110. A valóság

Pati:

A szobában ültem egy széken, és vártam az orvost. Byul JiMin, az ápolóm éppen a hátamon lévő sebet fertőtlenítette le, majd kötötte be újra.

Az első meglepetés után már lassan kezdtem hozzászokni ahhoz, hogy mindig ismerős arcok jönnek be az ajtón. Két hét után már valahogy nem tudtam meglepődni.

JiMin éppen végzett a bekötéssel, mire nyílt az ajtó, és bejött a főorvos, és még néhány másik fehér köpenyes, akiket arcról már ismertem.

A főorvos... meglepően hasonlított Woo Du Jae-ra, akiről eddig azt hittem, hogy a NU'EST managgere. Vagyis eddigi életem során eddig ő ő volt, most meg a főorvos.

-Jó napot! - Hajolt meg JiMin, és odaengedte hozzám a doktort. Én csak bólintottam, és elsuttogtam egy 'jó reggelt'-et.

-Hogy érzed magad? - Kérdezte az orvos leülve a velem szemben lévő székre.

-Egész jól. Jobban mint egy hete. - Válaszoltam egy torokköszörülés után.

-Remek, mert ma van a nagy nap. - Mosolygott. - JiMin elkísér majd az előadóba. - Veregette meg a jó vállam.

Mondott még valamit JiMinnek, aztán a többi orvossal együtt elment.

-Mi ez az egész? - Kérdeztem az ápolómat, aki éppen a vállamra terített egy pulcsit.

-Sajnálom, nem mondhatok semmit, de hamarosan mindent meg fogtok tudni. - Segített fel a székről.

-Nem értem mire jó ez a titkolózás. - Suttogtam magam elé, ahogy a lift felé csoszogtunk.

-Hm? - Kérdezte JiMin rám nézve. - Mondtál valamit? - Kérdezett vissza.

-Nem, semmit. - Ráztam meg óvatosan a fejem.

Felmentünk a hetedik emeletre lifttel, ahol aztán JiMin bekísért a folyosó végén lévő hatalmas fehér terembe. Az egyik fal mellett kicsit ferdén volt egy nagy asztal három székkel, egy mikrofonállvány az asztaltól kicsit távolabb, velük szemben pedig székek. Rengeteg szék. Hatalmas ablakok, vetítővászon, a plafonon, amit nem engedtek le, és egy nagy képernyő, amin SAMSUNG felirat világított.

JiMin leültetett az asztalhoz, majd mögém állt.

-Lehet, hogy sokkolni fognak az elkövetkező dolgok, de tudnod kell, hogy a ti érdeketekben volt minden, és itt vagyok mögötted. - Igazította meg a pulcsim.

-Fájni fog? - Kérdeztem magam elé meredve.

-Nem, nyugodj meg! Minden rendben lesz. - Simított végig a hajamon. - Nem kell félned. - Suttogta.

-Rendben. - Próbáltam magabiztosan válaszolni, bár nehéz volt.

Két hete ébredtem fel, és a műtőben találtam magam. Aztán átvittek egy szobába, ahol megjelent Byul JiMin, aki semmit nem tudott semmiről, amit mondtam neki. A szüleimről mondott pár szót, de sem a NU'EST-et nem ismerte, sem Esztit, sem Pannit... Pedig velük járt egy suliba. Vagyis... Állítólag.

Egyszer mintha JuJut is láttam volna, meg Jint is. Jöttek mentek körülöttem az ismerősebbnél ismerősebb arcok.

Már nem voltam abban biztos, hogy mi a valóság. Az, hogy rosszul lettem otthon a szobában, vagy abban a szállodában voltam a szellemekkel, és utána a tomboló folyóba zuhantam, vagy ez. Ez a fehér terem, ami kezdett megtelni orvosokkal, asszisztensekkel, és egyéb dolgozókkal.

A fehér köpenyesek tömegében megláttam JuJut, ahogy talán Esztit támogatja. Vagyis azt hittem, hogy ő az. Mármint az a JuJu és Eszti, akiket még régebbről ismerek.
Fel akartam állni, hogy eléjük menjek, de JiMin nem engedte. Lassan odaértek hozzánk, és az egyik ikret leültették mellém, JuJu pedig mögé állt.

Lassan néztünk egymásra a mellettem ülővel.

-Pati, te vagy? - Kérdezte lassan összeráncolt szemöldökkel, mire bólintottam.

-El sem hiszem, hogy itt vagy. - Tört ki belőlem pár perc néma csend után. - De te... ugye nem valami orvos vagy, vagy asszisztens... Te, te ugye Eszti vagy? - Hebegtem.

-Nem. - Válaszolt furcsán, mire felsóhajtottam.

-Pedig már azt hittem, hogy van valaki olyan, aki átélte azt, amit én. - Hajtottam le a fejem.

-Panni vagyok. - Suttogta. - És már nem vagyok benne biztos, hogy igazi vagyok-e egyeltalán. - Felnéztem a szomorú, és reményvesztett lány arcára. - Hogy mi a valóság, és mi az, amit csak álmodtam.

-Neked mondtak már valamit, hogy miért vagyunk itt? - Kérdeztem, mire megrázta a fejét. Magunk elé meredtünk egy időre, aztán lassan újra a lány felé fordultam. - Te tényleg... tényleg JR felesége vagy? - Kérdeztem, mire rám pillantott.

-Igen. - Vágta rá. Aztán habozni látszott. - Vagyis... Nem tudom. Fogalmam sincs. - Rázta meg lassan a fejét. - Nem tudom már, hogy mit higgyek.

-Ez a gondolat bennem is megfordult, de szerintem... - Gondolkodtam el. - Azért kerültünk ide, hogy mindent megtudjunk, nem? - Néztem hátra JiMinre.

-Igen. - Válaszolt helyette JuJu. - Itt mindent elmond orvos. - Mosolygott, majd a csúnyán néző JiMinre bámult. - Jogban áll tudsz. Itt mindent megtudsz is.

-Mi nem mondhatunk semmit. - Válaszolt neki halkan JiMin. - Nem szabad. Érted?

-Én értesz mit mondsz, de ők akkor is jog tudni. - Fonta össze a karjait JuJu, és elfordult JiMintől.

Pannira néztem.

-Miért beszél JuJu ilyen furcsán? - Suttogtam, és reméltem hogy az ápolók nem hallották meg.

-Nem régóta van itt, és még nem tudja a nyelvet rendesen. - Suttogta, majd a gyülekező kék vagy fehér ruhás dolgozókat nézte.

Aztán egyszer csak Jin jelent meg, mellette pedig lassan Eszti jött mankókra támaszkodva.

Panni már ugrott volna fel, hogy odamenjen hozzájuk, de JuJu nem engedte felkelni.

-Nem mész... mehet... el. - Próbálta összerakni a mondatot.

Barátnőm (aki talán az egyetlen akit már régebbről ismerek, és olyan, mint ahogy emlékeztem rá) lemondóan sóhajtott, és vártuk, hogy Esztiék odaérjenek hozzánk.

Jin odatámogatta hozzánk az ikerpár másik felét, aki aztán szinte leesett a székre. Jin letámasztotta az asztal mellé a mankókat.

Mindketten Pannival az újonnan érkezett felé fordultunk, aki szintén minket szemlélt.

Mikor megszólaltam volna, a főorvos, Woo Du Jae odasétált a mikrofonhoz, és intett, mire minden zaj abbamaradt a teremben.

-Köszöntök mindenkit ezen a csodálatos napon. - Kezdte zengő hangon. - Kedves kollégáim, köszönöm, hogy el tudtak jönni ma! A mai napra meghirdetett előadás, mint már gondolom önökhöz is eljutott az új újraélesztési projektről fog szólni. - Megnyomott egy távirányítót, mire a hatalmas képernyőn megjelentek valami fura rajzok. - Majdnem három hónapja volt, hogy kórházunkba behoztak öt fiatal lányt, akik súlyos balesetet szenvedtek. A nemrégiben kifejlesztett új technikát, a álom-élesztőt vetettük be, amely mondhatni eredményesen ment végbe. Ezek a lányok. - Mutatott ránk egy mosoly kíséretében. - Az elsők között vannak, akiket ezzel a technikával hoztunk vissza a halál széléről, tehát az álom-élesztő tökéletesen működik. - Ennél a résznél mindenki tapsolni kezdett.

-És... - Szólalt meg Panni, mire a főorvos ránk nézett. - Mi van a másik kettővel? Itt csak hárman vagyunk.

-Ők sajnos... - Kezdte szomorúan az orvos. - Belehaltak a sérüléseikbe. Nem tudtuk már őket megmenteni. Sajnálom.

Lehunytam a szemem, de nem tudtam visszafojtani a könnyeimet. Ketten meghaltak, akik kezdetben velünk voltak.

-Minden rendben? - Suttogta aggódó hangon JiMin a fülembe.

-Nem, nincs. - Nyeltem le a könnyeimet.

-Hogy hagyhatták, hogy meghaljanak? - Hallottam Eszti elkínzott hangját.

-Nagyon súlyosak voltak a sérüléseik, és bár két hétig még életben tudtuk tartani őket, végül nem sikerül megmentünk őket. Sajnálom, kishölgyek. - Mondta Woo Du Jae. - Remek barátaitok voltak.

JiMin a kezembe nyomott egy zsepit, amivel letöröltem a könnyeimet, és szipogva, valószínűleg vörös szemekkel néztem fel a főorvosra. Woo Du Jae küldött felénk egy bíztató mosolyt, majd újra a mikrofonba kezdett beszélni, miközben a képeket váltogatta a kijelzőn.

-Az álom-élesztő működése az emberi álmokon alapul. - Folytatta. - A kómában lévő betegeket úgy próbáljuk meg felébreszteni, hogy a legszebb álmaikba utaztatjuk őket, ahol megélhetik legnagyobb kívánságaikat, aztán képletesen elpárologtatjuk a körülöttük lévő csodát, és szembe találják magukat a rémálmaikkal. - Erre többen is felszisszentek, és sokan fordultak felénk, és sajnálkozó pillantásokat kaptunk. - Persze félreértés ne essék először csak a leggyengébbekkel kezdjük, és addig folytatjuk, amíg az elképzelt világból fel nem riadnak. Bár ez is csak egy rendszerhiba miatt volt, amit mire kijavítottunk már mindannyian felébredtek. Eredeti terv az volt, hogy nyolcvan-és száz év között végelgyengülésben eltávoznak abból a világból, és felébrdenek itt.

