110. A valóság

Pati:

A szobában ültem egy széken, és vártam az orvost. Byul JiMin, az ápolóm éppen a hátamon lévő sebet fertőtlenítette le, majd kötötte be újra.

Az első meglepetés után már lassan kezdtem hozzászokni ahhoz, hogy mindig ismerős arcok jönnek be az ajtón. Két hét után már valahogy nem tudtam meglepődni.

JiMin éppen végzett a bekötéssel, mire nyílt az ajtó, és bejött a főorvos, és még néhány másik fehér köpenyes, akiket arcról már ismertem.

A főorvos... meglepően hasonlított Woo Du Jae-ra, akiről eddig azt hittem, hogy a NU'EST managgere. Vagyis eddigi életem során eddig ő ő volt, most meg a főorvos.

-Jó napot! - Hajolt meg JiMin, és odaengedte hozzám a doktort. Én csak bólintottam, és elsuttogtam egy 'jó reggelt'-et.

-Hogy érzed magad? - Kérdezte az orvos leülve a velem szemben lévő székre.

-Egész jól. Jobban mint egy hete. - Válaszoltam egy torokköszörülés után.

-Remek, mert ma van a nagy nap. - Mosolygott. - JiMin elkísér majd az előadóba. - Veregette meg a jó vállam.

Mondott még valamit JiMinnek, aztán a többi orvossal együtt elment.

-Mi ez az egész? - Kérdeztem az ápolómat, aki éppen a vállamra terített egy pulcsit.

-Sajnálom, nem mondhatok semmit, de hamarosan mindent meg fogtok tudni. - Segített fel a székről.

-Nem értem mire jó ez a titkolózás. - Suttogtam magam elé, ahogy a lift felé csoszogtunk.

-Hm? - Kérdezte JiMin rám nézve. - Mondtál valamit? - Kérdezett vissza.

-Nem, semmit. - Ráztam meg óvatosan a fejem.

Felmentünk a hetedik emeletre lifttel, ahol aztán JiMin bekísért a folyosó végén lévő hatalmas fehér terembe. Az egyik fal mellett kicsit ferdén volt egy nagy asztal három székkel, egy mikrofonállvány az asztaltól kicsit távolabb, velük szemben pedig székek. Rengeteg szék. Hatalmas ablakok, vetítővászon, a plafonon, amit nem engedtek le, és egy nagy képernyő, amin SAMSUNG felirat világított.

JiMin leültetett az asztalhoz, majd mögém állt.

-Lehet, hogy sokkolni fognak az elkövetkező dolgok, de tudnod kell, hogy a ti érdeketekben volt minden, és itt vagyok mögötted. - Igazította meg a pulcsim.

-Fájni fog? - Kérdeztem magam elé meredve.

-Nem, nyugodj meg! Minden rendben lesz. - Simított végig a hajamon. - Nem kell félned. - Suttogta.

-Rendben. - Próbáltam magabiztosan válaszolni, bár nehéz volt.

Két hete ébredtem fel, és a műtőben találtam magam. Aztán átvittek egy szobába, ahol megjelent Byul JiMin, aki semmit nem tudott semmiről, amit mondtam neki. A szüleimről mondott pár szót, de sem a NU'EST-et nem ismerte, sem Esztit, sem Pannit... Pedig velük járt egy suliba. Vagyis... Állítólag.

Egyszer mintha JuJut is láttam volna, meg Jint is. Jöttek mentek körülöttem az ismerősebbnél ismerősebb arcok.

Már nem voltam abban biztos, hogy mi a valóság. Az, hogy rosszul lettem otthon a szobában, vagy abban a szállodában voltam a szellemekkel, és utána a tomboló folyóba zuhantam, vagy ez. Ez a fehér terem, ami kezdett megtelni orvosokkal, asszisztensekkel, és egyéb dolgozókkal.

A fehér köpenyesek tömegében megláttam JuJut, ahogy talán Esztit támogatja. Vagyis azt hittem, hogy ő az. Mármint az a JuJu és Eszti, akiket még régebbről ismerek.
Fel akartam állni, hogy eléjük menjek, de JiMin nem engedte. Lassan odaértek hozzánk, és az egyik ikret leültették mellém, JuJu pedig mögé állt.

Lassan néztünk egymásra a mellettem ülővel.

-Pati, te vagy? - Kérdezte lassan összeráncolt szemöldökkel, mire bólintottam.

-El sem hiszem, hogy itt vagy. - Tört ki belőlem pár perc néma csend után. - De te... ugye nem valami orvos vagy, vagy asszisztens... Te, te ugye Eszti vagy? - Hebegtem.

-Nem. - Válaszolt furcsán, mire felsóhajtottam.

-Pedig már azt hittem, hogy van valaki olyan, aki átélte azt, amit én. - Hajtottam le a fejem.

-Panni vagyok. - Suttogta. - És már nem vagyok benne biztos, hogy igazi vagyok-e egyeltalán. - Felnéztem a szomorú, és reményvesztett lány arcára. - Hogy mi a valóság, és mi az, amit csak álmodtam.

-Neked mondtak már valamit, hogy miért vagyunk itt? - Kérdeztem, mire megrázta a fejét. Magunk elé meredtünk egy időre, aztán lassan újra a lány felé fordultam. - Te tényleg... tényleg JR felesége vagy? - Kérdeztem, mire rám pillantott.

