103. Ez nem a valóság...

Eszti:

Reggel amikor felébredtem valahogy minden más volt. Az első dolog, ami nagyon fura volt, hogy elhagytak a rémálmok. Oké, jó ez, csak nem hagyott nyugodni, hogy miért történt így.

MinHyun már elment dolgozni, és a gyerekek is a suliba, így egyedül voltam otthon.

Féltem leülni újra rajzolni, így inkább a konyhában tevékenykedtem.

Dél körül járhatott az idő, amikor fájni kezdett a fejem. Nem tulajdonítottam nagy jelentősséget neki, mert már alapból nem normális napnak ígérkezett, és az időjárás is változott (a hírek szerint). Folytattam tovább a rendrakást.

Egy idő után annyira felerősödött a lüktetés, hogy muszáj volt leülnöm, különben akár el is ájultam volna. Magamba erőltettem egy pohár vizet, és végül sikerült lenyelnem a kortyokat, meg a gyógyszert is. Az asztalra támasztottam a fejem, hogy hűsítse a lakkozott fa.

Aztán megszűntek a kinti zajok: a szomszéd kutya ugatása, a madarak csiripelése.

Felkaptam a fejem, és azt hittem ott helyben kapok szívrohamot.

Az álombeli énem, a tizenhat éves kori önmagam állt velem szemben, és egyenesen rám nézett.

Kikerekedtek a szemeim, és tátva maradt a szám. A lény vagy jelenség… vagy bánom is én mi, felém lépett, és megérintette a csuklómat. Jeges érzés futott végig rajtam, de az érintése puha volt, és olyan, mintha a szél csapott volna meg.

-Ébredj már fel! – Szólt rám.

Értetlenül bámultam rá, mire rángatni kezdett.

-Ez nem a valóság! Nyisd már ki a szemed!

Aztán valami olyan történt, ami még a szellem-önmagamnál is ijesztőbb volt: a lény hasán megjelent egy mozgókép, amelyen MinHyun volt látható. Lassan lépkedett az utcán, szokásos fülesével, és zsebre dugott kézzel. A színek megváltoztak, a fény szinte teljesen eltűnt a képről. Egy nagy hullám kerekedett mögötte, és elnyelte.

A lény a reakciómat figyelte. Én már eléggé kiakadtam, szóval ezek után csak ültem ott, mint aki megfagyott.

Újabb kép jelent meg a hasán:

MinYoung és kicsi MinHyun a suliban ültek a padjaikban. A tanár éppen magyarázott, és közben járkált a tanulók között. Itt is váltott a kép, és a tanár hátából polipcsápok, vagy mik jöttek elő. A férfi szeme vörösen izzott, és a plusz karjaival felkapta a diákokat, és mindegyiket megfojtotta. MinYoung következett, és már lilult a feje, amikor nem bírtam tovább, és lehunytam a szemem.

Mikor a jeges érzés újra végigfutott a testemen lassan kinyitottam a szemem.

A lény még mindig ott állt velem szemben. A pocija helyén pedig egy újabb kép jelent meg.

Panni.

Az irodájában ült, és gépelt.

Éppen hátradőlt, és nyújtózkodott. Megdörzsölte a szemét, aztán újra a monitorra nézett.

Ekkor betörött a nagy üvegház ablaka, és kezdett összedőlni az épület. A testvérem bőrét felkarcolták az üvegdarabok, és vörös foltok jelentek meg a ruháján. Valamit mintha sikított volna, de a szellem nem adott a „kisfilmhez” hangot, így nem hallottam. A szenvedő arcára ráközelített a lény. A szemeit összehúzta, a száját összepréselte, és grimaszba torzult az egész ábrázata.

Nem bírtam tovább, és elájultam.

Pati:

Összekészültünk, és a bulira indultunk.

-Biztos hogy jól vagy? – Kérdezte ezredszerre is BaekHo.

Miután felébredtem, valamikor délben nagyon fájt a fejem, aztán hirtelen elmúlt. Nem értettem, hogy mi volt, de mindegy is.

-Igen, mehetünk. – Raktam be a kocsiba a tortát.

