, elesek. Minél előbb ki akartam jutni onnan, vagy felébredni. Átléptem az ajtót, és a fal mellett tapogatva elindultam. A kis izzó ide nem világított, bár félhomály uralkodott, így a falat láttam. Egy helyen tapétadarabok lógtak, és víz csöpögött. Valahonnan ismerős volt a tapéta mintája… Mintha egy szálloda, vagy hotel lett volna.

Emlékek rémlettek fel bennem: Itt szálltunk meg, amikor először, vagy talán másodjára?, Koreába jöttünk.

Ezek szerint még Szöulban vagyok. Csak tudnám, hogy ez most jó, vagy rossz.

Továbbmentem a folyosón. A szél továbbra is, mintha átsüvített volna a falakon, és nyöszörgő hangot adott ki. Átkozottul féltem, és nagyon reméltem, hogy álmodok.

Hirtelen úgy éreztem, hogy valaki hozzámért. Gyorsan hátrafordultam, és DogHae állt mögöttem. Majdnem elsírtam magam megkönnyebbülésemben.

Meg akartam ölelni, odarohanni hozzá, de mikor hozzáértem az ujjaim áthatoltak rajta, és csak a levegőt érintettem. Jobban megnézve kavargott, és kissé átlátszó volt.

Levegőért kapkodva hátráltam, és valamiben megbotlottam, és elestem.

A lény derengő fénnyel jött felém. Ahogy lépkedett kissé eltorzult, és kavarogni kezdett. Hátrafordultam, és megláttam azt, amiben elestem: az én kicsi DongHaem véráztatta testét. A szemei fennakadtak, az arca sápadt volt, szája félig nyitva…

Eleredtek a könnyeim, aztán a lényre néztem. Kevergő ajkai szavakat formáltak, amiket nem értettem, de nagyon megijedtem tőle.

Mi van, ha a két fiammal, vagy BaekHoval is ilyen történt…?

Levegőért kapkodva bámultam az élettelen testet. Kirázott a hideg.

Megint azt éreztem, hogy hozzámértek. Felnéztem, és a hajam alól láttam a lényt. Mintha kiabált volna, de nem értettem. Elveszettnek látszott, és reménytelennek.

Az arca a kislányomé volt…

Nem bírtam tovább, felpattantam, és elrohantam.

Próbáltam felidézni a hotel alaprajzát, amiből csak annyi rémlett, hogy van lift.

A folyosó végén egy pici piros lámpa pislákolt, így arrafelé rohantam.

És majdnem beleestem a liftaknába. Szerencsémre még időben sikerült megtámasztanom magam a falban. A lift sehol.

A kavargó lény, a szellem?, ott maradt a halott lányomnál, és fölötte körözött.

Mikor sikerült levegőhöz jutnom a lépcső felé indultam.

A lépcsőházban teljes sötétség uralkodott, alig találtam meg a fokokat. A korlátba kapaszkodtam, és a lábammal tapogattam a lépcsőfokokat.

Csend volt. Félelmetes csend. Még a szél zúgása sem jutott el idáig.

Tisztára, mint a horrorfilmekben… Aish, Pati, ébredj már fel!

Egy ajtó nyikorogva kinyílt, így fény tódult be a lépcsőházba. Pislognom kellett, hogy észrevegyem, hogy az ajtó után le van szakadva a lépcső.

Azt terveztem, hogy addig megyek a lépcsőn lefelé, amíg ki nem érek az utcára. Ezután viszont el kellett vetnem a tervemet.

Az ajtón keresztül egy folyosóra jutottam. Az ablakokból itt is hiányzott az üveg, és itt is átfújt mindenen a szél.