-Igen. - Vágta rá. Aztán habozni látszott. - Vagyis... Nem tudom. Fogalmam sincs. - Rázta meg lassan a fejét. - Nem tudom már, hogy mit higgyek.

-Ez a gondolat bennem is megfordult, de szerintem... - Gondolkodtam el. - Azért kerültünk ide, hogy mindent megtudjunk, nem? - Néztem hátra JiMinre.

-Igen. - Válaszolt helyette JuJu. - Itt mindent elmond orvos. - Mosolygott, majd a csúnyán néző JiMinre bámult. - Jogban áll tudsz. Itt mindent megtudsz is.

-Mi nem mondhatunk semmit. - Válaszolt neki halkan JiMin. - Nem szabad. Érted?

-Én értesz mit mondsz, de ők akkor is jog tudni. - Fonta össze a karjait JuJu, és elfordult JiMintől.

Pannira néztem.

-Miért beszél JuJu ilyen furcsán? - Suttogtam, és reméltem hogy az ápolók nem hallották meg.

-Nem régóta van itt, és még nem tudja a nyelvet rendesen. - Suttogta, majd a gyülekező kék vagy fehér ruhás dolgozókat nézte.

Aztán egyszer csak Jin jelent meg, mellette pedig lassan Eszti jött mankókra támaszkodva.

Panni már ugrott volna fel, hogy odamenjen hozzájuk, de JuJu nem engedte felkelni.

-Nem mész... mehet... el. - Próbálta összerakni a mondatot.

Barátnőm (aki talán az egyetlen akit már régebbről ismerek, és olyan, mint ahogy emlékeztem rá) lemondóan sóhajtott, és vártuk, hogy Esztiék odaérjenek hozzánk.

Jin odatámogatta hozzánk az ikerpár másik felét, aki aztán szinte leesett a székre. Jin letámasztotta az asztal mellé a mankókat.

Mindketten Pannival az újonnan érkezett felé fordultunk, aki szintén minket szemlélt.

Mikor megszólaltam volna, a főorvos, Woo Du Jae odasétált a mikrofonhoz, és intett, mire minden zaj abbamaradt a teremben.

-Köszöntök mindenkit ezen a csodálatos napon. - Kezdte zengő hangon. - Kedves kollégáim, köszönöm, hogy el tudtak jönni ma! A mai napra meghirdetett előadás, mint már gondolom önökhöz is eljutott az új újraélesztési projektről fog szólni. - Megnyomott egy távirányítót, mire a hatalmas képernyőn megjelentek valami fura rajzok. - Majdnem három hónapja volt, hogy kórházunkba behoztak öt fiatal lányt, akik súlyos balesetet szenvedtek. A nemrégiben kifejlesztett új technikát, a álom-élesztőt vetettük be, amely mondhatni eredményesen ment végbe. Ezek a lányok. - Mutatott ránk egy mosoly kíséretében. - Az elsők között vannak, akiket ezzel a technikával hoztunk vissza a halál széléről, tehát az álom-élesztő tökéletesen működik. - Ennél a résznél mindenki tapsolni kezdett.

-És... - Szólalt meg Panni, mire a főorvos ránk nézett. - Mi van a másik kettővel? Itt csak hárman vagyunk.

-Ők sajnos... - Kezdte szomorúan az orvos. - Belehaltak a sérüléseikbe. Nem tudtuk már őket megmenteni. Sajnálom.

Lehunytam a szemem, de nem tudtam visszafojtani a könnyeimet. Ketten meghaltak, akik kezdetben velünk voltak.

-Minden rendben? - Suttogta aggódó hangon JiMin a fülembe.

-Nem, nincs. - Nyeltem le a könnyeimet.

-Hogy hagyhatták, hogy meghaljanak? - Hallottam Eszti elkínzott hangját.

-Nagyon súlyosak voltak a sérüléseik, és bár két hétig még életben tudtuk tartani őket, végül nem sikerül megmentünk őket. Sajnálom, kishölgyek. - Mondta Woo Du Jae. - Remek barátaitok voltak.

JiMin a kezembe nyomott egy zsepit, amivel letöröltem a könnyeimet, és szipogva, valószínűleg vörös szemekkel néztem fel a főorvosra. Woo Du Jae küldött felénk egy bíztató mosolyt, majd újra a mikrofonba kezdett beszélni, miközben a képeket váltogatta a kijelzőn.

-Az álom-élesztő működése az emberi álmokon alapul. - Folytatta. - A kómában lévő betegeket úgy próbáljuk meg felébreszteni, hogy a legszebb álmaikba utaztatjuk őket, ahol megélhetik legnagyobb kívánságaikat, aztán képletesen elpárologtatjuk a körülöttük lévő csodát, és szembe találják magukat a rémálmaikkal. - Erre többen is felszisszentek, és sokan fordultak felénk, és sajnálkozó pillantásokat kaptunk. - Persze félreértés ne essék először csak a leggyengébbekkel kezdjük, és addig folytatjuk, amíg az elképzelt világból fel nem riadnak. Bár ez is csak egy rendszerhiba miatt volt, amit mire kijavítottunk már mindannyian felébredtek. Eredeti terv az volt, hogy nyolcvan-és száz év között végelgyengülésben eltávoznak abból a világból, és felébrdenek itt.

-Ezzel azt akarja mondani, hogy se férjem, se gyerekeim? - Kérdezte Panni, mire minden szempár felé fordult. - Ezt akarja bemagyarázni nekünk?

