Eszti:
A fiaim jelentek meg, aztán MinHyun nevető arca. Utánuk szép
sorban a többiek: Panni, JR, Ren, Jin, Aron, JuJu, Pati, BaekHo… Aztán a képek
összemosódtak árnyékokká, utána pedig árnyékokat mintha vízzel elkenték volna,
és mindent felváltott a fehérség. A fehérség pedig sötétedni kezdett, és mintha
egy erdőbe kerültem volna. Kirajzolódott előttem a szellemlény, aki azt
követelte, hogy nyissam ki a szemem. Aztán hirtelen eltűnt, mert minden
világosságba borult előttem, mintha felkapcsolták volna a lámpát. Újra előjött
az éles fehérség, aztán tompán hallani kezdtem a hangokat.
Beszélgetésfoszlányok jutottak el hozzám, de a hangok nem
voltak ismerősek. Mintha monoton csipogás, és gépek zaja keveredett volna az
emberi szavakkal. Tompán hallottam mindent, és a szavakat sem értettem, mintha
egy ajtó mögött állnék, és a suttogást próbálnám kihallgatni.
Lassan nyitottam ki a szemem.
Feketeséget láttam, amitől nagyon megijedtem. Próbáltam
mozgatni a kezem, de nem sikerült. Mintha be lettem volna szorítva valahová. Az
ujjaimmal kitapogattam a ruhám szélét, aztán valami puhát is megnyomtam, mire
valami sípolni kezdett, és közelebbről hallottam a hangokat.
-Nyissátok ki, felébredt! – Rendelkezett egy mély férfihang.
Mintha japánul hadovált volna, de nem tudtam pontosan meghatározni. Fullasztó
fáradtságot éreztem, és az agyam is tompa volt.
-Nem lesz neki túl hirtelen? – Kérdezte egy vékonyabb női
hang.
-Doktor, maga szeretne egy fekete, mondhatni koporsóban,
agyalni azon, hogy most hol van? Esetleg azon, hogy akkor most élve
eltemették-e? Nem? Akkor nyissa már ki!
Sziszegni kezdett az a valami, amiben feküdtem, aztán
megcsapott a hideg, és éles fehér fény szűrődött be.
Összeszorítottam a szemem, és próbáltam úgy megszokni a
fényt. Amikor már nem láttam vörös és sárga karikákat lassan felnyitottam a
pilláimat. Pislognom kellett, és még be is könnyeztem a világosságtól.
Ahogy lassan kitisztult a látásom egy fehér köpenyes nővel,
és egy kövér bácsikával találkozott a tekintetem.
-Üdv újra a valóságban! – Rebegtette meg az ujjait a nő, és
idegesen rám mosolygott.
-Mit… – Kezdtem, de megijedtem a saját reszelős hangomtól.
Mintha nem is én lettem volna. Mintha már egy jó ideje nem beszéltem volna, és
a hangszálaim nem tudták volna, hogy mi a dolguk.
-Egy pillanat, és… - Lépett a bácsi egy csomó gomb mellé, és
megnyomott egyet, mire a hátam alatt elkezdett valami emelkedni. Láttam a fehér
ruhát, amiben voltam, és a hajam végét, ami a vállamra lógott.
Összeszorítottam a fogam a fájdalomtól, ami a derekamba
nyilallt. Az érzés olyan volt, mintha tőröket szurkálnának az oldalamba. Ahogy
megfeszítettem az elernyed izmaimat a pityegő valami gyorsabban kezdett
csipogni.
-Nyugalom, próbálj meg ellazulni! – Kérte a nő. Nagy nehezen
megtettem, amit kért, és a fájdalom is lassan, nagyon lassan elmúlt.
Bágyadtan körbenéztem, és az egész helyiség olyan volt, mint
egy kórházi laboratórium. Ijesztő volt. Fehér falak, fura műszerek, amiken
gombok villogtak, kék függönyök teljesen behúzva, hatalmas szekrények tele
feliratokkal…
-Lenne pár kérdésünk. – Intett a nő, mire egy fiatalabb lány
a kezébe nyomott egy csíptetős mappát. – Köszönöm. Szóval hogy érzed magad? -
Nézett áthatóan rám. Próbáltam összeszedni a gondolataimat, de nem jutott semmi
frappáns az eszembe.
