106. Szöul - part 2.

Lejátszódott előttem az életem. Utolsó pillanatban BaekHo arca jelent meg előttem.

Már felkészültem arra, hogy elnyel a víz, vagy összetöröm magam a betonon, amikor megálltam a levegőben.

Hideget éreztem a hátamon, és a lábamnál, mire kinyitottam a szemem. Forgott velem a világ, és egy elmosódott arc jelent meg a látóteremben.

-Gyere, gyorsan! - Óvatosan letett a földre, és a kezemet rángatva, futva elindult az egyik autó felé.

Lövések durrantak. Egy valami elfütyült mellettem, és átment DogHon, aki meg sem rezdült, csak kicsit kavarogni kezdett a válla, ahol eltalálták.

Erre a látványra megtorpantam.

A fiam szemébe néztem, aztán a vállára, ahol áthaladt a golyó.

Ugyan úgy nézett ki, mint előtte.

-Erre most nem érünk rá! Gyere, mielőtt…

Újabb lövés dörrent, és felsikítottam az oldalamba hatoló fájdalomtól.

Mielőtt összeeshettem volna DogHo berántott egy felborult autó mögé.

Remegve tapasztottam az oldalamra a tenyerem.

DogHo eltűnt, aztán újra megjelent a kezében egy anyagdarabbal, amit felém nyújtott.

Egyik kezemmel az oldalamat fogtam, a másikkal elvettem tőle az anyagot, aztán a sebemre tapasztottam.

-Figyelj rám!  - Hallottam a fejemben. - Ha nem találod meg apát ebben a világban maradsz, míg meg nem ölnek. Muszáj visszajutnod!

-BaekHo életben van? – Néztem a lényre.

Nem tudom. De itt kell lennie. Különben soha nem juthatsz vissza.

-Ugye csak álmodok?

-Képzelődsz.

-Te is egy szellem vagy, igaz?

Lehajtotta a fejét, és aprót bólintott.

-Abban az autóban öltek meg. - Mutatott egy fekete kocsira, aminek ki voltak törve az ablakai. Felismertem BaekHo kocsiját…

A fájdalomtól, a félelemtől, és ezektől a… szellemektől sírni lett volna kedvem.

-A katona elment. Ha jól érzem, akkor apa valahol a Bampo híd közelében van.

-Te nem jöhetsz velem?

-Nem hagyhatom itt a testem.

DogHo sokkal emberibb volt mint DogMin, vagy Hae. Könnyes szemmel öleltem meg, vagyis amennyire egy szellemet lehet.

-És ha nem találom meg?

-Akkor ő fog megtalálni téged.

Lassan álltam fel, és majdnem összerogytam a belém nyilaló fájdalomtól. DogHo a sebemre tette a kezét, és átjárt egy jeges érzés, aztán valamivel tompábban éreztem a fájdalmat.

-Köszönöm.

A fiam szelleme halványan elmosolyodott, aztán a Bampo híd irányába intett.

A bokáig érő vízben futva indultam el. Kerülgettem az autóroncsokat, és az épületmaradványokat.

Egy-két helyen a víz a térdemig ért, és a ruhámat is fel kellett húznom.

Megjelent a fejemben Szöul térképe, így örültem, amikor felismertem egy-két épületet. Vagyis azoknak a maradványait. Füstölgő romokat.

A Bampo híd még egészen egyben volt. Felborult, füstölgő autókkal volt tele, de nem dőlt le, és a víz sem vitte még el.

Körbenéztem, hátha meglátom BaekHot, vagy a szellemét, vagy… bármit ami arra utal, hogy itt van.

Egy kis reményt adott az, hogy DogHo szerint csak képzelődök.

A híd felé lépkedtem. Az égen felhők jelentek meg, és sötétedni kezdett.

-Pati! – Süvített végig BaekHo hangja a levegőn.

A hang irányába fordultam. Mögöttem az egyik betörött kirakat mellől BaekHo jött elő. Körülnézett, aztán odarohant hozzám, és megölelt.

Semmi hidegség, vagy hogy nem érzem a testét, és csak a levegőt érintem.

Ép volt, kicsit szakadt ugyan az inge, és borostás, de ő volt. És nem a szelleme.

Hirtelen örömöm zokogásba fulladt. A ruhájába kapaszkodva próbáltam megemészteni a történteket.

-Hol voltál? Hol találtak meg a gyerekek?

-Tessék? – Néztem fel rá könnyes szemmel.

-Elküldtem érted DogHot, Mint, és Haet a hotelhez.