-Nem, kishölgy, ez a valóság. A férjed, és a gyermekeid csak az álom-élesztő hatására keletkeztek.

-És ezt higgyem is el? - Kérdeztem, miközben ezer gondolat cikázott a fejemben. BaekHo, a randijaink, a gyerekek, a tökéletes családunk, a NU'EST... csak álmodtam? Egy hülye gép a képzeletemből kreálta? Az álmaimból?

-Kénytelen leszel. - Vonta fel a szemöldökét Woo Du Jae, aztán folytatta a tömeg felé nézve. - Az elképzelt világ pedig, mivel a baleset megtörténtéig nem ismertük ezeket a lányokat, egy koncertjegy, pár fotó, és a személyi igazolványukból indult ki. Az elképzelt történetük valamelyest összefonódik, mivel egy gépre voltak kapcsolva. Két hónapot töltöttek a kapszulákban, mialatt a sérüléseik nagy része meggyógyult, és mialatt végigélték az életüket tizenhatodik-tizenhedik évüktől egészen negyven-negyvenöt éves korukig.

-És... - Szóltam közbe. - Hogy tudtak velünk elképzeltetni kórházi dolgozókat?

-Az alom-élesztő egy új technológia, ami képeket vetít a fejedbe, és az elektromos impulzusokat úgy irányítja, hogy a boldog dolgokat képzeld el. Mellékszereplőkre pedig mindig szükség van, így néhány kollégánk adatait, és képét beletápláltuk a rendszerbe, így ők is megjelentek az álmotokban.

-És az idolok? Ők hogy kerültek oda? - Kérdezte homlokát ráncolva Eszti. - Ők léteznek egyeltalán?

-Igen, léteznek. - Erősítette meg Woo Du Jae. - Mivel koncertjegyeket találtunk nálatok, ezért megkértünk néhány csapatot, hogy jöjjenek el hozzánk, és őket is... mondhatni beletápláltuk a rendszerbe. Ezért volt, hogy ők is benne voltak. Néhány képet sikerült rögzítenünk az álmotokból. - Nézett a kijelzőre, ahol megjelent a tengerpart, valahol Tokió mellett. Aztán egy koncertes következett, majd egy elmosódott fotó emberekről, egy tóról és egy kishajóról, barátokról, öt lányról... Az össze képet felismertem, és újra könnyezni kezdtem.

-Ez nem bizonyít semmit. - Szögezte le Eszti. - És mi van ha ezt is csak elképzeltetik velünk?

-Látom leányom, nem tudtalak meggyőzni. De van pár dolog, amit talán te nem vettél észre, bár fontos része volt az álmodnak. Először is. Mivel ti magyar származásúak vagytok, ezért magyar az anyanyelvetek. - Erre mindannyian bólintottunk. - Nem tűnt fel, hogy az összes barátotok az anyanyelveteket beszélte, annak ellenére, hogy mondjuk koreai származásúak? - Kérdezte, mire összenéztünk a lányokkal.

Hirtelen kétszeresére tágult a szemünk. Tényleg igaza volt... A NU'EST tagjai perfektül beszélték az anyanyelvünket, amikor kétség sem fér hozzá, hogy amúgy egyik tag sem tud a mi nyelvünkön.

-És még ott volt az, hogy hány nyelven beszéltetek. Szinte lehetetlen annyi nyelven megtanulni. - Rázta a fejét mosolyogva a főorvos.

-De én most tudok koreaiul, pedig nem is tanultam. - Néztem rá.

-Az álom-élesztő az impulzusok segítségével elég sok gondolatot ültetett el az agyatokban. Valami olyasmi, mintha beraknád a számítógépedbe a pendrive-t , és felmásolnád rá az adatokat. Mi is bemásoltuk az agyadba a koreai szótárat, és így mondhatni megtanítottunk neked egy másik nyelvet. Túl nehéz volt állandóan magyarra lefordítani nekünk a dolgokat.

-Belémtápláltak egy nyelvet? - Kérdeztem elképedve.

-Ennyi erővel tömeggyilkost is faraghattak volna belőlünk! - Háborodott fel Panni, mire abbamaradt a sutyorgás is a teremben, talán még levegőt venni is elfelejtettek.

-Soha nem használnánk rossz célokra ezt az újraélesztő gépet. - Rázta meg a fejét a főorvos. - De kezdeményezni fogok erről egy tárgyalást.

-A puskaport se öldöklésre találták ki. - Morogta gúnyosan Panni. - A tüzijáték gyönyörű. De az emberek rájöttek, hogy rossz dologra is lehet használni.

109. Dr. Mitsui Sen

Panni:

Nem tudom hány óra, vagy inkább nap telt el csendben. Óra nem volt a szobában, az ápolóm pedig nem szolgáltatott információt folyton az óra állásáról, vagy a napok elteltéről. JuJu ott ült az ágyam mellett, szótárral, vagy könyvvel, esetleg kötögetett, néha felállt, és kiment, én meg bealudtam. Újra és újra végigszemléltem a szobát, amiben persze semmi nem változott, de halálra untam magam, főleg úgy, hogy fel sem kelhettem. Mire bejött megint a fiatal orvos már szaladgálni lett volna kedvem. Csak erőm nem volt hozzá.

JuJu engedelmesen odébbállt, és átengedte a helyét a doktornak.

Elvégzett pár vizsgálatot, amiknek az eredményét felírta a papírjára, aztán mondott valamit JuJunak, aki bólogatott, hogy megértette.

A lány meghajolt, és kiment. Ketten maradtunk a doktorral, aki valahonnan ismerős volt.

-Szóval Panni... - Szólalt meg, mire kikerekedtek a szemeim. Olyan a hangja, mint... Ő Mitsui Sen?! - Hogy érzed magad? - Miért van itt az összes ismerősöm? Mármint JuJu és Sen... Hogy a fenébe kerülnek ide, amikor... én azt sem tudom, hogy hol vagyok, hogy kerültem ide, miért vagyok itt, és miért ilyen fiatal mindenki, amikor vagy egyidősek velem, vagy idősebbek. Mármint Koreában vagyok, annyi tiszta. A többi nem.

-Kibírhatóan. - Motyogtam egy kis idő után, ráébredve arra, hogy a doktor, Mitsui Sen, még mindig választ vár.

-Érzel annyi erőt magadban, hogy fel tudj kelni? - Kérdezte.

-Talán... Fogalmam sincs. - Hunytam le a szemem.

-Egy próbát megér. - Bólogatott, és a hátam mögé nyúlt. Ahogy felhúzott ülő helyzetbe hátracsuklott a fejem, aztán sikerült visszatornáznom magam úgy, hogy a szemben lévő falat lássam ne a plafont. Éreztem, hogy nem engedte el a hátam, hanem tartott. De amúgy ültem, és nem fájt semmim. Kész csoda.

-Mennyi ideje ébredtem fel? - Kérdeztem, miután megköszörültem a torkom.

-Négy napja. - Mosolygott rám Sen.

-Négy napja bámulom ezeket a cuccokat?! - Ráncoltam a homlokom, mire felnevetett.

-Sajnálom ha unalmas, de ez a kórházak átka. Megpróbáljuk, hogy lábra tudsz-e állni? Csak a karjaiddal van baj, szóval szerintem menni fog.

Kihúzott az ágy szélére, én pedig lelógattam a lábam. Egész magas volt az ágy, és éppen hogy csak leért a lábam. Ahogy lenéztem megláttam a bekötözött kezeimet, és a fehér ruhát, amiben voltam. Szerencsémre az infúziót valamikor már leszedték rólam, úgyhogy nem lettem rosszul a látványától. De az a fehér ruha...

Négy napja... Négy napja vagyok ugyan ebben a hacukában, mosatlan hajjal, büdösen... Te jó ég! Pati tuti kiakadna... Frászt kapna, ha meglátna.

-Támaszkodj rám! - Nyúlt a hónom alá. - És tedd le a talpad. - Lassan ránehezedtem, és megtettem amit kért. Kis szenvedés után kissé ingatagon, de álltam. Nehéz volt tartani magam, ezért Sen visszaültetett, és újra, és újra megpróbáltuk. Az időérzékem elhagyott, de vagy húszszor talpra álltam, és visszaültem, mire Sen azt mondta, hogy elég.

-Remek. - Segített visszafeküdnöm. - Ezt minden nap meg kell csinálnod párszor, JuJu majd segít. És nemsokára rendes ételt fogsz kapni. Ha minden rendben megy jövő héten már sétálhatsz is. - Mosolygott, aztán lekapcsolta a nagylámpákat. - Aludj jól! JuJu mindjárt itt lesz.

Hátradöntöttem a fejem, és lehunytam a szemem.

Négy napja vagyok ébren, és ki tudja meddig nem voltam magamnál. NEM! Nem lehet igaz! Ennyi időt tuti nem bírnék ki fürdés nélkül. Mi van ha átkerültem egy másik dimenzióba? Mostanában már bármi lehetséges. Állítólag Amerikában már valahol repülő kocsikkal közlekednek. De nem értem, hogy akkor mit kamuznak, hogy Koreában vagyok.

És mit keres itt a japán fiú, amikor... amikor osztálytalálkozón láttam utoljára, úgy nyolc éve? És hogy lett orvos, amikor világ életében csillagász akart lenni?

JuJu szerint már egy hete voltam ébren (ami nekem majdnem két évnek tűnt, sőt, már vártam, hogy az unalomtól megráncosodok), mikor megint bejött Mitsui Sen.

Elvégzett pár vizsgálatot, aztán mosolyogva nézett fel rám.

-Azt hiszem már sétálgathatsz. Amint a testvéred jobban lesz mindent meg fogtok tudni. A családodat is értesítettük, és folyamatosan küldjük a jelentéseket az állapototokról nekik. Édesanyád és édesapád nemsokára meg fog látogatni. Amint ideértek Szöulba jönnek hozzád, vagy majd üzenek JuJuval. - Az ápolómra nézett, aki mosolyogva bólogatott.

-Én azonnal szól ha megérkez Panni család. Vagy én telefonál le porta, és porta szól és jön anyuka és apuka. - Emelte fel a lány a telefonját.

-Remek, köszönjük JuJu. - Intett neki Sen, hogy nyugodtan telefonáljon, majd újra hozzám fordult. - Még két-három óra és megérkeznek. Ha gondolod lefürödhetsz, és utána lemehetünk a kertbe sétálni. Nagyon szépek most a virágok.

