108. Jin és JuJu

Eszti:

Csak bámultam a mellettem ácsorgó Jinre, és próbáltam rájönni, hogy hova kerültem. De nem bírtam felfogni sem, hogy akkor most ő hogy kerül ide, és hogy lett ilyen fiatal, amikor ő is annyi idős mint én... és miért van rajta orvosi köpeny, amikor nem is itt dolgozik? Az agyamat még mindig köd takarta, de ennyire vitte a gondolkodásom. Egy darabig méregettük egymást, aztán sóhajtva leült.

A lány leült arra a székre, amit az orvosoknak hoztak, és várakozón nézett rám.

-Te jártál Japánban? - Kérdeztem tőle végül. Megrázta a fejét, és rám mosolygott. - Akkor Koreában? - Néztem a szemébe.

-Dél-Koreában vagyunk. - Bámult rám kicsit furán, aztán rájött, hogy lehet, hogy én nem látom át annyira a helyzetet, mint ő, így inkább a csuklójára fordította a tekintetét.

-Akkor miért tart négy napig ideérni a családomnak? - Motyogtam, mire felkapta a fejét. - Hiszen ők is itt laknak, csak a külvárosban. Már ha Szöulban vagyunk. Ha kicsit messzebb, akkor maximum egy nap. De akkor is sokat mondtam.

-Ez bonyolult. - Sóhajtott Jin. - És sajnálom, de nem mondhatok semmit, bármennyire szeretnék is. Az orvosok fognak majd mindenről beszámolni nektek. - Hajtotta le a fejét. Néztem egy darabig a fekete haját, aztán lehunytam a szemem.

Vagy álmodok, vagy valami nagyon nincs rendben.

Panni:

Ahogy kinyitottam a szemem fehér köpenyes, kék maszkot viselő alakokkal találtam magam szemben.

Nagyokat pislogtam, és közben próbáltam és közben próbáltam felfogni hogy hol is vagyok. Annyira fura volt minden. Az egyik lehúzta a maszkját, és kérte, hogy maradjak nyugton. Még az ujjaimat sem bírtam megmozdítani, nem hogy felpattanni és elrohanni...

Mindenféle kötszert hoztak (vagyis amiket én láttam a szemem sarkából), és fertőtlenítő szagát éreztem, aztán azt, hogy a vállamat megemelik... De amúgy semmit. Semmi fájdalom, vagy csípős érzés -ami a fertőtlenítő szer miatt van. Nem éreztem semmit.

Valami vizsgálatok után az orvosok elmentek.

Az egyik doktor visszajött és valamilyen csövet csatlakoztatott a karomba. Nem láttam hogy pontosan mit csinál és hol, de úgy éreztem jobb is, ugyanis biztosan elhánytam volna magam, ha meglátom az infúziót a kezemben.

Mikor kérdezni akartam a doktortól, aki egy huszonéves srác volt, és már össze gyűjtöttem azt a kis energiámat, és már nyitottam a számat, hogy megszólaljak, az orvos már nem volt a szobában. Csak a becsukódó fehér ajtót láttam, és a halk kattanást, ahogy a zár beugrik a helyére.

Bágyadtan körbenéztem. Villogó gombok a nagyobbnál nagyobb műszereken, halvány fénnyel világító lámpák a plafonon, a falak fehérek, a takaróm a lábamnál sötétkék...

Mégis hová kerültem?

Lassan szemléltem végig mindent, és próbáltam felfedezni valami olyat, ami utal arra, hogy hol lehetek -mármint a szobán kívül mi lehet, mondjuk melyik ország, vagy kontinens, de semmi. Minden arra utalt, hogy kórházban vagyok.

A szoba túloldalán lévő kis ablakszerűségre tévedt a tekintetem, amikor nyílt az ajtó. Azt hittem, hogy a huszonéves doktor jött vissza, de teljesen lesokkoltam, amikor megláttam JuJut.

Rajta is fehér köpeny, kék kesztyű volt, és a nyakában ott egy kék maszk. Egy csíptetős mappát tartott a kezében, a haját összefogta a tarkóján, és... valahogy fiatalabbnak tűnt. Oké, JuJu mindig is fiatalos volt, simán letagadhatott húsz évet is, de hogy ennyire...

Leült az ágyam mellett lévő székre, és rám nézett.

-Szia! - Kezdte kissé furán ejtve a szavakat. - Én vagyok JuJu. - Itt megakadt, és mintha gondolkodnia kellett volna azon, hogy hogyan is folytassa. - Én vagyok...ööö...leszek az ápolód.

-JuJu... - Kezdtem, de nem bírtam folytatni. Éreztem, hogy könnyek buggyannak ki a szememből, és ha fel bírtam volna kelni tuti összeszorongatom a barátnőmet. A rémálomszerű rosszullétem után ő volt az első ismerős arc. - Hogy kerülsz te ide? - Kérdeztem, és szipogtam egyet. - Mikor rosszul lettem hívtalak, de nem vetted fel. Sem te, sem Jin...

-Nem sír! - Szólt rám. - Én nem... én nem tudsz miről beszél. Én nem ismer téged. - Magyarázta akadozva.

Kellett egy kis idő, amíg felfogtam, hogy mit mondott.

