113. Tanár

Panni:

Lassan nyitottam ki a szemem, és óvatosan felültem. Eszti a fal mellett feküdt az ágyban, és szinte a fején volt a takaró. A haja mindenfelé szétállt, és látszott rajta, hogy sírt. Valahogy én is így nézhettem ki. Annyira rosszul éreztük magunkat előző nap, hogy együtt sírtunk, egymást ölelgetve. Máskor bejött, most nem. Én egyeltalán nem nyugodtam meg. Talán Eszti. Bár már akkor hasznos volt valamennyire. Remélem ő jobban éli meg ezt, mint én, és hamar túl lesz rajta. Nem jó látni, ahogy szenved.

Nem akartam felkelteni a húgomat, úgyhogy óvatosan másztam ki a takaró alól.

Tegnap leszedtük a falról a posztereket, és családi fotókkal, meg Dorka kiskori képeivel díszítettük. Szegény kutyánk egy fél hónappal a hazaérésünk előtt pusztult el valamilyen betegségben. Pedig alig volt négy-öt éves.

A ruhásszekrényhez léptem, és próbáltam úgy kinyitni, hogy ne nyikorogjon. Kihúztam egy egyszerű farmert, meg egy pólót, aztán a fürdőben felöltöztem, meg megfésülködtem. Egy egyszerű kontyba csavartam a hajam, és visszamentem a szobába.

Ráterítettem Esztire normálisan a takarót, majd lementem a konyhába.

Anya és apa sehol sem volt.

Leültem egy müzlis tálkával, és egy kiskanállal az asztalhoz, egy doboz tej, és egy doboz müzli társaságában.

Lassan reggeliztem, közben magam elé bámultam, és a müzlis dobozon vigyorgó nő arcát szuggeráltam. Hogy lehet valaki ilyen boldog, amikor tök rossz az élet?

Üresnek éreztem magam. Mintha az összes álmomat elrabolták volna, mintha kitépték volna belőlem azt, amit én elképzeltem magamnak. Tönkretették a jövőmet, a testvérem jövőjét, és még két barátunkat is elveszítettük. Csak a céltalanság, és az üresség maradt meg nekem, a többit kiszívta a gép. És hogy miért? Mert az orvoskák kísérleteznek a hülye gépeikkel, meg hogy modern technika, meg hogy elmondhassák, hogy ők jobbak, mint a másik orvosok... És ezzel majdnem megöltek. Vagyis testileg újraélesztettek, de lelkileg meghaltam. Remélem valami rossz vége lesz annak a gépnek. Nem akarom, hogy bárki így szenvedjen, mint én.

Mikor befejeztem a reggelit elmostam a tányérom meg a kanalam, aztán felmentem Esztihez.

Még mindig aludt. De legalább már nem sírt.

Semmihez nem volt semmi kedvem, úgyhogy kínomban kezembe vettem a telefonom, és a képeket nézegettem.

Megtaláltam a koncertes selfieinket, meg képeket az utazásról... Nyaralások fotói, és Nikivel, Titivel, Patival meg a tesómmal a közös és vicces, néha fura képeinket, és videóinkat.

A mobil csipogott, hogy üzenetem érkezett.

Anya: Szia! Délre jön a magántanár hozzátok, a konyhában tanulhattok.

Az óra 11: 43-at mutatott. A mellettem alvó testvéremre néztem, majd újra az órára.  Végül úgy döntöttem, hogy ha anya kifizeti a magántanárt, akkor mindkettőnknek részt kell venni az óráján.

Lassan Esztihez csúsztam, és megráztam a vállát. Semmi reakciót nem mutatott. A rolót már nem tudtam feljebb húzni, mert attól féltem, hogy kiakad. Így is már tódult be a napfény a szobába, de a húgom még édesen aludt. Megint megráztam a vállát, mire grimaszolt egyet. Újra rázni kezdtem.

-Eszti, ébredj fel! Kelni kell! - Szóltam neki, mire lassan felnyitotta a szemét.

-Hm... Mi van? - Nyöszörögte.

-Délre jön a magántanár, akit anya beszervezett. És már háromnegyed van. - Húztam le róla a takarót.

-Pedig most szépet álmodtam. - Sóhajtott, majd felült.  Virágos réten voltam veled, és néztük a pillangókat. Aztán elaludtam a pokrócon, amit kivittünk, és nagyon szépet álmodtam.

-Szépet álmodtál szép álom közben. Értem. De legalább nem üldöznek már megint szellemek. - Simogattam meg a hátát, mire lassan bólogatni kezdett. Biztos vagyok benne, hogy utálja a szellemeket, és a róluk szóló álmait.

Eszti teljesen meglepett, mikor negyed óra múlva elkészülve jött le a konyhába, ahol én már elpakoltam, és előkészítettem mindent, amit anya kiírt a hűtőre, hogy kelleni fog.

Mikor csengettek én mentem ki a kapuhoz, és nem kissé lepődtem, meg, amikor megláttam ki áll a kerítésnél. Emlékeztem rá, mert a gép által generált álomban már láttam, de nem gondoltam volna, hogy valóságos személy.

-Jó napot! - Köszöntem Ms. Annának, aki csak kedvesen mosolyogva egy sziával válaszolt. Behívtam a konyhába, bár nem tudtam eldönteni, hogy most akkor mi van. De csak ő lehetett a magántanár.

Eszti egy bögre tea mellett ült, és az egyik üres füzetet lapozgatta.  Mikor a tanár belépett felállt, és meghajolt. Aztán amikor észrevette, hogy nem Koreában vagyunk, gyorsan visszaült, és egy illedelmes "jó napot" után elnézést kért.

-Ugyan lányok! - Legyintett Ms. Anna. - Furcsa lehet nektek. Túlélni ezt az őrült dolgot...

-Egy kicsit. - Vallotta be Eszti.

-No, de akkor térjünk is rá a lényegre. - Csapta össze a tenyerét a tanárnő. - Gondolom mind a ketten érettségizni akartok, úgyhogy szeretném, ha minél hamarabb be tudnátok pótolni azt a két és fél - majdnem három hónapot, amit kihagytatok. Elvárom, hogy rendesen tanuljatok, amivel remélem nem lesz bajotok. Nyugodtan kérdezhettek, ha valamit nem értetek, hiszen azért vagyok itt. Kétnaponta fogok jönni, remélem nem lesz nagyon leterhelő az anyag, amit le kell adnom nektek. Hoztam történelem tételeket, és lefénymásoltam pár könyvet. Édesanyátok mondta, hogy a tanulással nincs bajotok, úgyhogy ha sikerül, akkor még idén, vagyis a következő tanévben, letehetitek az érettségit, a többiekkel együtt. Remélem sikerül. - Nyitotta ki a mappáját.

-Fightling! - Suttogta Eszti maga elé. Aztán megrázta a fejét.

-Akkor kezdjünk is bele! - Vett elő egy csomó lapot.

~

Egy vagy két órán keresztül hallgattunk, kérdezgettünk, jegyzeteltünk, vagy egészítettük ki a jegyzeteket a nyomtatványokon. Ms. Anna segített, amiben tudott, és tényleg aranyos. Aranyosabb, mint ahogy a gép mutatta.

A végén elbúcsúzott tőlünk, meghagyta, hogy két nap múlvára mit tanuljunk meg, aztán elment.

A csend belehasított a tudatomba.

Esztivel megettük ebédre azt, amit a hűtőben találtunk, majd ő felment a szobába, én meg leültem a nappaliba a tévé elé.

Valami sokévados sorozatok sokadik részei mentek, de nem nagyon érdekeltek, így csak kapcsolgattam a különböző adók között. Nehezemre esett bármire is figyelni, így megállapodtam egy olyan adón, ahol szép tájakat mutattak.

Csak bambultam a képernyőre.

A szemem előtt JR jelent meg kedvesen mosolyogva. Mögötte ott álltak a többiek és a gyerekeink. JR a kezét nyújtotta felém, és már majdnem megérintettem, amikor anya megrázta a vállam.