-Ezzel azt akarja mondani, hogy se férjem, se gyerekeim? - Kérdezte Panni, mire minden szempár felé fordult. - Ezt akarja bemagyarázni nekünk?

-Nem, kishölgy, ez a valóság. A férjed, és a gyermekeid csak az álom-élesztő hatására keletkeztek.

-És ezt higgyem is el? - Kérdeztem, miközben ezer gondolat cikázott a fejemben. BaekHo, a randijaink, a gyerekek, a tökéletes családunk, a NU'EST... csak álmodtam? Egy hülye gép a képzeletemből kreálta? Az álmaimból?

-Kénytelen leszel. - Vonta fel a szemöldökét Woo Du Jae, aztán folytatta a tömeg felé nézve. - Az elképzelt világ pedig, mivel a baleset megtörténtéig nem ismertük ezeket a lányokat, egy koncertjegy, pár fotó, és a személyi igazolványukból indult ki. Az elképzelt történetük valamelyest összefonódik, mivel egy gépre voltak kapcsolva. Két hónapot töltöttek a kapszulákban, mialatt a sérüléseik nagy része meggyógyult, és mialatt végigélték az életüket tizenhatodik-tizenhedik évüktől egészen negyven-negyvenöt éves korukig.

-És... - Szóltam közbe. - Hogy tudtak velünk elképzeltetni kórházi dolgozókat?

-Az alom-élesztő egy új technológia, ami képeket vetít a fejedbe, és az elektromos impulzusokat úgy irányítja, hogy a boldog dolgokat képzeld el. Mellékszereplőkre pedig mindig szükség van, így néhány kollégánk adatait, és képét beletápláltuk a rendszerbe, így ők is megjelentek az álmotokban.

-És az idolok? Ők hogy kerültek oda? - Kérdezte homlokát ráncolva Eszti. - Ők léteznek egyeltalán?

-Igen, léteznek. - Erősítette meg Woo Du Jae. - Mivel koncertjegyeket találtunk nálatok, ezért megkértünk néhány csapatot, hogy jöjjenek el hozzánk, és őket is... mondhatni beletápláltuk a rendszerbe. Ezért volt, hogy ők is benne voltak. Néhány képet sikerült rögzítenünk az álmotokból. - Nézett a kijelzőre, ahol megjelent a tengerpart, valahol Tokió mellett. Aztán egy koncertes következett, majd egy elmosódott fotó emberekről, egy tóról és egy kishajóról, barátokról, öt lányról... Az össze képet felismertem, és újra könnyezni kezdtem.

-Ez nem bizonyít semmit. - Szögezte le Eszti. - És mi van ha ezt is csak elképzeltetik velünk?

-Látom leányom, nem tudtalak meggyőzni. De van pár dolog, amit talán te nem vettél észre, bár fontos része volt az álmodnak. Először is. Mivel ti magyar származásúak vagytok, ezért magyar az anyanyelvetek. - Erre mindannyian bólintottunk. - Nem tűnt fel, hogy az összes barátotok az anyanyelveteket beszélte, annak ellenére, hogy mondjuk koreai származásúak? - Kérdezte, mire összenéztünk a lányokkal.

Hirtelen kétszeresére tágult a szemünk. Tényleg igaza volt... A NU'EST tagjai perfektül beszélték az anyanyelvünket, amikor kétség sem fér hozzá, hogy amúgy egyik tag sem tud a mi nyelvünkön.

-És még ott volt az, hogy hány nyelven beszéltetek. Szinte lehetetlen annyi nyelven megtanulni. - Rázta a fejét mosolyogva a főorvos.

-De én most tudok koreaiul, pedig nem is tanultam. - Néztem rá.

-Az álom-élesztő az impulzusok segítségével elég sok gondolatot ültetett el az agyatokban. Valami olyasmi, mintha beraknád a számítógépedbe a pendrive-t , és felmásolnád rá az adatokat. Mi is bemásoltuk az agyadba a koreai szótárat, és így mondhatni megtanítottunk neked egy másik nyelvet. Túl nehéz volt állandóan magyarra lefordítani nekünk a dolgokat.

-Belémtápláltak egy nyelvet? - Kérdeztem elképedve.

-Ennyi erővel tömeggyilkost is faraghattak volna belőlünk! - Háborodott fel Panni, mire abbamaradt a sutyorgás is a teremben, talán még levegőt venni is elfelejtettek.

-Soha nem használnánk rossz célokra ezt az újraélesztő gépet. - Rázta meg a fejét a főorvos. - De kezdeményezni fogok erről egy tárgyalást.

-A puskaport se öldöklésre találták ki. - Morogta gúnyosan Panni. - A tüzijáték gyönyörű. De az emberek rájöttek, hogy rossz dologra is lehet használni.