-Fu… - Kezdtem, aztán megköszörültem a torkom. A nő furán
nézett rám.
-Egy pohár vizet! – Intett megint a doktor, mire megjelent
talán az asszisztense, egy pohárral, amiből óvatosan megitatott.
-Menni fog? – Kérdezte a bácsi.
-Igen… - Köszörültem meg újra a torkom, és egy kicsit ismerősebb
hang jött ki. De a doktorok még mindig elég érdekesen néztek rám.
-Kérhetnénk angolul vagy esetleg japánul? - Kérdezte a
bácsi, mire erőtlenül ránéztem.
-Akkor újra. Hogy érzed magad? – Nézett rám a nő a szemüvege
mögül, mire rá függesztettem a tekintetem. Negyven-negyvenöt körül lehetett, és
egy orvosi maszk lógott a nyakában, szőke haját összefogta, és egy copfban
lógott le a válláig. Kék gumikesztyűt viselt, és fehér köpenyt. Kis névtáblája
is volt, de pont úgy fordult, hogy nem láttam rendesen a kártyát.
Aztán elgondolkodtam a kérdésén. Igazából… Sehogy sem
éreztem magam. Minta levegőből lett volna a testem. Vagyis nem levegőből, mert
a derekam fájt az előbb, de olyan tompák voltak az érzékszerveim, mintha
minimum egy évig aludtam volna, és hirtelen felébresztenek... Vagy ha nem
alszok napokig rendesen, és utána íratnak röpdogát... Lassan megmozgattam az ujjaimat, aztán egymáshoz érintettem őket.
Mintha ott lebénultak volna az érzékszerveim, mert nem éreztem, csak hogy puha,
és meleg. Semmi nyomást, vagy ahogy összedörzsöltem őket…
-Furán. – Motyogtam végül asszem angolul. Valamit írt a
papírjára, aztán leült az asszisztense által hozott székre.
-Fáj valamid?
-A dere… khm… derekamnál. - Nyögtem ki, és reméltem hogy
megérti.
-Fejedet milyennek érzed? – Ezen elgondolkodtam egy kicsit,
ugyanis, mint már említettem nem éreztem a testem, csak tudtam, hogy itt
vagyok. Annyira furcsa volt ez az egész… Az előbb még a konyhánkban voltam, egy
szellemlénnyel, most meg itt, valószínűleg valami kórházszerűségben. És egy
dobozban feküdtem. Vagyis én úgy láttam, mintha doboz lenne.
-Nem… nem érzem.
-Erősnek, vagy gyengének érzed magad?
-Gyenge. – Nyöszörögtem. Ha ő találkozna a fiatalkori
énével, aki megmutatja a szerettei halálát a kevergő hasában, aztán itt ébredne…
Szerintem ő sem lenne túlságosan életerős.
-A színeket látod rendesen? – Elém tartott egy papírt, amin
egy halom szín volt. Rámutatott egyre. – Milyen színű?
-Piros. – Válaszoltam, de ahogy ráfókuszáltam a színre
kettőt láttam belőle. Aztán egy másikra mutatott. – Kék. Zöld. Sárga. Lila… -
Motyogtam neki, és reméltem, hogy minél előbb kiderül, hogy miért, és hogyan
kerültem ide. És hogy hol vannak a többiek, vagy a családom.
-Rendben. – Írt megint valamit. – Hallásodra van panaszod?
Hallasz mindent, amit mondok neked? Le tudod fordítani?
-Igen. – Néztem a nőt, de valahogy kettőt láttam belőle.
Lehetséges lenne, hogy van egy ikertestvére, aki ugyan úgy néz ki, és ugyan
akkor beszél, amikor ő?
-Milyennek érzed a tested? Könnyű, nehéz, egyebek? - Húzta le
a szemüvegét a fejéről. Vagyis mindketten lehúzták.
-Nem érzem. – Erre egy kicsit furán nézett rám, aztán az
asszisztensei (akiből szintén kettő volt) mondott valamit, mire a doktornők
mintha megvilágosodtak volna.