-Nem is tudom... - Gondolkodtam el. Ki akartam már ugyan menni ebből a szobából, de nem éreztem magamban elég erőt hozzá. Fürdeni viszont nagyon akartam, mert nem akartam úgy találkozni JRrel, vagy a gyerekeimmel, hogy már minimum egy hete nem fürödtem. Blah, még rágondolni is rossz, hogy ennyi ideje... Ha normál esetben történne ez (mondjuk fogadásból kellene ezt tennem) tuti nem bírnám ki.

-JuJu segít lefürdened, és utána megbeszéljük, hogy van-e kedved sétálni, rendben? - Fogta meg a csíptetős mappáját.

-Rendben. - Mosolyogtam fel rá. Miután JuJu visszatért a telefonálásból elindultunk a fürdőbe.

Miután JuJu megmosta a hajam, és bár eléggé furcsa és nagyon zavarba ejtő volt, de megfürdetett, új ruhát kaptam, ami szép fehér volt, és ropogósra volt vasalva. Meg akartam nézni magam a tükörben, hogy mégis hogy nézek ki, de JuJu nem engedte.

-Nem szabad. - Szólt rám. - Nincs tükör. Orvos nem enged.

-Rendben. - Húztam el a szám.

Az ápolóm a vállamra terített egy pulcsit is (aminek az ujjába ugye nem fértek bele a begipszelt kezeim), majd visszakísért a folyosóra, ahol Sen ácsorgott a kék hosszú köpenyében, és egy idősebb nővel beszélgetett. Mikor meglátta, hogy felé tartunk elnézést kért a nőtől, és odajött hozzánk. A köpenye csak úgy lebegett utána.

-Szóval van kedved sétálni? - Kérdezte egy félmosollyal. - Festői most a táj az udvarban, és tényleg érdemes lenne látnod. - Tette hozzá.

-Jó, legyen. - Mosolyogtam rá. Az, hogy lemoshattam magamról a koszt valamiért erőt adott, és sokkal jobban éreztem magam.

Sennel lelifteztünk a földszintre, és kiderült, hogy eddig az ötödik emeleten töltöttem "rabságom" napjait.

Az aulába ahogy kiléptünk a liftből szembe találtam magam a betegek tömegével. Senki nem figyelt ránk, mindenki ment a maga dolgára, vagy a síró gyerekét csitítgatta.

Az aulából kiverekedtük magunkat az udvarra. Vagyis nem kellett verekednünk, mert Sen előtt szétnyílt a tömeg. De komolyan, mint Mózes előtt a víz. Nekem csak követnem kellett.

A fehér kavicsos utacskákon sétálgattunk, és Sen közben a növények neveit, származási helyeiket magyarázta, mintha csak azt mesélné milyen filmet látott tegnap.

Lassan sétáltunk, és néha meg kellett állnunk, és leülnünk a padokra, hogy kifújhassam magam. Sen társasága szórakoztató volt, és tényleg gyönyörű volt a kert: a japán cseresznyefákon nyíltak a rózsaszín virágok, különböző országokból származó virágok sorakoztak az ágyásokban amiknek legtöbbsége éppen akkor nyílt ki. Madarak csiviteltek a fák és bokrok ágai között, pillangók kergették egymást a gyönyörű virágok felett. Ahol nem voltak ágyások ott a szép zöld gyep terpeszkedett. Volt egy mesterséges tavacska is, amiben hatalmas, dagadt aranyhalak úsztak, és egy csapat kiskacsa az anyjuk után.

Kedvem lett volna megérinteni a virágokat, vagy csak beledugni az ujjam a vízbe, de a karjaim tehetetlenül lógtak az oldalam mellett, így csak sóhajtva haladtam Sen mellett.

Az orvos nagyon lelkesnek tűnt a kerttel kapcsolatban. Világéletében csillagász akart lenni, erre orvos, és kertész is. Vagy csak el vagyok tájolva. Megráztam a fejem, és próbáltam figyelni arra, amit magyaráz.

De folyton elkalandozott a figyelmem. A parkban ugyanis nem voltunk egyedül, bár a kórház aulájában lévő tömeg sem volt, de elég sok fehér vagy kékruhás emberke mászkált ott. És akik előtt elhaladtunk kuncogtak, vagy összesúgtak a hátunk mögött.

Sen éppen az egyik kaktuszuk történetét mesélte, amikor kénytelen voltam megszakítani.

-Valami baj van velem? - Kérdeztem, mire zavartan nézett rám. A fejemmel a hátunk mögött kuncogó nénikék felé intettem, mire elmosolyodott.

-Nem, nincs veled semmi baj. - Legyintett, majd a könyökömnél fogva húzni kezdett maga után egy szökőkút felé. - A legtöbben nem is ismernek téged. Sokan közülük már nagyon régóta vannak itt, és nagyon pletykásak. Amikor idejöttem dolgozni, akkor is két hétig az "új, és csinos doktorról" beszéltek. Nem akarom magam fényezni, ne értsd félre, de tényleg ezt mondták rólam. Most pedig engem már ismernek, és gondolom nem értik mit keres itt mellettem egy ilyen fiatal szépség. - Mosolygott rám.

Homlokráncolva emésztettem egy darabig a mondatait, majd úgy döntöttem, hogy figyelmen kívül hagyom a vizsgálódó tekinteteket, és a sutyorgásokat a hátunk mögött, és inkább megcsodáltam azt a szökőkutat, amihez Sen vezetett.

Kissé meglepődtem, amikor a fiú előhúzott a köpenye zsebéből egy (számomra régi) I Phone-t, és a füléhez emelte.

-Mitsui Sen. - Szólt bele, majd meghallgatta, amit magyaráztak neki. - Igen, egy pár perc és visszaérünk.  - Majd eltette, a zsebébe a telefont. - Induljunk visszafelé! - Fordított meg, és kicsit gyorsabban indultunk meg az épület felé.

-Olyan furcsa a telefonod. - Szólaltam meg. - Nem is emlékszek mikor láttam ilyet utoljára.

-Tudod... - Sandított rám, majd felnevetett. - Biztosan furcsán hangzik majd számodra, de ez az egyik legújabb mobil. Még két hete sem, hogy megvettem.

-Akkor... - Pislogtam rá homlokráncolva, mire megrázta a fejét.

-Sajnálom, még nem mondhatok semmit. Majd... De nem most. - Egy sóhajjal nyugtázta, hogy tényleg nem fog semmit mondani. így csendben folytattuk utunkat.

-Panni! - Hallottam a nevem, majd megláttam a felénk szaladó szüleimet. Először azt hittem, hogy JR és a gyerekek is jönnek utánuk, de nem. Ők nem voltak sehol.

Mire felfogtam, hogy tényleg itt vannak (és minimum húsz évvel fiatalabbak, mint amikor utoljára láttam őket) már a nyakamba borultak. Vagyis apa medveölelésben részesített az engem ölelő anyukámmal együtt. És bármennyire is szerettem volna képtelen voltam visszaölelni őket.  Odabújtam hozzájuk, aztán csak azt vettem észre, hogy anya könnyei a vállamra potyognak, ugyanis közben valahogy a pulcsim a földön végezte.

-Annyira aggódtunk értetek! - Suttogta anya. - Mikor megtudtuk mi történt... El sem merem hinni, hogy majdnem meghaltatok.

-Örülök, hogy jól vagy kincsem. - Suttogta apa.

Anya eltolt magától a vállamnál fogva, és alaposan végigszemlélt, majd újra magához szorított.

-Jól nézel ki. - Szipogott. - Ha nem lenne az a fránya gipsz a kezeiden el sem hinném, hogy ez mind igaz volt.

-Esztivel találkoztál már? - Kérdezte apa, miután felvette a földről a pulcsimat és egy jó alapos leporolgatás után a vállaimra terítette.

-Khm... - Köszörülte meg Sen a torkát, hogy jelezze, hogy ő is ott van. - Sajnos még nem találkozhattak.

-Tudjuk, hogy még feküdnie kell, de azt hittem, hogy... - Habogott apa, mire Sen megrázta a fejét.

-Nem, még nem találkozhattak. - Ismételte meg a nyomatékosság kedvéért. - Túl nagy lenne a sokk.

-Ó, értem. - Bólintott szomorúan apa. majd átkarolta a vállam, és húzni kezdett magával az épület felé.

-Nem tudom milyen élményed volt, de az orvosok szerint boldog voltál. - Kezdte. - És nem tudom mennyire szívesen beszélsz erről a dologról, de... Csak egy kérdésem lenne.

-Igen? - Néztem fel rá, mire zavartan lehajtotta a fejét, és nem nézett a szemembe.

-Hogy néztem... illetve nézek ki öregen?

-Mi? - Kérdeztem vissza majdnem ugyan olyan zavartan mint ő.

-Hogy nézek ki idősebben? - Ismételte meg.

-Értem a kérdést, de... - Habogtam.

-Csak válaszolj! - Kérte.

-Kicsit szürkés a hajad, és az arcod is ráncosabb. - Emlékeztem vissza az utolsó találkozásunkra, majd apa arcára néztem. - Ha ennyi idős leszek, mint te, akkor áruld már el a titkod! Húsz évet letagadhatsz.

-Ööö... - Bámult rám, majd mintha megvilágosodott volna. - Köszönöm. És ki ez az orvos szépfiú, aki most édesanyáddal beszélget éppen? - Mosolyodott el, és a hátunk mögött sétálókra mutatott.

-Ő Mitsui Sen. Fogalmam sincs mit keres itt, mert éppen japánban kéne lennie és csillagászattal foglalkoznia.

-Hm... Érdekes. - Szemlélte apa a huszonéves fiút. - De nem jön be neked, igaz? - Lökte meg a vállam.

-Nem, nekem már... - Kezdtem, de elakadtam. Nekem már van férjem, és gyerekeim - akartam mondani, de valahogy már nem voltam benne biztos. Azt sem tudtam, hogy mit keresek itt, hogy mi történt, hogy JR és a gyerekeink miért nem jöttek el anyáékkal, és már azt sem tudtam mi a valóság. Mármint ez, ahol apa és anya ennyire fiatal, a tokiói osztálytársam orvos, pedig csillagász akart lenni, JuJu pedig nem beszéli rendesen a nyelvet, vagy ahol a családom van, JR, és a gyerekeim, és én magam is negyven körül járok.

Apára néztem, aki bíztatóan mosolygott, majd anyára aki nagyban bólogatott, Senre, aki anyának magyarázott orvosi köpenyben... A mögöttünk lévő emberekre, nénikre és bácsikra, a kertre, aztán az épületre...