-BaekHo…

-És hol vannak a gyerekek, és miért vagy tele karmolásokkal, és… - Nem bírtam tovább, és befogtam a száját.

-BaekHo, a gyerekek… me…meghaltak, és… és csak szellemekkel találkoztam. A hotelben vo… voltam, de fogalmam sincs, hogy hogy kerültem oda, és… - Elsírtam magam. Sok volt már ez nekem.

-Az álmom… - Suttogta. Körbenézett, aztán a hídra mutatott. – Arra kell mennünk.

Megragadta a kezem, és húzni kezdett a felborult autók, és a vízfolyások között, a szörnyen festő Bampo híd felé, én pedig követtem. A szél belefújta az arcomba a hajamat, és a könnyeimtől alig láttam.
Ahogy a híd közelébe értünk felhők jelentek meg felettünk. Ahogy haladtunk előre, úgy sötétült el az ég. Nem értettem semmit, és nem akartam ott lenni, mégis valami késztetett arra, hogy kövessem.
Nem tudom, hogy miért nem rázta meg annyira a gyerekeink szellemmé válása, mint engem... de talán nem is akartam tudni.
Ahogy a híd lába fölé értünk villámok kezdtek cikázni. Belekapaszkodtam BaekHo karjába, úgy próbáltam tartani magam a talajon, mivel a szél is egyre erősebben kezdett fújni.
A felborult autók mellett haladva próbáltam értelmezni, hogy akkor miért is jó, hogy egy híd közepe felé tartunk. Ahogy az egyik autót lesodorta a szél a hídról az átszakította a korlátot, a következő szélrohamnál láttam, ahogy inogni kezd a híd. Megtorpantam, és kirántottam a csuklóm BaekHo szorításából.
-Minek viszel be a hídra? Normális vagy? Instabil ez az egész kóceráj, és még az omladozó épületek között is nagyobb biztonságban voltunk. Ha ez leomlik nincs hová menekülni!
-Kérlek, bízz bennem! - Nyúlt a kezem után, de elrántottam, és elkezdtem hátrálni.
-Nem veszed észre?! Már nem otthon vagyunk, a kedves kis családi házban! A gyerekeink nincsenek többé, az egész város egy romhalmaz, és nincs itt semmi... A túloldalon miért lenne más?

-Szerinted nem vettem észre?! – Kiáltott fel idegesen, aztán a hajába túrt. – Fogalmam sincs mi van, féltelek, félek, de valaki azt mondta, hogy ez nem a valóság, és el kell jutnod a híd másik felére, ahhoz, hogy vége legyen ennek. – Nagyokat lélegzett, és látszott, hogy kiakadt. Soha nem láttam még ennyire reménytelennek, és elveszettnek. - Kérlek! Vissza kell jutnod, a nem is tudom hová, ahová tartozol. - Nyújtotta a karját felém. - Kérlek!
"Ha nem találod meg apát ebben a világban maradsz, míg meg nem ölnek. Muszáj visszajutnod!"
Lassan a tenyerébe fektettem a kezem, ő pedig egy szomorú félmosoly után húzni kezdett arra, amerre eddig is tartottunk.

Nehezen jutottunk előre, és a híd is inogott alattunk.
Az ég egyre sötétült el, és egyre több villám cikázott felettünk. A szél erősebb lett, majdnem lefújt minket a hídról, alig bírtam lépkedni. Mellettünk autó roncsok borultak be a dühöngő folyóba.
BaekHo pedig csak egyre húzott, és húzott. Láttam, hogy ő is alig bír lépni, de mindent belead abba, hogy eljussunk a híd közepéig.
A negyedénél járhatunk, amikor először megbotlottam egy autóalkatrészben. A tenyerem, és a talpam égett, a ruhámat szaggatta a szél, a hajam miatt alig láttam...
BaekHo szerencsémre megtartott, így csak a bokámat húztam meg. Ahogyan elnéztem magam mellett, láttam a Han vizét, ami most valahogy nagyobbnak, és rémisztőbbnek tűnt.
A vizet nem csak fodrozta a szél, hanem egyenesen hullámokat emelt belőle, amik még talán BaekHonál is nagyobbak voltak.
Kicsit sem paráztam be... áh, dehogy...
-Biztos minden rendben lesz? - Kiabáltam előre, és reménykedtem benne, hogy meghallja.
-Annak kell lennie. - Fordult hátra, aztán folytatta az utat.
Már majdnem a híd közepéhez értünk, amikor egy nagy szélroham ledöntött a lábamról, és a férjemet is magamra rántottam.
-Jól vagy? - Kérdezte szinte üvöltve, mikor legurult rólam.
-Azt hiszem, de minek odáig elmenni?
-Az álmomban az volt... - Kezdte, de nem tudta folytatni, mert recsegni kezdett alattunk a híd, és víz csapott át a fejünk felett.
BaekHo felhúzott, és futni próbáltunk a szél, és víz akadályokon keresztül. Mint egy tornádóban, úgy süvített a szél, és közénk dőlt az egyik kamion, aminek a vezetőfülkéje majdnem őt találta fejen.
Elszakadtunk egymástól. Ő a híd stabilabb részén, én pedig az omladozó, kevésbé szilárd részén, és a teherkocsi kettőnk között.
-Csak addig kell eljutni! - Kiabálta át a zűrzavaron, igaz, alig hallottam a hangját.
A kocsi mellett kezdett darabokra hullani a híd, így megpróbáltam átjutni valahogy.
Megkerülni lehetetlen volt, mivel mind a két vége a híd legszéléig lógott, így felkapaszkodtam az alvázán az egyik kiugró akármire, de egy szélroham szinte lerepített onnan. Kicsúsztam a híd szélére, és magam alatt láttam a Han dühöngő, hatalmas, és sötét vizét.
Hangokat hallottam a fejemben.
Kelj fel, és siess! Már nincs sok idő!
Visszakapaszkodtam az omladozó hídra, a kamion mellé, és az oldalába kapaszkodva újra mászni kezdtem.
Pont, mikor felértem a mondhatni tetejére láttam, hogy BaekHo próbál átjutni hozzám. Aztán a híd közepe felé néztem, és észrevettem hogy a másik oldalon kezd szétosztani a város.
Igen, szétoszlani, mint a köd.
Felettünk a felhők sokasága, villámok, a folyó, és még ez a dülöngélő híd alattunk... a szembe parton pedig kezd szétoszlani a város, mintha csak ködből lenne.
Fájós tenyeremmel belekapaszkodtam az egyik vasba, és felrángattam magam a kamion valamikor ponyvás tetejére. Az egyik vasba kapaszkodtam, és láttam, hogy BaekHo is ugyan ezt teszi.
Megremegett a híd, és mintha csak papírból lett volna omlani kezdett. A szél és a víz tombolt, mi pedig ténylegesen az életünkért kapaszkodtunk.
Átcsapott a fejünk felett a víz, ami miatt pár másodpercig nem kaptam levegőt. Mikor felnéztem, vagyis oda, ahol eddig BaekHo kapaszkodott csak az üres vasat láttam.
Döbbenten meredtem az előbbi helyére.
A víz újra, és újra a képembe csapott, és nehezen jutottam levegőhöz is. Próbáltam ugyan kapaszkodni, de az egyik nagy hullám nekem sodort valami nehéz fém, vagy kődarabot, ami pont a kezelnek ütközött. Fájdalom hasított a csontjaimba. De tartottam magam továbbra is. Aztán éreztem, ahogy a pillérek megremegnek.

Aztán a következő hullám az egész hidat szétrobbantotta. A kamiont, mintha csak egy pihetoll lenne, felkapta a víz, és vitte. Mellettem autóroncsok repkedtek, én pedig az egyik hullámba estem, és zuhanni kezdtem a vízzel együtt a folyóba.
Levegőért küzdve próbáltam feljutni a felszínre, vagy legalább annak a közelébe, de nem láttam, merre, vagy egyáltalán hol vagyok.  Kapálóztam a sodródó tárgyak között, körülöttem kezdtek eltűnni a légbuborékok. A hideg víz mintha jégtüskéket szurkált volna belém. Aztán mintha egy pillanatra a fejem felett kivilágosodott volna a víz, így arrafelé vergődtem.

A következő hullám nekem sodort egy nagy roncsot, ami a folyó feneke felé rántott. Kapálóztam, próbáltam fájós testrészeimet rávenni arra, hogy mozogjanak rendesen, és el tudjak úszni… De nem ment.
A tüdőm égett, oxigénért kiabált, és bárhogy igyekeztem elúszni, vagy csak odébb sodródni a roncs mellől, a ruhám beleakadt, és bárhogy rángattam húzott lefelé. Aztán kezdtem elveszíteni a tudatom. Megszűntek a zajok, és elborított a sötétség.
Az utolsó, amit észleltem, hogy valami fehérség férkőzött az agyamba, ami megnyugtatott.