Ahogy kinéztem elém tárult a füstölgő, kormos, sok helyen összedőlt város. Életemben ijesztőbbet nem láttam. Sehol egy ember az utcákon, az autók felborulva, némelyik a folyóban, ami mintha megáradt volna, és mindenfelé folyt a vize. A fák elszáradtak, mindent por lepett be, vagy a füst. Kicsit messzebb láttam egy hidat, a Bampo hidat, amin anno mi is sétálgattunk. Távolabb pedig ferdén álló, vagy félig leomlott felhőkarcolókat.

-Rossz látni, ugye? – Szólalt meg mögöttem egy reszelős hang. Ijedten fordultam meg, és néztem az idős bácsira. Nagyon soványnak tűnt, és borotvát sem láthatott már egy ideje.

-Maga meg kicsoda? – Nyöszörögtem ki.

-Talán az egyetlen túlélő. Maga a másik. – Bökött felém, és megvillantotta fogatlan mosolyát.

-Háború van, vagy…? – Néztem a város felé újból.

-Nem tudom, hogy honnan pottyant ide, de az északiak megtámadtak minket, és amint láthatod mindent tönkretettek.

-Ugye nem… - Kezdtem, mire fancsali képet vágott az őszes szakálla mögül, szürke szeme szomorúan csillogott.

-Sajnálom, mindenkit megöltek.

-Nem, az nem lehet! – Tántorodtam meg. Sikerült megkapaszkodnom az ablakkeretben, így nem estem ki, de kicsin múlt.

-A feleségemet az orrom előtt lőtték le, a fiamat pedig elvitték. Alig egy hete történt. – Rázta a fejét hitetlenkedve. A városra néztem, aztán az öregre.

Könyörgök, ébredjek már fel!

A szél kicsapta az egyik ajtót. Az öreg felkapta a fejét, aztán megragadta a csontos kezével a csuklómat, és maga után rántott az egyik sötét sarokba.

Két fegyveres férfi lépett be. A lélegzetemet is visszaszorítottam, nehogy eláruljam magunkat.

-Olyan jó volt! Végre egy nő, akit én kaptam meg. – Röhögött az egyik. – Élvezet volt hallani a sikolyait, és a nyögéseit.

-Nem értem miért kellett lerombolnunk az egész várost. Olyan sok jó hely volt itt. És sok jó nő. – Eltrappoltak előttünk, és eltűntek a lépcsőházban, ahonnan én jöttem.

Az öreg görcsösen szorongatta a csuklómat, még egy csomó ideig, aztán amikor teljesen elhaltak a zajok, és a beszélgetések elengedett.

-Légy óvatos! – Suttogta. – Tűnj el, mielőtt visszajönnek.

-De… - Kezdtem, mire csendre intett. Hallgatózott egy picit, aztán suttogva folytatta.

-Kicsi ez a hely kettőnknek, és ezeknek lámpájuk is van. Sajnálom. Siess, amerről jöttek biztonságos lemenned.

Amikor nem indultam el szinte kilökött a fal mellől. Lábujjhegyen rohantam el a lépcsőig, és azon le. Néha megálltam hallgatózni, de szerencsémre nem követtek.

Lejutottam a következő szintre. A sötét folyosón mentem halkan, tapogatózva.

Az egyik szobából derengő fény szűrődött ki, így arrafelé mentem. Az ajtóban megtorpantam. A falhoz simultam, amiről szerencsémre nem omlott a vakolat, és hallgatóztam. Egy halk dallam jutott el a fülembe. Az a reklám, amit DogMin énekelt mindig poénból.

Óvatosan benéztem, és majdnem felsikítottam.

Egy hasonló szellemlény lebegett a padlón fekvő fiam mellett. A lény megérezte, hogy nézem, így felém fordult, és egyenesen a szemembe bámult.

Aztán otthagyta a testet, és odajött hozzám. Riadtan léptem hátra, mire megtorpant. Végig a szemembe nézett, és ő is próbált mondani valamit, de neki sem volt hangja.

Hátrálni kezdtem, miközben a fejem ráztam.