-Hogy mi? - Akadtam ki. Huszonakárhány éve ismerjük egymást, és nem tudja, hogy ki vagyok? - JuJu, elmaradt a reggeli kávéd? Panni vagyok...

-Én nem kávé. Kávé roncsol szervezet. - Motyogta. - Én tudsz te ki vagy. Te nem tudsz én ki vagy, és kever valaki más. - Magyarázta.

-Aron... Ő tudod ki? - Kérdeztem sóhajtva.

-Függ attól. Én bátya Aron... De van ének Aron... - Bámult rám.

-Rapper, Aron Kwak, a NU'EST-ből. - Segítettem ki.

-Aron Kwak, őt ismer. Én volt koncert. Aron Kwak nagyon jó rapp. Nagyon sexi. Aron én bias. - Összehúzott szemekkel néztem JuJura.

-Hány éves vagy?

-Tizennyolc. - Válaszolt a lány. - Most kezd orvos iskola Koreában. Én nem beszélsz jól koreai, de én még tanulsz.

-Értem. Még tanulod a koreait. - Erre lelkesen bólogatni kezdett. - És.. én hány éves vagyok? Mennyi idős?

-Tizenhét. - Válaszolt JuJu kis gondolkodás után.

Hogy a francba lettem újra tizenhét? Amikor rosszul lettem a konyhánkban már negyven felett voltam. Van egy tizennyolc éves fiam, és egy tizenhat éves lányom. JuJunak meg ott van Ann, és a kicsi Aronka... De a lánya neki is tizennyolc. MI VAN?

-Ez csak egy álom. - Suttogtam magam elé. - Ez csak egy buta álom. - Ráztam volna meg a fejem, de valahogy nem bírtam megmozdítani sem.

JuJu elmosolyodott.

-Ez nem lenni álom. Ez lenni valóság. - Nézett rám vigyorogva. - Orvos fejleszt technika, ami visz álom. - Csacsogta. Aztán hirtelen elkomorodott. - Én sajnálni, te nem tudsz semmi én... éntőlem. Orvos jön, és mond el minden. Én csak ápol.

-Oké. - Nyöszörögtem.

Egy darabig csendben néztem a plafont, és JuJu is csendben volt. Már éppen elkezdtem volna számolgatni a lámpán a led izzókat, amikor a lány mellettem megszólalt.

-Te mesél Magyarország? - Nézett rám várakozóan.

-Meséljek Magyarországról? - Kérdeztem vissza, mire bólogatni kezdett. - Hát... Régen nem jártam már otthon, de... szeretem, szerintem jó hely. Finomak az ételek, Budapesten kevesebben vannak, mint itt Szöulban, és kevesebb is a dugó, meg az autó. Alacsonyabbak a házak, vannak régi szép épültek... Ja, és sokat káromkodnak. - Fejeztem be a rövid mesémet. JuJu egy darabig emésztette amit mondtam, és gondolom próbálta lefordítani magának. Végül a telefonját kezdte nyomkodni.

Csendben feküdtem az ágyon, és néztem ki a fejemből. Igazából mást nem is tudtam csinálni.

-Panni alsz? - Kérdezte suttogva JuJu.

-Nem, nem alszok. - Nyitottam ki a szemem. - Te JuJu... Te honnan jöttél?

-Én anyuka francia, én apuka japán. Én szület Tokió, és laksz Párizs, aztán ott nincs iskola, és jössz Korea iskola. Érted? - Nézett rám nagyokat pislogva.

Szóval az anyja francia, az apja japán, Tokióban született, de Párizsban lakott, és a suli miatt jött Koreába.

-Értem. - Erre majdnem ugrálni kezdett örömében. - És mióta tanulod a koreait?

-Egy év. - Válaszolt. - Én értesz mit mondsz, csak nem tudsz beszél. Én nagyon rossz mondás... És te?

-Mit én? - Próbáltam értelmezni az előbb elhangzottakat.

-Te tanulsz... beszél... koreaiul? - Facsarta ki magából egy fura, tehetetlen mosoly kíséretében.

-Tíz éves korom óta.

-Te nagyon jól beszél koreaiul. Én nem jól beszél, és hét év után jól beszél? Hét év alatt tanulsz jól koreaiul?

-Biztosan sikerül megtanulnod a nyelvet. Ha rendesen gyakorlod... - Mondtam neki, miután értelmeztem, hogy az előbb mit próbált elmagyarázni a maga fura módján.

Attól függetlenül, hogy ez a JuJu teljesen más, mint Aron JuJuja, azért ez a lány is aranyos.

-JuJu, mennyi az idő?

-Este fél tizenegy. - Nézte meg a telefonján.

Lehunytam a szemem, és elképzeltem mi lehet a többiekkel. JR már biztosan elment aludni, JoungHyun lehet hogy valahol bulizik, vagy... vagy otthon játszik. Anna meg valószínűleg tanul, vagy már ő is alszik. Bárcsak otthon lehetnék velük...

"Orvos fejleszt technika, ami visz álom." Visszhangoztak bennem JuJu szavai.

NEM! Ez csak egy buta álom... Reggel majd felébredek, és minden rendben lesz. A gyerekek suliban, JR a munkahelyén, és én is mehetek a kiadóba fordítani. És találkozhatok az igazi JuJuval, aki nem orvosi köpenyben rohangál, és jól beszéli a koreait.