-Panni minden oké? - Jutott el hozzám a hangja, mire magamhoz tértem.

-Aha, igen. - Motyogtam. A TV képernyőjére meredtem, amin egy szöszi nő mondta éppen a híreket. - Minden oké, csak képzelődtem. - Suttogtam végül, mikor megérintette aggódva a vállam.

-Ha bármi van kérlek szólj, hogy tudjunk segíteni. - Kérte anya, aztán a konyha felé vette az irányt.

Feltápászkodtam a kanapéról, aztán felmentem a szobánkba.

Eszti az íróasztalnál ült a nyitott könyvek fölött, fejhallgatóval a fején és éppen valamit jegyzetelt.

Nem akartam zavarni, úgyhogy lehúztam a polcról egy számomra tetszőleges könyvet, és kimentem vele az udvarra. A fekete jelekre koncentrálva hintáztam a hintaszékben a teraszon.

Csak olvastam a betűket, és olvastam, és próbáltam mindent kiüríteni a fejemből, és a történetre koncentrálni. Ki akartam űzni JRt, a gépet, sőt, egész Koreát... Nem akartam arra gondolni, hogy mi van ott. Hogy kik vannak ott. És a szörnyű érzéseket is el akartam tüntetni.

A könyv felénél sikerült is.

Pont utána hat vagy hét fejezettel jött ki anya, és behívott vacsorázni.

Észre sem vettem, hogy közben besötétedett.

Apa is megérkezett, így együtt ültünk le a konyhaasztalhoz.

-Milyen napotok volt? - Kérdezte apa, miközben a rántottát kanalazta befelé.

-Semmilyen. - Fintorogtam. Kicsit borsos lett a kaja. - Olvastam, meg bambultam.

-Ms. Anna mondta, hogy eljött. - Tette le a villáját anya. - Milyen volt az óra.

-Hosszú. - Vágtam rá. Tényleg úgy éreztem a végén, hogy leszakad a kezem, annyit kellett írni.

-Eszti? - Kérdezte anya a mellettem ülőtől, aki egészen addig csendesen ette a vacsoráját.

-Sok mindent tanultam. - Nézett fel a tányérjáról. - És... - Kezdett bele, de megakadt.

-Igen? - Kérdezte apa, majd megbökte a tesóm vállát. - Mondd csak!

-Lehetne szó róla, hogy reggelenként elmenjek futni? Tudom, hogy nem gyógyultam még meg teljesen, de úgy érzem tennem kell valamit, mert megőrjít a négy fal.

-Igazából... - Nézett anya apára.

-Ha ez boldogságot okoz neked, akkor lehet róla szó. De ne erőltesd meg nagyon magad, és ne menj el messzire. - Nézett anyáról a húgomra apa.

-Köszönöm. - Mosolyodott el Eszti. Boldog és hálás mosoly volt. Örültem neki. - És köszönöm a vacsorát is. Finomat főztél. - Nézett anyára, majd a mosogatóba tette az üres tányérját. - Jó éjszakát!- Mosolygott vissza ránk, majd felment a szobába.

-Neked mik a terveid? - Nézett rám apa.

-Még nem tudom. - Motyogtam, miközben a rántottát kavargattam a tányéromban.

-Pati jogi egyetemre akar menni. - Sóhajtotta anya. - Beszéltem az édesanyjával. Lehet, hogy át fog járni hozzánk Ms. Anna óráira.

-Pati? - Kérdeztem, mert közben elbambultam a villámra.

-Igen ő. - Bólintott anya. - Vagy nem szeretnél vele találkozni?

-De, de, csak... Olyan furcsa ez. - Ráztam meg a fejem. - Úgy értem, szinte leéltük az életünket, aztán kiderült, hogy ezt csak egy gép képzeltette el velünk. Nem is tudom... Ez olyan lehetetlen dolognak tűnik.

-Neked is újra kellene kezdened. Tudom, hogy nem könnyű, de szerintem menni fog.  Egyszer mondtad, hogy szeretnél tanár lenni. - Mosolygott apa.