-Értem. Igen, mivel elég sok érzéstelenítőt kaptál, ezért
előfordulhat. – Újra írtak valamit, aztán a bácsi felé intett. – Doktor úr
fogja elmondani a következőket. – Majd felálltak, és elmentek. Szerintem is
viszlát!
-Igen, én jövök a jó öreg doktor bácsi. – Ült le a nők
helyére a bácsi. – Rutin vizsgálat lesz, gyorsan végzünk. Nyisd ki, kérlek a
szádat! – Megtettem, amit kért, aztán egy tükör-valamivel belenézett. – Igen,
amire számítottam. – Morogta, aztán leírt valamit a papírjára.
Megvizsgálta a szememet, a fülemet, megmérte a vérnyomásomat,
a pulzusomat is meghallgatta, és a térdemet is megütögette egy furi
kalapáccsal.
-Minden rendben van. – Írta le az eredményeket a papírjára.
- Ami furcsa, de remek hír. Amint magához tér a teste, átviszünk egy másik
terembe, ahol mindent rendesen kivizsgálnak. – Mosolygott. - A látásával minden
rendben van?
-Ha a doktornőnek van ikertestvére, akkor igen. - Motyogtam,
mire megint írt valamit a papírjára.
-Ki fogunk mindent vizsgálni rendesen, de még rendbe kell
jönnöd annyira, hogy a saját lábadon tudj állni.
-És a családom? - Kérdeztem halkan, mire megint furán nézett
rám. Az asszisztens, akinek felszívódott az ikertesója mondott neki valamit,
mire az orvos bólintott.
-Már üzentünk nekik, hogy felébredtél. – Pakolta be a
táskájába a cuccokat, amivel elvégezte a vizsgálatokat. – Ha minden rendben
lesz a közlekedéssel, úgy négy napon belül ideérnek. – Tette hozzá, de nem
voltam benne biztos, hogy jól hallottam. – Ja, és ne ijedj meg még jobban, ha
az orvosok körülrajonganak! Te voltál a legkétségesebb, és íme… - Tárta szét a
karjait. – Felébredtél, jól vagy, csak kicsit pihenned kell. Ja, és kérlek
próbáld meg rendezni a fejedben a nyelveket, mert valahogy kevered őket.
-Aha. – Motyogtam.
-Ha valamire szükséged van szólj Jinnek, ő az ápolód!
Nemsokára megérkezik. Viszlát! – Intett, aztán vissza sem nézve elment.
Miután becsukódott az ajtó lassan lehunytam a szemem. A
agyamat mintha köd lepte volna el, és alakok jelentek meg a fehérségben. Anya
és apa, Panni... Gyorsan kinyitottam a szemem, mielőtt megjelent volna újra a
szellemlény.
A családommal minden rendben van. MinHyunnal, és az
ikrekkel… Anyuékkal, Pannival… Ezt tényleg megnyugtató hallani. És tényleg
életveszélyben voltam? Akkor lehet, hogy csak valami betegség miatt láttam a
tizenhat éves önmagam?
Vajon miért tart MinHyunéknak négy napig ideérni? Lehet,
hogy külföldre vittek? Japánba Koreából egy nap az út, bár ha a repülőre nem
tudnak időben jegyet foglalni, akkor lehet több is. Vagy esetleg Európában
vagyok valahol? Akkor lehet három-négy nap, mire ideérnek. De a doktorok össze
voltak zavarodva, és nem mindig értették, amit mondok nekik. És mintha japánul
beszéltek volna. Az orvosok nyelve nem a latin? Vagy csak félreértettem
valamit?
Nyílt az ajtó, és egy mosolygós lány lépett be rajta.
Pont olyan... mint Jin. Az a Jin, aki Ren felesége, és
akinek van egy Min Jin nevű lánya... De ez a Jin max tizenhat-tizenhét lehet.
Pont úgy néz ki, mint amikor megismertük. Leszámítva a fehér orvos cuccot, és a
kesztyűket.
Csak pislogtam rá, mire elmosolyodott.
-Szia! Jin vagyok. - A hangja is tök ugyan olyan volt, mint
a barátnőnknek. Akkor ez a Jin az a Jin? Vagy csak a fiatalabbik önmaga,
vagy...
MI VAN?!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése