113. Tanár

Panni:

Lassan nyitottam ki a szemem, és óvatosan felültem. Eszti a fal mellett feküdt az ágyban, és szinte a fején volt a takaró. A haja mindenfelé szétállt, és látszott rajta, hogy sírt. Valahogy én is így nézhettem ki. Annyira rosszul éreztük magunkat előző nap, hogy együtt sírtunk, egymást ölelgetve. Máskor bejött, most nem. Én egyeltalán nem nyugodtam meg. Talán Eszti. Bár már akkor hasznos volt valamennyire. Remélem ő jobban éli meg ezt, mint én, és hamar túl lesz rajta. Nem jó látni, ahogy szenved.

Nem akartam felkelteni a húgomat, úgyhogy óvatosan másztam ki a takaró alól.

Tegnap leszedtük a falról a posztereket, és családi fotókkal, meg Dorka kiskori képeivel díszítettük. Szegény kutyánk egy fél hónappal a hazaérésünk előtt pusztult el valamilyen betegségben. Pedig alig volt négy-öt éves.

A ruhásszekrényhez léptem, és próbáltam úgy kinyitni, hogy ne nyikorogjon. Kihúztam egy egyszerű farmert, meg egy pólót, aztán a fürdőben felöltöztem, meg megfésülködtem. Egy egyszerű kontyba csavartam a hajam, és visszamentem a szobába.

Ráterítettem Esztire normálisan a takarót, majd lementem a konyhába.

Anya és apa sehol sem volt.

Leültem egy müzlis tálkával, és egy kiskanállal az asztalhoz, egy doboz tej, és egy doboz müzli társaságában.

Lassan reggeliztem, közben magam elé bámultam, és a müzlis dobozon vigyorgó nő arcát szuggeráltam. Hogy lehet valaki ilyen boldog, amikor tök rossz az élet?

Üresnek éreztem magam. Mintha az összes álmomat elrabolták volna, mintha kitépték volna belőlem azt, amit én elképzeltem magamnak. Tönkretették a jövőmet, a testvérem jövőjét, és még két barátunkat is elveszítettük. Csak a céltalanság, és az üresség maradt meg nekem, a többit kiszívta a gép. És hogy miért? Mert az orvoskák kísérleteznek a hülye gépeikkel, meg hogy modern technika, meg hogy elmondhassák, hogy ők jobbak, mint a másik orvosok... És ezzel majdnem megöltek. Vagyis testileg újraélesztettek, de lelkileg meghaltam. Remélem valami rossz vége lesz annak a gépnek. Nem akarom, hogy bárki így szenvedjen, mint én.

Mikor befejeztem a reggelit elmostam a tányérom meg a kanalam, aztán felmentem Esztihez.

Még mindig aludt. De legalább már nem sírt.

Semmihez nem volt semmi kedvem, úgyhogy kínomban kezembe vettem a telefonom, és a képeket nézegettem.

Megtaláltam a koncertes selfieinket, meg képeket az utazásról... Nyaralások fotói, és Nikivel, Titivel, Patival meg a tesómmal a közös és vicces, néha fura képeinket, és videóinkat.

A mobil csipogott, hogy üzenetem érkezett.

Anya: Szia! Délre jön a magántanár hozzátok, a konyhában tanulhattok.

Az óra 11: 43-at mutatott. A mellettem alvó testvéremre néztem, majd újra az órára.  Végül úgy döntöttem, hogy ha anya kifizeti a magántanárt, akkor mindkettőnknek részt kell venni az óráján.

Lassan Esztihez csúsztam, és megráztam a vállát. Semmi reakciót nem mutatott. A rolót már nem tudtam feljebb húzni, mert attól féltem, hogy kiakad. Így is már tódult be a napfény a szobába, de a húgom még édesen aludt. Megint megráztam a vállát, mire grimaszolt egyet. Újra rázni kezdtem.

-Eszti, ébredj fel! Kelni kell! - Szóltam neki, mire lassan felnyitotta a szemét.

-Hm... Mi van? - Nyöszörögte.

-Délre jön a magántanár, akit anya beszervezett. És már háromnegyed van. - Húztam le róla a takarót.

-Pedig most szépet álmodtam. - Sóhajtott, majd felült.  Virágos réten voltam veled, és néztük a pillangókat. Aztán elaludtam a pokrócon, amit kivittünk, és nagyon szépet álmodtam.

-Szépet álmodtál szép álom közben. Értem. De legalább nem üldöznek már megint szellemek. - Simogattam meg a hátát, mire lassan bólogatni kezdett. Biztos vagyok benne, hogy utálja a szellemeket, és a róluk szóló álmait.

Eszti teljesen meglepett, mikor negyed óra múlva elkészülve jött le a konyhába, ahol én már elpakoltam, és előkészítettem mindent, amit anya kiírt a hűtőre, hogy kelleni fog.