Eddig a pontig biztos voltam benne, hogy csak álmodom ezt a kórházas szörnyűséget, azt, hogy viszket a karom a gipsz alatt, hogy JuJu nem tud rendesen koreaiul, hogy Sen az orvosom, hogy itt van ez a csodaszép kert...

De akkortól kezdve kezdtem összezavarodni.

108. Jin és JuJu

Eszti:

Csak bámultam a mellettem ácsorgó Jinre, és próbáltam rájönni, hogy hova kerültem. De nem bírtam felfogni sem, hogy akkor most ő hogy kerül ide, és hogy lett ilyen fiatal, amikor ő is annyi idős mint én... és miért van rajta orvosi köpeny, amikor nem is itt dolgozik? Az agyamat még mindig köd takarta, de ennyire vitte a gondolkodásom. Egy darabig méregettük egymást, aztán sóhajtva leült.

A lány leült arra a székre, amit az orvosoknak hoztak, és várakozón nézett rám.

-Te jártál Japánban? - Kérdeztem tőle végül. Megrázta a fejét, és rám mosolygott. - Akkor Koreában? - Néztem a szemébe.

-Dél-Koreában vagyunk. - Bámult rám kicsit furán, aztán rájött, hogy lehet, hogy én nem látom át annyira a helyzetet, mint ő, így inkább a csuklójára fordította a tekintetét.

-Akkor miért tart négy napig ideérni a családomnak? - Motyogtam, mire felkapta a fejét. - Hiszen ők is itt laknak, csak a külvárosban. Már ha Szöulban vagyunk. Ha kicsit messzebb, akkor maximum egy nap. De akkor is sokat mondtam.

-Ez bonyolult. - Sóhajtott Jin. - És sajnálom, de nem mondhatok semmit, bármennyire szeretnék is. Az orvosok fognak majd mindenről beszámolni nektek. - Hajtotta le a fejét. Néztem egy darabig a fekete haját, aztán lehunytam a szemem.

Vagy álmodok, vagy valami nagyon nincs rendben.

Panni:

Ahogy kinyitottam a szemem fehér köpenyes, kék maszkot viselő alakokkal találtam magam szemben.

Nagyokat pislogtam, és közben próbáltam és közben próbáltam felfogni hogy hol is vagyok. Annyira fura volt minden. Az egyik lehúzta a maszkját, és kérte, hogy maradjak nyugton. Még az ujjaimat sem bírtam megmozdítani, nem hogy felpattanni és elrohanni...

Mindenféle kötszert hoztak (vagyis amiket én láttam a szemem sarkából), és fertőtlenítő szagát éreztem, aztán azt, hogy a vállamat megemelik... De amúgy semmit. Semmi fájdalom, vagy csípős érzés -ami a fertőtlenítő szer miatt van. Nem éreztem semmit.

Valami vizsgálatok után az orvosok elmentek.

Az egyik doktor visszajött és valamilyen csövet csatlakoztatott a karomba. Nem láttam hogy pontosan mit csinál és hol, de úgy éreztem jobb is, ugyanis biztosan elhánytam volna magam, ha meglátom az infúziót a kezemben.

Mikor kérdezni akartam a doktortól, aki egy huszonéves srác volt, és már össze gyűjtöttem azt a kis energiámat, és már nyitottam a számat, hogy megszólaljak, az orvos már nem volt a szobában. Csak a becsukódó fehér ajtót láttam, és a halk kattanást, ahogy a zár beugrik a helyére.

Bágyadtan körbenéztem. Villogó gombok a nagyobbnál nagyobb műszereken, halvány fénnyel világító lámpák a plafonon, a falak fehérek, a takaróm a lábamnál sötétkék...

Mégis hová kerültem?

Lassan szemléltem végig mindent, és próbáltam felfedezni valami olyat, ami utal arra, hogy hol lehetek -mármint a szobán kívül mi lehet, mondjuk melyik ország, vagy kontinens, de semmi. Minden arra utalt, hogy kórházban vagyok.

A szoba túloldalán lévő kis ablakszerűségre tévedt a tekintetem, amikor nyílt az ajtó. Azt hittem, hogy a huszonéves doktor jött vissza, de teljesen lesokkoltam, amikor megláttam JuJut.

Rajta is fehér köpeny, kék kesztyű volt, és a nyakában ott egy kék maszk. Egy csíptetős mappát tartott a kezében, a haját összefogta a tarkóján, és... valahogy fiatalabbnak tűnt. Oké, JuJu mindig is fiatalos volt, simán letagadhatott húsz évet is, de hogy ennyire...

Leült az ágyam mellett lévő székre, és rám nézett.

-Szia! - Kezdte kissé furán ejtve a szavakat. - Én vagyok JuJu. - Itt megakadt, és mintha gondolkodnia kellett volna azon, hogy hogyan is folytassa. - Én vagyok...ööö...leszek az ápolód.

-JuJu... - Kezdtem, de nem bírtam folytatni. Éreztem, hogy könnyek buggyannak ki a szememből, és ha fel bírtam volna kelni tuti összeszorongatom a barátnőmet. A rémálomszerű rosszullétem után ő volt az első ismerős arc. - Hogy kerülsz te ide? - Kérdeztem, és szipogtam egyet. - Mikor rosszul lettem hívtalak, de nem vetted fel. Sem te, sem Jin...

-Nem sír! - Szólt rám. - Én nem... én nem tudsz miről beszél. Én nem ismer téged. - Magyarázta akadozva.

Kellett egy kis idő, amíg felfogtam, hogy mit mondott.