-Igen, én is emlékszek. - Bólogatott anya.

-De én nem akarok hülye diákokkal foglalkozni. - Morogtam.

-Mehetnél akkor egyetemre érettségi után. Keresünk neked egy jó kis sulit, a keresztanyukátok majd segíthet, és ott taníthatsz.

-De nem akarok tanár lenni! - Szóltam közbe.

-Biztos vagyok benne, hogy a keresztanyátok tudna segíteni az elhelyezkedésedben. Sőt, még szakmai gyakorlatod is lehetne. - Mondta tovább anya, mintha meg sem hallotta volna, hogy mit mondtam.

-De én nem akarok hülye diákokkal foglalkozni! - Fakadtam ki. - Nem akarok tanárt lenni! Biztos valami idióta kiskori álom lehetett. Nem lehetnék valami... politikus, vagy világjáró, vagy újságíró, vagy valami olyan, aki nem foglalkozik idióta, és hülye kölykökkel?

-Kicsim, mérsékeld az indulataidat! - Szólt rám apa.

-Nem baj. Gondolj bele, milyen érzés lenne neked az, ami vele történt meg? - Tette anya apa karjára a tenyerét. Majd felém fordult. - Panni, gondolj bele, ha nincs célod, akkor halni minden.

-Érettségi után nem dönthetem el? - Nyafogtam.

-Eldöntheted, de mi megmondtuk, hogy húsz éves korodban kirakunk itthonról. - Kezdte apa emelt hangon a kioktatást. Anya gyorsan leintette, de addigra már a szobánk felé trappoltam.

Magam után becsaptam az ajtót, és a rémült tekintetű húgommal nem foglalkozva levetettem magam az ágyra, és a párnába nyomtam a fejem.

Hallottam Eszti halk lépteit, aztán megéreztem a tenyere melegét a hátamon. Lassan simogatni kezdett. A párnába fojtottam a zokogásomat.

Lehunytam a szemem, hogy az életem tökéletes, hogy Japánban lakunk... Hogy a gépes dolog meg sem történt...

Valamikor éjjel felébredtem. Eszti a falnak dőlve, ülve aludt mellettem.

Kicsúsztam a tenyere alól, és eldöntöttem oldalra, az ágyra, hogy reggel ne fájjon semmije.

Ráterítettem egy takarót, aztán én is betakaróztam a saját helyemen, és vissza aludtam reménykedve abban, hogy a gépes rémálmaim ma békén hagynak.

112. Új kezdet

Pati:

Ahogy beléptem a szobámba, mindent úgy találtam, ahogyan emlékeztem rá. Könyvek a polcokon, a redőny lehúzva, a kis mütyürjeim az íróasztalon, képek, és poszterek a falakon, hatalmas szekrények, gurulós szék, a CD-im a polcon, a laptop az ágyra doba...

Letettem a táskámat a földre, és az ágyamhoz léptem.

Végigsimítottam az éjjeliszekrényemen, ami meglepő módon nem volt poros (mint amire számítottam), aztán a poszterekre tévedt a tekintetem.

És ott volt Ő.

BaekHo profilja A3-as méretben függött a halvány színű falon.

Lassan odaléptem hozzá, és végighúztam a tenyerem a mosolygó fiú arcán. Próbáltam visszanyelni a könnyeimet, de nem sikerült.

Lerogytam a földre, és térdre hajtott fejjel sírtam.

Jobb lett volna, ha mind meghalunk abban a balesetben, és nem teszik tönkre az életünket... Panni is megmondta, hogy az a gép őrültség. Belerondított az életünkbe, azzal hogy az álmainkat megvalósította. Mennyivel jobb lenne Titi vagy Niki helyében lenni... Ők az álom alatt haltak meg. De mi? Teljesen össze vagyok keveredve, hogy mi az, ami megtörtént, és mi az, ami nem, és ami soha nem is fog megtörténni. BaekHo soha nem lesz a barátom, pedig most már tudok az ő anyanyelvén rendesen, és már egyszer találkoztunk, amire egyeltalán nem emlékszek (hogy lehet ilyen szívás az életem?!), és nem. Nem a valóságban éltem két hónapig, és teljesen meg vagyok zakkanva.