-Akkor beszállás! – Kiáltotta el magát a férjecském, és beugrott a volán mögé. A gyerekek szépen sorban beültek, aztán elindultunk.

Az úton a rádiót kapcsolgatták, míg meg nem találták a NU’EST egyik régi számát. Azt pedig teli torokból énekelték, mind a hárman. BaekHo rám nevetett, aztán a saját részét kezdte énekelni.

Nagyon boldog voltam, amikor megérkeztünk. Szinte kimenekültem a kocsiból.

Megöleltem Jint, és Rent, akik a kapuban vártak ránk, aztán Pannit és JRt, meg a gyerekeket is. Aronék családja is megérkezett nem sokkal később.

Min Jin mindenkivel váltott pár szót, aztán az órát kezdte bámulni. Végül odajött hozzánk (mert éppen akkor Jinnek ecseteltem a következő ruhakollekciót), és megcibálta az anyukája kezét.

-Esztiék nem jönnek?

-De… Már itt kellene lenniük. – Nézte meg a telefonján az időt. – Megígérte, hogy eljönnek.

-Mindjárt megcsörgetem. – Vettem elő a saját készülékem, és kicsit arrébb vonultam. Kétszer próbáltam hívni, de nem sikerült. Nem vette fel. Megpróbáltam MinHyunt is.

-Haló? – Szólt bele.

-Szia! Merre vagytok?

-Még nem indultunk el. Eszti eltűnt.

-Hogy? – Néztem körbe. Nem mintha arra számítottam volna, hogy valahol a kertben lesz… csak hát mégis. Ez eléggé fura.

-Eltűnt. Reggel még a lakásban volt, mire hazaértem már nem volt sehol. A kulcsai, a telefonja, a cuccai… mindene itt van. De ő eltűnt.

-És a kamerák?

-Ki sem lépett a házból. A konyhában ügyködött, még a mosogatóvíz is meleg volt, amikro hazaértem. A papucsa meg aza sztal mallett. Kérlek, mondd, hogy ott van!

-Itt nincs. – Ráztam a fejem.

-Bocsi, nem tudunk menni. Sajnálom. Add át a háromszor két puszit Min Jinnek, és ha megtaláljuk Esztit talán odamegyünk. Attól függ milyen állapotban van.

-Oké. Majd hívj fel, ha megtaláltátok.

Visszamentem a várakozókhoz.

-Nem jönnek. Eszti eltűnt, és őt keresik. – Min Jin elszonytolodott, Jin meg furán nézett rám.

-Hogy érted, hogy eltűnt?

-Mire hazaértek nem volt otthon. Ki a házból nem ment, és… Mi van ha elrabolták?

Nyomott hangulatban telt el a buli. Nem nagyon beszélgettünk, inkább mindenki foglalkozott a maga gondolataival. Egyedüla  gyerekek szórakoztak, meg ettek a tortákból, és segítettek Min Jinnek kibontani az ajándékokat.

Panni mellettem ült, és szorosan átkarolta JRt.

BaekHo a másik oldalamról támogatott.

-Szerintem induljunk haza. –Suttogta a fülembe. – Ebből már nem lesz buli.

-Jin, elmennénk. – Néztem a barátnőnkre. Valami fura volt rajta. Mintha… a mögötte lévő fények átvilágítottak volna a vállán. De biztos csak rosszul láttam.

Összeszedtük a „kölyköket”, és hazafelé vettük az irányt.

Otthon aztán mindenki elvégezte az esti teendőit, aztán bebújt az ágyába.

Bedőltem BaekHo mellé, és azonnal elaludtam.

Valamikor éjfél, vagy hajnali egy környékén arra ébredtem, hogy már megint fáj a fejem. Mikor kinyitottam a szemem villogott minden, így azonnal a párnába fúrtam a fejem, és próbáltam valahogy kiűzni a fejemből a fájdalmat.

Nem akartam felébreszteni BaekHot, így csendben szenvedtem. Mintha hűtőket vágnának a fejemhez…

Aztán… Tíz perc múlva megszűnt. Annyira elszívta az erőmet, hogy szinte kómába estem.

Mikor felébredtem nem abban a szobában voltam, ahol elaludtam….