-Hogy mi? - Akadtam ki. Huszonakárhány éve ismerjük egymást, és nem tudja, hogy ki vagyok? - JuJu, elmaradt a reggeli kávéd? Panni vagyok...

-Én nem kávé. Kávé roncsol szervezet. - Motyogta. - Én tudsz te ki vagy. Te nem tudsz én ki vagy, és kever valaki más. - Magyarázta.

-Aron... Ő tudod ki? - Kérdeztem sóhajtva.

-Függ attól. Én bátya Aron... De van ének Aron... - Bámult rám.

-Rapper, Aron Kwak, a NU'EST-ből. - Segítettem ki.

-Aron Kwak, őt ismer. Én volt koncert. Aron Kwak nagyon jó rapp. Nagyon sexi. Aron én bias. - Összehúzott szemekkel néztem JuJura.

-Hány éves vagy?

-Tizennyolc. - Válaszolt a lány. - Most kezd orvos iskola Koreában. Én nem beszélsz jól koreai, de én még tanulsz.

-Értem. Még tanulod a koreait. - Erre lelkesen bólogatni kezdett. - És.. én hány éves vagyok? Mennyi idős?

-Tizenhét. - Válaszolt JuJu kis gondolkodás után.

Hogy a francba lettem újra tizenhét? Amikor rosszul lettem a konyhánkban már negyven felett voltam. Van egy tizennyolc éves fiam, és egy tizenhat éves lányom. JuJunak meg ott van Ann, és a kicsi Aronka... De a lánya neki is tizennyolc. MI VAN?

-Ez csak egy álom. - Suttogtam magam elé. - Ez csak egy buta álom. - Ráztam volna meg a fejem, de valahogy nem bírtam megmozdítani sem.

JuJu elmosolyodott.

-Ez nem lenni álom. Ez lenni valóság. - Nézett rám vigyorogva. - Orvos fejleszt technika, ami visz álom. - Csacsogta. Aztán hirtelen elkomorodott. - Én sajnálni, te nem tudsz semmi én... éntőlem. Orvos jön, és mond el minden. Én csak ápol.

-Oké. - Nyöszörögtem.

Egy darabig csendben néztem a plafont, és JuJu is csendben volt. Már éppen elkezdtem volna számolgatni a lámpán a led izzókat, amikor a lány mellettem megszólalt.

-Te mesél Magyarország? - Nézett rám várakozóan.

-Meséljek Magyarországról? - Kérdeztem vissza, mire bólogatni kezdett. - Hát... Régen nem jártam már otthon, de... szeretem, szerintem jó hely. Finomak az ételek, Budapesten kevesebben vannak, mint itt Szöulban, és kevesebb is a dugó, meg az autó. Alacsonyabbak a házak, vannak régi szép épültek... Ja, és sokat káromkodnak. - Fejeztem be a rövid mesémet. JuJu egy darabig emésztette amit mondtam, és gondolom próbálta lefordítani magának. Végül a telefonját kezdte nyomkodni.

Csendben feküdtem az ágyon, és néztem ki a fejemből. Igazából mást nem is tudtam csinálni.

-Panni alsz? - Kérdezte suttogva JuJu.

-Nem, nem alszok. - Nyitottam ki a szemem. - Te JuJu... Te honnan jöttél?

-Én anyuka francia, én apuka japán. Én szület Tokió, és laksz Párizs, aztán ott nincs iskola, és jössz Korea iskola. Érted? - Nézett rám nagyokat pislogva.

Szóval az anyja francia, az apja japán, Tokióban született, de Párizsban lakott, és a suli miatt jött Koreába.

-Értem. - Erre majdnem ugrálni kezdett örömében. - És mióta tanulod a koreait?

-Egy év. - Válaszolt. - Én értesz mit mondsz, csak nem tudsz beszél. Én nagyon rossz mondás... És te?

-Mit én? - Próbáltam értelmezni az előbb elhangzottakat.

-Te tanulsz... beszél... koreaiul? - Facsarta ki magából egy fura, tehetetlen mosoly kíséretében.

-Tíz éves korom óta.

-Te nagyon jól beszél koreaiul. Én nem jól beszél, és hét év után jól beszél? Hét év alatt tanulsz jól koreaiul?

-Biztosan sikerül megtanulnod a nyelvet. Ha rendesen gyakorlod... - Mondtam neki, miután értelmeztem, hogy az előbb mit próbált elmagyarázni a maga fura módján.

Attól függetlenül, hogy ez a JuJu teljesen más, mint Aron JuJuja, azért ez a lány is aranyos.

-JuJu, mennyi az idő?

-Este fél tizenegy. - Nézte meg a telefonján.

Lehunytam a szemem, és elképzeltem mi lehet a többiekkel. JR már biztosan elment aludni, JoungHyun lehet hogy valahol bulizik, vagy... vagy otthon játszik. Anna meg valószínűleg tanul, vagy már ő is alszik. Bárcsak otthon lehetnék velük...

"Orvos fejleszt technika, ami visz álom." Visszhangoztak bennem JuJu szavai.

NEM! Ez csak egy buta álom... Reggel majd felébredek, és minden rendben lesz. A gyerekek suliban, JR a munkahelyén, és én is mehetek a kiadóba fordítani. És találkozhatok az igazi JuJuval, aki nem orvosi köpenyben rohangál, és jól beszéli a koreait.