Valahogy így, ilyen gondolatok között aludhattam el.

~

Melegen sütött a nap az ablakon át, és a redőny résein keresztül, éppen rám. Ahogy oldalra fordultam BaekHo arcával találtam szemben magam.

Felemeltem a kezem, hogy hozzáérjek az arcához. De ahogy közeledtem felé hirtelen köddé vált.

Felriadtam.

A szemembe tűzött a nap, ahogy átsütött a redőny résein. Felemelő érzés volt hunyorogni.

Ahogy hátradöntöttem a fejem az a falhoz koppant.

Akkor vettem észre, hogy nem az ágyamban vagyok, hanem a fal mellett ücsörgök, mellesleg fáj mindenem, és a karomon szétkenődött az előző nap még arcomon lévő sminkem. Ahogy feltápászkodtam, és a velem szemben lévő tükörbe néztem megijedtem magamtól: sápadt arcomon csíkokban folyt le az a minimális smink, ami még tegnap rajtam volt, és nem a kakaromra kenődve. A hajam mint a szénakazal, nagyon gubancos volt, és szana-széjjel állt. Nagyon le is fogytam a kórházban töltött idők alatt, bár az csak mellékes volt az összes többi problémámhoz képest.

Lementem a konyhába, miután úgy döntöttem, hogy bármit is csinálnék az arcommal, jobb nem lenne, és hogy a külsőm tökéletesen tükrözi a lelkiállapotomat.

Anya a konyhában főzött. Valamit nagyban kevergetett a kedvenc lábosában, közben apával beszélgettek halkan. Apukám a konyhaasztalnál ült, és valószínűleg a reggeliét fogyasztotta, miközben anyának magyarázott.

-Jó reggelt! - Köszöntem halkan, mire apa fáradtan rám mosolygott.

Kiitta a maradék valamit a bögréjéből, aztán hozzám lépett.

-Nekem mennem kell dolgozni. - Simított a fülem mögé egy gubancot a hajamból. - Vigyázz magadra.

Megölelt, aztán anyával suttogtak valamit, végül egy "sziasztok" után elment.
Hallottam, ahogy becsukja a bejárati ajtót, és utána csend ülte meg a lakást.

Mintha anya is halkabban keverte volna az ételt.

Nem volt fojtogató a csend, csak olyan meghitt, kellemes.

Leültem apa helyére, és az asztalon lévő újságot kezdtem nézni.

A konyha megtelt a papírlapok susogásával, ahogy az elejére lapoztam.

Mikor megláttam a főhírt teljesen lesokkoltam: "Öt magyar lánnyal kísérleteztek"

Arra az oldalra lapoztam, ahol ezzel a cikkel foglalkoztak, és olvasni kezdtem.

Ötből hárman élték túl - emberkísérletek Dél-Koreában.

A félszigeten kifejlesztettek egy új, korszerű technikát, mellyel közúti balesetben sérülteket élesztenek újra. A gép lényege, hogy az alvó állapotban lévő ember legnagyobb álmait valósítja meg, végigélteti vele az életét a képzeletében, aztán lassacskán felébreszti. Az ébresztési folyamat minimum 3 hetet, maximum 2 hónapot vesz igénybe.

Az első valódi sérültek, a magyar származású, a félszigetre turistaként beutazott 16-17 éves tinédzser lányok voltak, akikkel ezt az "álom-élesztőt" tesztelték. Addig csak állatokkal kísérleteztek a gép kifejlesztői, de állításuk szerint a gépezet már használható mentálisan sérült, és kómában lévő embereken is.

Woo Du Jae, a Szöuli Főorvosi Központ és Kutatólaboratórium főorvosa egy sajtóértekezleten elmondta, hogy "A betegeink nagyon súlyos sérüléseket szenvedtek, köztük többszörös csonttörés, fontos idegi központok zúzódása, és még társaik, de mindent megteszünk annak érdekében, hogy felépüljenek sérüléseikből, és hazatérhessenek hazájukba. " "A gyógyulásuk már folyamatban van, és az álom-élesztő is remekelt."