Először nem ott ébredek, ahol lefeküdtem, aztán a kislányomat holtan találom egy régi hotel folyosóján, aztán egy vén hapsi azt mondja, hogy megtámadtak minket, és mindenkit megöltek, katonák, DogMin…

Újra a szellemlényre néztem, aki pont olyan volt, mint DogMin tegnap… vagy amikor utoljára láttam.

A lény megállt, és megint próbált valamit mondani, de nem hallottam a hangját. Lehunyta a szemét, és a fejemben megszólalt megint annak a reklámnak a zenéje.

Dermedten álltam az ajtóban.

A lény elindult felém, mire észbe kaptam, és hátrálni kezdtem.

A hátam mögött kitapogattam a falat, és valami felhasította a tenyerem. DogMin szelleme megtorpant, és újra lehunyta a szemét, mire megint megszólalt a fejemben az a buta reklám. Megráztam a fejem, és összeszorítottam a fogam, hátha ki tudom zárni ezt a lényt, és oda tudok menni DogMinhez… De csak nem akart elhallgatni.

A lény egyre közelebb jött. Összeszorítottam a szemem, és úgy vártam, hogy odaérjen elém. Nem tudom hová csöppentem, és hogy mi ez az egész. Eddig a szellemekben sem hittem.

Nem tudom honnan, de egyszerűen tudtam, hogy odaért elém.

Aztán hideg fuvallatot éreztem, mire kipattantak a szemeim. Előttem állt, és megérintette a kezem.

Kérlek anya, ébredj fel! Ez…

Kinyitotta a szemét, és riadtan rám nézett.

Fuss, fuss!

Elengedte a kezem, és visszarepült a halott fiamhoz.

Hangokat hallottam a lépcsők felől, így megfogadtam a szellem tanácsát és elrohantam.

Lihegve, idegességtől remegve jutottam el a következő lépcsőházig.

Addig mentem le a lépcsőn, ameddig éreztem a talpam alatt betont. Aztán amikor elfogyott a korlát kitapogattam az ajtókilincset.

Hallgatóztam, de nem hallottam semmit a távoli szél zúgásán kívül. Szerencsémre nem követtek.

A következő szinten gyorsan haladtam végig. Próbáltam kikerülni az üvegcserepeket, és elkerülni a katonákat.

Azon imádkoztam, hogy DogHo és BaekHo még életben legyen valahol, és ne lássak ilyen szellem izéket többet.

Hallgatóztam, de nem hallottam semmit a szél zúgásán kívül, így a következő lépcsősorhoz siettem.

Belöktem a fémajtót, ami nyikorogva nyílt ki.

A meztelen talpamat égette a hideg vas, ahogy lementem a lépcsőfokokon.

A következő ajtó előtt elég sokat hallgatóztam, aztán belöktem, és kiléptem a folyosóra. Egy függönyt szabdalt a szél egy nagy lyuk feletti karnison. Lassan közelebb léptem, és a tájat néztem.

Hová lett az a csodás Szöul, ahol huszonéve éltünk? A fényűző hotelek, a kis utcák, a gyönyörű épületek, a szép parkok, az üzletek, a nagy hirdetőtáblák, a kivilágított hidak…

Anya, te vagy az?

Hallottam a fejemben DogHo hangját.

Körbenéztem, de nem láttam sehol szellemlényt. Aminek nagyon megörültem.

Anya? Anya! Hallottam újra, amikor megint kifelé néztem a… talán erkély lehetett ez.

Lassan lenéztem az épület elé. Körübellül az első emeleten lehettem, lábam alatt tíz-húsz méterrel a Han folyó vize folyt, vagy tócsákban állt. Kis dombok látszódtak ki belőle, és a roncs autók.

Az egyik autó tetején egy ismerős valaki integetett.

Anya, itt vagyok!
Összehúztam a szemem, hogy jobban lássam az alakot a füstben, és a falnak támaszkodva kicsit kihajoltam.

