104. Jövendölés

BaekHo:

Bementem a kiadóba a gyerekekkel.

Patit a hotelben hagytuk. Az orvosok azt mondták, hogy csak rövid ideig fog tartani az az álom, amibe esett. Ezért megszálltunk egy hotelben, ami közel volt a belvároshoz.

Hae nevetve nézte a kabalákat a portán.

-Nézd apa! – Kuncogott. – JR-es kiscica!

-A többiek mikor érnek ide? – Csoszogtatta a lábát a padlón DogMin.

-Nemsokára. Addig üljetek le. Megnézem Pannit.

-Mi is mehetünk? Itt olyan uncsi! – Kérdezte DogHo.

-Jó, nem bánom, gyertek. De csendben legyetek, és Min, ne csoszogj!

Fellifteztünk a sokadik emeletre, ahol Panni irodája volt.

Elsétáltunk az ajtajáig, aztán bekopogtam.

-Apa, fázok! – Nyafogott Hae.

-Ennyi erővel lent is maradhattál volna. – Válaszolt neki DogHo.

-Panni! – Kopogtam újra, aztán belöktem az ajtót.

A szobában szétszórt üvegcserepek voltak, és egy hatalmas lyuk az üvegablakon.

-Apa…

-MINDENKI MENEKÜLJÖN!!! ÉSZAKI OSZTAGOK ÉRKEZTEK SZÖUL FÖLÉ! – Szólalt meg egy hangosbemondó mögöttünk, és szirénázni kezdett minden, ami csak szirénázni tudott.

-Menjetek vissza Patihoz, ott biztonságosnak kell lennie! Keressétek meg, és bújjatok el! – Kiabáltam túl a zajt, és DogHo kezébe nyomtam a kocsikulcsot. Kirohantak az ajtón.

Hae visszanézett a folyosó végéről.

-Apa, veled mi lesz? – Kérdezte a kezeit tördelve.

-Minden rendben lesz! Menjetek! Megkeresem Patit! – DogHo behúzta a liftbe a kis Haet, és eltűntek.
Rohanni kezdtem az igazgató irodája felé, de az zárva volt. A lift lent volt a földszinten, így rohanni kezdtem le a lépcsőn, hogy hátha utolérem a gyerekeket.

Elrohantam a porta mellett, ki a parkolóba, de a kocsim már nem volt ott.

Biztonságban lesznek! Hidd el, hogy biztonságban lesznek!

Futni kezdtem az utcán.

Egy katonai helikopter szállt le az utcán, így bevetetettem magam az első ajtón, ami nyitva volt.

Egy üveges kirakatú ruhaüzletbe jutottam, ahol nem volt senki.

Berohantam hátra, a raktárba, és bezártam az ajtót, aztán a zsebembe raktam a kulcsot, és az egyik eldugott vasajtós öltözőfülkébe zárkóztam.

Előkaptam a telefonom és remegő ujjakkal próbáltam tárcsázni Pati számát.

Kicsengett, de nem vette fel.

Annyira ideges voltam, hogy nem tudtam magammal mit kezdeni. Hívogattam mindenkit, de a legtöbbnél elmondták, hogy nem lehet elérni, aztán egyszer csak megszakadt minden kapcsolat.

Leejtettem a készüléket a padlóra annyira ideges voltam. Persze széttörött, és az alkatrészei szétrepültek. Az a kis fény is megszűnt, amit eddig biztosított.

Összeszorítottam a szemem, és lecsúsztam a padlóra.

Összekulcsoltam a kezem, és úgy próbáltam kérni az égieket, hogy biztonságban legyen a családom.

Hangokat hallottam. Léptek zaját, és lövéseket. Kiabálást, csörömpölést.

Kis idő múlva a hangok megszűntek, és felváltotta a rémisztő, síri csend.

A hideg padlón ülve gondoltam a szörnyűségekre, amik a gyerekekkel történhettek.

-Hülye, barom, állat! Mi a francnak küldted el őket? – Fakadtam ki, és a fejemet ütögettem. – Itt biztonságban lennének, erre kiküldted őket az utcára!

Patira gondoltam, akinek két napja nem láttam a csillogó, gyönyörű szemeit, se a mosolyát, még a hangját sem hallottam. Pedig azóta le sem hunytam a szemem, és amikor tudtam mellette voltam.

Valahogy elaludtam.

Lehet hogy az oxigénhiány, lehet hogy a fáradtság miatt.

És álmodtam.

Egy kitört üvegű kirakat jelent meg előttem, és víz.

Nagyon sok víz.

Az utcákon füstölgő autók, és szana-szét szórt dolgok.

Az épületek lerombolva, füstölögve, darabjaik az úton, vagy a folyóban.

Aztán megláttam Patit, ahogy a vízben lépked a híd felé.

A kép széle elmosódott, és csak őt láttam.

Aztán felém nézett, és átalakult.

Sokkal fényesebb lett, a haja kiszőkült, és szemüveg jelent meg az orrán. Fehér köpenyt viselt, és jegyzetfüzet volt nála.

-Ki vagy te? – Kérdeztem.

-Fontosabb inkább, hogy miért vagyok itt. – Nézett rám. A jegyzetfüzetében lapozgatni kezdett, aztán újra rám nézett. – Az állapota tarthatatlan. Fel kell vinned a hídra, hogy vissza tudjuk hozni a valóságba.

-Tessék?

-Fel kell ébrednie, különben vagy örökre itt ragad, vagy mi sem tudjuk mi fog történni vele. Két hónap teljesen elég volt erre.

-Maga meg miről beszél?

-Patiról.

-De mi? Miért kell felvinnem a hídra? És melyikre, és mi…? – Kezdtem, de addigra teljesen elmosódott a kép, eltűnt a szőke nő, és újra Pati jelent meg. Aztán egy sötét felhő, és nagy fényesség után minden eltűnt.

Kábán ébredtem. Vagyis igazából… Tök sötét volt. Ugyan olyan volt amikor kinyitottam a szemem, és amikor becsuktam.

Hallgatóztam.

Nem hallottam semmit.

Feltápászkodtam, aztán kitapogattam a kilincset, és a kulcslyukat.

Beleillesztettem a kulcsot, vagyis addig próbálkoztam, míg el nem tudtam fordítani benne.

Aztán kilöktem az ajtót, és nagyot szívva a frissnek mondható levegőből, kiléptem a raktárba.

Minden szét volt dobálva, és a kis szellőzőablakon süvített be a szél.

Tócsákban állt a víz a szobában. A raktár ajtaja tárva-nyitva.