Az újraélesztő kísérleti géppel való betegápolás a sajtó értesülései szerint sikeresen zajlott le, de ketten, a súlyos sérüléseik, és agykárosodás, és nem mellesleg az "álom-élesztő" berendezés meghibásodása miatt nem élték túl.

A másik három lány még gyógyulófélben van, de információink szerint még a napokban, vagy ezen a héten hazatérnek országunkba, családjaikhoz.

Lázad a beteg

A sajtótájékoztató után, melyen Woo Du Jae nyilatkozott a magyar lányok egészségügyi állapotáról, értesüléseink, és a koreai média szerint az egyik beteg felszólalt az újraélesztő gép ellen, aminek hatására Woo Du Jae főorvos és a szöuli elöljáróság tárgyalni kezdett az új fejlesztésű technika utó- és mellékhatásairól.

A tárgyalásokra meghívták Dél-Korea, Japán és Amerika elnökét is. A tárgyalások még folynak, hiszen ez egy teljesen új technika, amit a japán elnök nyilatkozata szerint nem kellene kivonni a forgalomból, hanem inkább népszerűsíteni az orvosok, és kórházak körében szerte a világon.

Csak találgatni tudunk, mert még nem tudni mi lesz a döntés végeredménye, de fellibbentek olyan hírek, miszerint a különleges, és Dél-Koreának nagyon sokba kerülő gépet, megsemmisítik, vagy egyszerűen kidobják egy roncstelepre.

A szöuli bulvárlapok szerint a beteg lázadása az új technológia, és az ország miatt van. "Ha nem Dél-Koreában történt volna a baleset, akkor csak örült volna neki, hogy életben maradt, és csendben hazament volna." - Írja az egyik magazin.

Nem tudni mi igaz belőle, hiszen értesüléseink szerint a tinédzserek még a nyelvet is megtanulták, annyira szerették a félsziget déli részén elterülő országot.

Reméljük a magyarellenesség megszűnik, miután a tárgyalások befejeződnek, és tisztázódik, hogy mi lesz a gépezet sorsa.

Feketébe öltözött az ország

A két elhalálozott fiatal lány holttestét, a szüleik kérésére hazaszállították, és a Farkasréti Temetőben helyezték őket örök nyugalomra. A ceremóniát az esztergomi érsek vezette, a közel háromezer feketébe öltözött gyászolónak péntek délután. Búcsúbeszédet mondott a két tizenéves gimnáziumának igazgatója, és osztályfőnökük, aki személyes kapcsolatot ápolt az egyébként kitűnően tanuló, és példás magatartású lányokkal.

A ceremónián megjelent Magyarország miniszterelnöke, aki kedves szavakkal búcsúztatta a halottakat.

A ceremóniát élőben közvetítették a szolgálati adókon, és a köztévében.

Anya könyökölt le mellém az asztalra, mire felnéztem.

-Tényleg így volt? Meghibásodott a gép? - Kérdeztem.

-Volt egy baleset. - Sóhajtott. - Aztán a gép. De én nem tudom, hogy meghibásodott volna. Tudod, hogy a sajtó mindent felfúj. - Simította meg a fejem.

-De azt mondták, hogy volt egy meghibásodás. - Néztem a fekete betűket.

-A végén, de akkor már majdnem felébredtetek. - Rázta a fejét, majd suttogva hozzátette. - Nem abba haltak bele.

-Értem. - Hajtottam le a fejem.

-Tudom, hogy rossz most neked. És nagyon nehéz... Sajnálom, hogy így történt. Másmilyen módot kellett volna választanunk, vagy találnunk, hogy visszahozzunk titeket. Annyira sajnálom! Nem szabadott volna engednünk. - Rogyott le mellém a másik székre.

-Anya... - Kezdtem. - Ne hibáztasd magad. Nem tudhattad, hogy mi lesz a vége. - Simítottam végig a hátán.