Mintha DogHo…

Csörömpölést hallottam, mire ijedten kaptam arrafelé a fejem. Egy katona állt a lépcsőház ajtajában.

Elvigyorodott, amikor meglátott, majd felém indult. Nem tudtam merre hátrálni, csak a lyuk felé.

-Nem is tudtam, hogy ilyen jó a felhozatal. Vagy hogy van még élő ebben a nyomorult városban. – Vette elő a puskáját.

-Anya! - Kiabált DogHo a fejemben. - Elkaplak!

-De tudod mit? – Az övére akasztotta a puskát, és közelebb jött. – Játszunk egy kicsit.

Remegő lábakkal hátráltam.

A férfi elvigyorodott, és a hajába túrt.

-Olyan jót fogunk játszani, kicsi lány! – Perverz tekintetével végigmért, és még szélesebben elvigyorodott a rémült tekintetem láttán.

Lassan jött felém, én pedig lépkedtem hátra. Aztán a bal lábam alatt nem éreztem a betont, és dőlni kezdtem kifelé. Próbáltam elkapni az épület falát, vagy valahogy megkapaszkodni, de a vakolat szétmorzsolódott a kezemben.

Éreztem, ahogy zuhanok.

104. Jövendölés

BaekHo:

Bementem a kiadóba a gyerekekkel.

Patit a hotelben hagytuk. Az orvosok azt mondták, hogy csak rövid ideig fog tartani az az álom, amibe esett. Ezért megszálltunk egy hotelben, ami közel volt a belvároshoz.

Hae nevetve nézte a kabalákat a portán.

-Nézd apa! – Kuncogott. – JR-es kiscica!

-A többiek mikor érnek ide? – Csoszogtatta a lábát a padlón DogMin.

-Nemsokára. Addig üljetek le. Megnézem Pannit.

-Mi is mehetünk? Itt olyan uncsi! – Kérdezte DogHo.

-Jó, nem bánom, gyertek. De csendben legyetek, és Min, ne csoszogj!

Fellifteztünk a sokadik emeletre, ahol Panni irodája volt.

Elsétáltunk az ajtajáig, aztán bekopogtam.

-Apa, fázok! – Nyafogott Hae.

-Ennyi erővel lent is maradhattál volna. – Válaszolt neki DogHo.

-Panni! – Kopogtam újra, aztán belöktem az ajtót.

A szobában szétszórt üvegcserepek voltak, és egy hatalmas lyuk az üvegablakon.

-Apa…

-MINDENKI MENEKÜLJÖN!!! ÉSZAKI OSZTAGOK ÉRKEZTEK SZÖUL FÖLÉ! – Szólalt meg egy hangosbemondó mögöttünk, és szirénázni kezdett minden, ami csak szirénázni tudott.

-Menjetek vissza Patihoz, ott biztonságosnak kell lennie! Keressétek meg, és bújjatok el! – Kiabáltam túl a zajt, és DogHo kezébe nyomtam a kocsikulcsot. Kirohantak az ajtón.

Hae visszanézett a folyosó végéről.

-Apa, veled mi lesz? – Kérdezte a kezeit tördelve.

-Minden rendben lesz! Menjetek! Megkeresem Patit! – DogHo behúzta a liftbe a kis Haet, és eltűntek.
Rohanni kezdtem az igazgató irodája felé, de az zárva volt. A lift lent volt a földszinten, így rohanni kezdtem le a lépcsőn, hogy hátha utolérem a gyerekeket.

Elrohantam a porta mellett, ki a parkolóba, de a kocsim már nem volt ott.

Biztonságban lesznek! Hidd el, hogy biztonságban lesznek!

Futni kezdtem az utcán.

Egy katonai helikopter szállt le az utcán, így bevetetettem magam az első ajtón, ami nyitva volt.

Egy üveges kirakatú ruhaüzletbe jutottam, ahol nem volt senki.