Mikor csengettek én mentem ki a kapuhoz, és nem kissé lepődtem, meg, amikor megláttam ki áll a kerítésnél. Emlékeztem rá, mert a gép által generált álomban már láttam, de nem gondoltam volna, hogy valóságos személy.

-Jó napot! - Köszöntem Ms. Annának, aki csak kedvesen mosolyogva egy sziával válaszolt. Behívtam a konyhába, bár nem tudtam eldönteni, hogy most akkor mi van. De csak ő lehetett a magántanár.

Eszti egy bögre tea mellett ült, és az egyik üres füzetet lapozgatta.  Mikor a tanár belépett felállt, és meghajolt. Aztán amikor észrevette, hogy nem Koreában vagyunk, gyorsan visszaült, és egy illedelmes "jó napot" után elnézést kért.

-Ugyan lányok! - Legyintett Ms. Anna. - Furcsa lehet nektek. Túlélni ezt az őrült dolgot...

-Egy kicsit. - Vallotta be Eszti.

-No, de akkor térjünk is rá a lényegre. - Csapta össze a tenyerét a tanárnő. - Gondolom mind a ketten érettségizni akartok, úgyhogy szeretném, ha minél hamarabb be tudnátok pótolni azt a két és fél - majdnem három hónapot, amit kihagytatok. Elvárom, hogy rendesen tanuljatok, amivel remélem nem lesz bajotok. Nyugodtan kérdezhettek, ha valamit nem értetek, hiszen azért vagyok itt. Kétnaponta fogok jönni, remélem nem lesz nagyon leterhelő az anyag, amit le kell adnom nektek. Hoztam történelem tételeket, és lefénymásoltam pár könyvet. Édesanyátok mondta, hogy a tanulással nincs bajotok, úgyhogy ha sikerül, akkor még idén, vagyis a következő tanévben, letehetitek az érettségit, a többiekkel együtt. Remélem sikerül. - Nyitotta ki a mappáját.

-Fightling! - Suttogta Eszti maga elé. Aztán megrázta a fejét.

-Akkor kezdjünk is bele! - Vett elő egy csomó lapot.

~

Egy vagy két órán keresztül hallgattunk, kérdezgettünk, jegyzeteltünk, vagy egészítettük ki a jegyzeteket a nyomtatványokon. Ms. Anna segített, amiben tudott, és tényleg aranyos. Aranyosabb, mint ahogy a gép mutatta.

A végén elbúcsúzott tőlünk, meghagyta, hogy két nap múlvára mit tanuljunk meg, aztán elment.

A csend belehasított a tudatomba.

Esztivel megettük ebédre azt, amit a hűtőben találtunk, majd ő felment a szobába, én meg leültem a nappaliba a tévé elé.

Valami sokévados sorozatok sokadik részei mentek, de nem nagyon érdekeltek, így csak kapcsolgattam a különböző adók között. Nehezemre esett bármire is figyelni, így megállapodtam egy olyan adón, ahol szép tájakat mutattak.

Csak bambultam a képernyőre.

A szemem előtt JR jelent meg kedvesen mosolyogva. Mögötte ott álltak a többiek és a gyerekeink. JR a kezét nyújtotta felém, és már majdnem megérintettem, amikor anya megrázta a vállam.

-Panni minden oké? - Jutott el hozzám a hangja, mire magamhoz tértem.

-Aha, igen. - Motyogtam. A TV képernyőjére meredtem, amin egy szöszi nő mondta éppen a híreket. - Minden oké, csak képzelődtem. - Suttogtam végül, mikor megérintette aggódva a vállam.

-Ha bármi van kérlek szólj, hogy tudjunk segíteni. - Kérte anya, aztán a konyha felé vette az irányt.

Feltápászkodtam a kanapéról, aztán felmentem a szobánkba.

Eszti az íróasztalnál ült a nyitott könyvek fölött, fejhallgatóval a fején és éppen valamit jegyzetelt.

Nem akartam zavarni, úgyhogy lehúztam a polcról egy számomra tetszőleges könyvet, és kimentem vele az udvarra. A fekete jelekre koncentrálva hintáztam a hintaszékben a teraszon.

Csak olvastam a betűket, és olvastam, és próbáltam mindent kiüríteni a fejemből, és a történetre koncentrálni. Ki akartam űzni JRt, a gépet, sőt, egész Koreát... Nem akartam arra gondolni, hogy mi van ott. Hogy kik vannak ott. És a szörnyű érzéseket is el akartam tüntetni.

A könyv felénél sikerült is.

Pont utána hat vagy hét fejezettel jött ki anya, és behívott vacsorázni.

Észre sem vettem, hogy közben besötétedett.

Apa is megérkezett, így együtt ültünk le a konyhaasztalhoz.

-Milyen napotok volt? - Kérdezte apa, miközben a rántottát kanalazta befelé.