-De akkor is! Egy anya dolga, hogy megvédje a gyerekét, és hogy gondoskodjon róla rendesen, bármennyire is nehéz és kilátástalan helyzetben van. És hogy vigyázzon rá. - Emelte fel a fejét. - Sajnálom kincsem, de úgy gondolom, hogy jobb szülőket érdemelnél.

-Ne mondd ezt! - Sírtam el magam. - Nem hagyhatsz itt.

Anya átölelt, és a hátamat simogatta.

-Nem hagylak itt, csak annyira rosszul érzem magam... - Suttogta, miközben a hátamat cirógatta.

-Álmaim vannak. - Kezdtem rekedten. - Mintha a gép egy része még mindig bennem lenne, és generálná a történetemet tovább.

-Elmondod az elejétől? - Kérdezte, és letörölte a könnyeit. - Menjünk ki a nappaliba. - Intett a másik helyiség felé.

Leültünk a kanapéra, és elmondtam neki az elejétől, onnan hogy BaekHoval hogyan találkoztunk, az esküvőn, és a gyerekeinken keresztül addig, amikor beestem a folyóba, és felébredtem. Meg az azóta visszatérő álmaimat.

Anya figyelmesen hallgatott, és próbálta megemészteni, amit mondok neki.

-Végigéltem az életem. - Suttogtam. - Úgy, ahogy arról álmodoztam majdnem kiskoromtól kezdve. Mit fogok így csinálni?

-Tetszik ez a történeted, bármilyen zagyva is. - Mosolyodott el végre anya. - És a jogi egyetem még vár rád.

-De még érettségim sincs. Nem fog menni. - Ráztam a fejem.

-Figyelj! - Fogta meg a kezem. - Nekem is volt egy nem pont ilyen, de számomra, főleg lelkileg, súlyos balesetem. Talán emlékszel rá, hogy meséltem. Amikor eltörtem a jobb kezem, és semmit nem tudtam csinálni. Úgy volt, hogy teniszezni fogok, benne voltam egy csapatban, és mentünk a diákolimpiára. És ott voltam, és fel kellett adnom, mert nem bírtam felemelni sem a kezem. Kirúgtak a csapatból, és át kellett iratkoznom egy másik iskolába. Ahol aztán kitanultam a szakmám, és apáddal is ott találkoztunk. Egyszer említetted, hogyha nem divattervező akarnál lenni jogi pályára mennél. Újra kell kezdened. Kitűzöl magad elé egy célt, és azt követed. - Magyarázta.

-És az érettségi? Egyeltalán járhatnék még a régi suliba, vagy már kirúgtak?

-Át kell iratkoznod egy másikba, ami igaz, hogy nem majd nekünk kerül kevésbe, de ki tudjuk fizetni. - Sóhajtott. - Új iskola, új kezdet. Le tudod majd tenni az érettségit, abban biztos vagyok, és elég sokat kell majd pótolnod, de szerintem nem kell elölről kezdened a tanulást. - Mosolygott rám.

-És mikor kezdek? - Kérdeztem, mert tetszett az ötlet, hogy valami eltereli a figyelmem erről a felhajtásról.

-Még be kell iratkoznunk, és amúgy is nyári szünet jön. - Mosolygott rám. - De az ikrek anyukája áttelefonált hogy hívnak egy magántanárt, mert a lányok el akarják terelni a figyelmüket erről az egész hócihőről, úgyhogy ha szeretnéd tanulhattok együtt. És majd két, vagy három hét múlva mehetünk beiratkozni.

-Rendben. Köszönöm anya. - Öleltem meg.

-Most már úgy érzem méltó vagyok hozzád. - Suttogta a fülembe.

-Jobb anyát nem is kívánhatnék. - Néztem rá mosolyogva. Aztán a szobámra gondoltam, és... - Anya, átrendezzük majd a szobámat? Meg falat is kellene majd festeni, ha leszedem a posztereket.

-Persze kincsem. Mindent az új kezdet érdekében! - Mosolygott töretlenül.