109. Dr. Mitsui Sen

Panni:

Nem tudom hány óra, vagy inkább nap telt el csendben. Óra nem volt a szobában, az ápolóm pedig nem szolgáltatott információt folyton az óra állásáról, vagy a napok elteltéről. JuJu ott ült az ágyam mellett, szótárral, vagy könyvvel, esetleg kötögetett, néha felállt, és kiment, én meg bealudtam. Újra és újra végigszemléltem a szobát, amiben persze semmi nem változott, de halálra untam magam, főleg úgy, hogy fel sem kelhettem. Mire bejött megint a fiatal orvos már szaladgálni lett volna kedvem. Csak erőm nem volt hozzá.

JuJu engedelmesen odébbállt, és átengedte a helyét a doktornak.

Elvégzett pár vizsgálatot, amiknek az eredményét felírta a papírjára, aztán mondott valamit JuJunak, aki bólogatott, hogy megértette.

A lány meghajolt, és kiment. Ketten maradtunk a doktorral, aki valahonnan ismerős volt.

-Szóval Panni... - Szólalt meg, mire kikerekedtek a szemeim. Olyan a hangja, mint... Ő Mitsui Sen?! - Hogy érzed magad? - Miért van itt az összes ismerősöm? Mármint JuJu és Sen... Hogy a fenébe kerülnek ide, amikor... én azt sem tudom, hogy hol vagyok, hogy kerültem ide, miért vagyok itt, és miért ilyen fiatal mindenki, amikor vagy egyidősek velem, vagy idősebbek. Mármint Koreában vagyok, annyi tiszta. A többi nem.

-Kibírhatóan. - Motyogtam egy kis idő után, ráébredve arra, hogy a doktor, Mitsui Sen, még mindig választ vár.

-Érzel annyi erőt magadban, hogy fel tudj kelni? - Kérdezte.

-Talán... Fogalmam sincs. - Hunytam le a szemem.

-Egy próbát megér. - Bólogatott, és a hátam mögé nyúlt. Ahogy felhúzott ülő helyzetbe hátracsuklott a fejem, aztán sikerült visszatornáznom magam úgy, hogy a szemben lévő falat lássam ne a plafont. Éreztem, hogy nem engedte el a hátam, hanem tartott. De amúgy ültem, és nem fájt semmim. Kész csoda.

-Mennyi ideje ébredtem fel? - Kérdeztem, miután megköszörültem a torkom.

-Négy napja. - Mosolygott rám Sen.

-Négy napja bámulom ezeket a cuccokat?! - Ráncoltam a homlokom, mire felnevetett.

-Sajnálom ha unalmas, de ez a kórházak átka. Megpróbáljuk, hogy lábra tudsz-e állni? Csak a karjaiddal van baj, szóval szerintem menni fog.

Kihúzott az ágy szélére, én pedig lelógattam a lábam. Egész magas volt az ágy, és éppen hogy csak leért a lábam. Ahogy lenéztem megláttam a bekötözött kezeimet, és a fehér ruhát, amiben voltam. Szerencsémre az infúziót valamikor már leszedték rólam, úgyhogy nem lettem rosszul a látványától. De az a fehér ruha...

Négy napja... Négy napja vagyok ugyan ebben a hacukában, mosatlan hajjal, büdösen... Te jó ég! Pati tuti kiakadna... Frászt kapna, ha meglátna.

-Támaszkodj rám! - Nyúlt a hónom alá. - És tedd le a talpad. - Lassan ránehezedtem, és megtettem amit kért. Kis szenvedés után kissé ingatagon, de álltam. Nehéz volt tartani magam, ezért Sen visszaültetett, és újra, és újra megpróbáltuk. Az időérzékem elhagyott, de vagy húszszor talpra álltam, és visszaültem, mire Sen azt mondta, hogy elég.

-Remek. - Segített visszafeküdnöm. - Ezt minden nap meg kell csinálnod párszor, JuJu majd segít. És nemsokára rendes ételt fogsz kapni. Ha minden rendben megy jövő héten már sétálhatsz is. - Mosolygott, aztán lekapcsolta a nagylámpákat. - Aludj jól! JuJu mindjárt itt lesz.

Hátradöntöttem a fejem, és lehunytam a szemem.

Négy napja vagyok ébren, és ki tudja meddig nem voltam magamnál. NEM! Nem lehet igaz! Ennyi időt tuti nem bírnék ki fürdés nélkül. Mi van ha átkerültem egy másik dimenzióba? Mostanában már bármi lehetséges. Állítólag Amerikában már valahol repülő kocsikkal közlekednek. De nem értem, hogy akkor mit kamuznak, hogy Koreában vagyok.