Berohantam hátra, a raktárba, és bezártam az ajtót, aztán a zsebembe raktam a kulcsot, és az egyik eldugott vasajtós öltözőfülkébe zárkóztam.

Előkaptam a telefonom és remegő ujjakkal próbáltam tárcsázni Pati számát.

Kicsengett, de nem vette fel.

Annyira ideges voltam, hogy nem tudtam magammal mit kezdeni. Hívogattam mindenkit, de a legtöbbnél elmondták, hogy nem lehet elérni, aztán egyszer csak megszakadt minden kapcsolat.

Leejtettem a készüléket a padlóra annyira ideges voltam. Persze széttörött, és az alkatrészei szétrepültek. Az a kis fény is megszűnt, amit eddig biztosított.

Összeszorítottam a szemem, és lecsúsztam a padlóra.

Összekulcsoltam a kezem, és úgy próbáltam kérni az égieket, hogy biztonságban legyen a családom.

Hangokat hallottam. Léptek zaját, és lövéseket. Kiabálást, csörömpölést.

Kis idő múlva a hangok megszűntek, és felváltotta a rémisztő, síri csend.

A hideg padlón ülve gondoltam a szörnyűségekre, amik a gyerekekkel történhettek.

-Hülye, barom, állat! Mi a francnak küldted el őket? – Fakadtam ki, és a fejemet ütögettem. – Itt biztonságban lennének, erre kiküldted őket az utcára!

Patira gondoltam, akinek két napja nem láttam a csillogó, gyönyörű szemeit, se a mosolyát, még a hangját sem hallottam. Pedig azóta le sem hunytam a szemem, és amikor tudtam mellette voltam.

Valahogy elaludtam.

Lehet hogy az oxigénhiány, lehet hogy a fáradtság miatt.

És álmodtam.

Egy kitört üvegű kirakat jelent meg előttem, és víz.

Nagyon sok víz.

Az utcákon füstölgő autók, és szana-szét szórt dolgok.

Az épületek lerombolva, füstölögve, darabjaik az úton, vagy a folyóban.

Aztán megláttam Patit, ahogy a vízben lépked a híd felé.

A kép széle elmosódott, és csak őt láttam.

Aztán felém nézett, és átalakult.

Sokkal fényesebb lett, a haja kiszőkült, és szemüveg jelent meg az orrán. Fehér köpenyt viselt, és jegyzetfüzet volt nála.

-Ki vagy te? – Kérdeztem.

-Fontosabb inkább, hogy miért vagyok itt. – Nézett rám. A jegyzetfüzetében lapozgatni kezdett, aztán újra rám nézett. – Az állapota tarthatatlan. Fel kell vinned a hídra, hogy vissza tudjuk hozni a valóságba.

-Tessék?

-Fel kell ébrednie, különben vagy örökre itt ragad, vagy mi sem tudjuk mi fog történni vele. Két hónap teljesen elég volt erre.

-Maga meg miről beszél?

-Patiról.

-De mi? Miért kell felvinnem a hídra? És melyikre, és mi…? – Kezdtem, de addigra teljesen elmosódott a kép, eltűnt a szőke nő, és újra Pati jelent meg. Aztán egy sötét felhő, és nagy fényesség után minden eltűnt.

Kábán ébredtem. Vagyis igazából… Tök sötét volt. Ugyan olyan volt amikor kinyitottam a szemem, és amikor becsuktam.

Hallgatóztam.

Nem hallottam semmit.

Feltápászkodtam, aztán kitapogattam a kilincset, és a kulcslyukat.

Beleillesztettem a kulcsot, vagyis addig próbálkoztam, míg el nem tudtam fordítani benne.

Aztán kilöktem az ajtót, és nagyot szívva a frissnek mondható levegőből, kiléptem a raktárba.

Minden szét volt dobálva, és a kis szellőzőablakon süvített be a szél.

Tócsákban állt a víz a szobában. A raktár ajtaja tárva-nyitva.