-Semmilyen. - Fintorogtam. Kicsit borsos lett a kaja. - Olvastam, meg bambultam.

-Ms. Anna mondta, hogy eljött. - Tette le a villáját anya. - Milyen volt az óra.

-Hosszú. - Vágtam rá. Tényleg úgy éreztem a végén, hogy leszakad a kezem, annyit kellett írni.

-Eszti? - Kérdezte anya a mellettem ülőtől, aki egészen addig csendesen ette a vacsoráját.

-Sok mindent tanultam. - Nézett fel a tányérjáról. - És... - Kezdett bele, de megakadt.

-Igen? - Kérdezte apa, majd megbökte a tesóm vállát. - Mondd csak!

-Lehetne szó róla, hogy reggelenként elmenjek futni? Tudom, hogy nem gyógyultam még meg teljesen, de úgy érzem tennem kell valamit, mert megőrjít a négy fal.

-Igazából... - Nézett anya apára.

-Ha ez boldogságot okoz neked, akkor lehet róla szó. De ne erőltesd meg nagyon magad, és ne menj el messzire. - Nézett anyáról a húgomra apa.

-Köszönöm. - Mosolyodott el Eszti. Boldog és hálás mosoly volt. Örültem neki. - És köszönöm a vacsorát is. Finomat főztél. - Nézett anyára, majd a mosogatóba tette az üres tányérját. - Jó éjszakát!- Mosolygott vissza ránk, majd felment a szobába.

-Neked mik a terveid? - Nézett rám apa.

-Még nem tudom. - Motyogtam, miközben a rántottát kavargattam a tányéromban.

-Pati jogi egyetemre akar menni. - Sóhajtotta anya. - Beszéltem az édesanyjával. Lehet, hogy át fog járni hozzánk Ms. Anna óráira.

-Pati? - Kérdeztem, mert közben elbambultam a villámra.

-Igen ő. - Bólintott anya. - Vagy nem szeretnél vele találkozni?

-De, de, csak... Olyan furcsa ez. - Ráztam meg a fejem. - Úgy értem, szinte leéltük az életünket, aztán kiderült, hogy ezt csak egy gép képzeltette el velünk. Nem is tudom... Ez olyan lehetetlen dolognak tűnik.

-Neked is újra kellene kezdened. Tudom, hogy nem könnyű, de szerintem menni fog.  Egyszer mondtad, hogy szeretnél tanár lenni. - Mosolygott apa.

-Igen, én is emlékszek. - Bólogatott anya.

-De én nem akarok hülye diákokkal foglalkozni. - Morogtam.

-Mehetnél akkor egyetemre érettségi után. Keresünk neked egy jó kis sulit, a keresztanyukátok majd segíthet, és ott taníthatsz.

-De nem akarok tanár lenni! - Szóltam közbe.

-Biztos vagyok benne, hogy a keresztanyátok tudna segíteni az elhelyezkedésedben. Sőt, még szakmai gyakorlatod is lehetne. - Mondta tovább anya, mintha meg sem hallotta volna, hogy mit mondtam.

-De én nem akarok hülye diákokkal foglalkozni! - Fakadtam ki. - Nem akarok tanárt lenni! Biztos valami idióta kiskori álom lehetett. Nem lehetnék valami... politikus, vagy világjáró, vagy újságíró, vagy valami olyan, aki nem foglalkozik idióta, és hülye kölykökkel?

-Kicsim, mérsékeld az indulataidat! - Szólt rám apa.

-Nem baj. Gondolj bele, milyen érzés lenne neked az, ami vele történt meg? - Tette anya apa karjára a tenyerét. Majd felém fordult. - Panni, gondolj bele, ha nincs célod, akkor halni minden.

-Érettségi után nem dönthetem el? - Nyafogtam.

-Eldöntheted, de mi megmondtuk, hogy húsz éves korodban kirakunk itthonról. - Kezdte apa emelt hangon a kioktatást. Anya gyorsan leintette, de addigra már a szobánk felé trappoltam.

Magam után becsaptam az ajtót, és a rémült tekintetű húgommal nem foglalkozva levetettem magam az ágyra, és a párnába nyomtam a fejem.

Hallottam Eszti halk lépteit, aztán megéreztem a tenyere melegét a hátamon. Lassan simogatni kezdett. A párnába fojtottam a zokogásomat.

Lehunytam a szemem, hogy az életem tökéletes, hogy Japánban lakunk... Hogy a gépes dolog meg sem történt...

Valamikor éjjel felébredtem. Eszti a falnak dőlve, ülve aludt mellettem.

Kicsúsztam a tenyere alól, és eldöntöttem oldalra, az ágyra, hogy reggel ne fájjon semmije.

Ráterítettem egy takarót, aztán én is betakaróztam a saját helyemen, és vissza aludtam reménykedve abban, hogy a gépes rémálmaim ma békén hagynak.