És mit keres itt a japán fiú, amikor... amikor osztálytalálkozón láttam utoljára, úgy nyolc éve? És hogy lett orvos, amikor világ életében csillagász akart lenni?

JuJu szerint már egy hete voltam ébren (ami nekem majdnem két évnek tűnt, sőt, már vártam, hogy az unalomtól megráncosodok), mikor megint bejött Mitsui Sen.

Elvégzett pár vizsgálatot, aztán mosolyogva nézett fel rám.

-Azt hiszem már sétálgathatsz. Amint a testvéred jobban lesz mindent meg fogtok tudni. A családodat is értesítettük, és folyamatosan küldjük a jelentéseket az állapototokról nekik. Édesanyád és édesapád nemsokára meg fog látogatni. Amint ideértek Szöulba jönnek hozzád, vagy majd üzenek JuJuval. - Az ápolómra nézett, aki mosolyogva bólogatott.

-Én azonnal szól ha megérkez Panni család. Vagy én telefonál le porta, és porta szól és jön anyuka és apuka. - Emelte fel a lány a telefonját.

-Remek, köszönjük JuJu. - Intett neki Sen, hogy nyugodtan telefonáljon, majd újra hozzám fordult. - Még két-három óra és megérkeznek. Ha gondolod lefürödhetsz, és utána lemehetünk a kertbe sétálni. Nagyon szépek most a virágok.

-Nem is tudom... - Gondolkodtam el. Ki akartam már ugyan menni ebből a szobából, de nem éreztem magamban elég erőt hozzá. Fürdeni viszont nagyon akartam, mert nem akartam úgy találkozni JRrel, vagy a gyerekeimmel, hogy már minimum egy hete nem fürödtem. Blah, még rágondolni is rossz, hogy ennyi ideje... Ha normál esetben történne ez (mondjuk fogadásból kellene ezt tennem) tuti nem bírnám ki.

-JuJu segít lefürdened, és utána megbeszéljük, hogy van-e kedved sétálni, rendben? - Fogta meg a csíptetős mappáját.

-Rendben. - Mosolyogtam fel rá. Miután JuJu visszatért a telefonálásból elindultunk a fürdőbe.

Miután JuJu megmosta a hajam, és bár eléggé furcsa és nagyon zavarba ejtő volt, de megfürdetett, új ruhát kaptam, ami szép fehér volt, és ropogósra volt vasalva. Meg akartam nézni magam a tükörben, hogy mégis hogy nézek ki, de JuJu nem engedte.

-Nem szabad. - Szólt rám. - Nincs tükör. Orvos nem enged.

-Rendben. - Húztam el a szám.

Az ápolóm a vállamra terített egy pulcsit is (aminek az ujjába ugye nem fértek bele a begipszelt kezeim), majd visszakísért a folyosóra, ahol Sen ácsorgott a kék hosszú köpenyében, és egy idősebb nővel beszélgetett. Mikor meglátta, hogy felé tartunk elnézést kért a nőtől, és odajött hozzánk. A köpenye csak úgy lebegett utána.

-Szóval van kedved sétálni? - Kérdezte egy félmosollyal. - Festői most a táj az udvarban, és tényleg érdemes lenne látnod. - Tette hozzá.

-Jó, legyen. - Mosolyogtam rá. Az, hogy lemoshattam magamról a koszt valamiért erőt adott, és sokkal jobban éreztem magam.

Sennel lelifteztünk a földszintre, és kiderült, hogy eddig az ötödik emeleten töltöttem "rabságom" napjait.

Az aulába ahogy kiléptünk a liftből szembe találtam magam a betegek tömegével. Senki nem figyelt ránk, mindenki ment a maga dolgára, vagy a síró gyerekét csitítgatta.

Az aulából kiverekedtük magunkat az udvarra. Vagyis nem kellett verekednünk, mert Sen előtt szétnyílt a tömeg. De komolyan, mint Mózes előtt a víz. Nekem csak követnem kellett.

A fehér kavicsos utacskákon sétálgattunk, és Sen közben a növények neveit, származási helyeiket magyarázta, mintha csak azt mesélné milyen filmet látott tegnap.

Lassan sétáltunk, és néha meg kellett állnunk, és leülnünk a padokra, hogy kifújhassam magam. Sen társasága szórakoztató volt, és tényleg gyönyörű volt a kert: a japán cseresznyefákon nyíltak a rózsaszín virágok, különböző országokból származó virágok sorakoztak az ágyásokban amiknek legtöbbsége éppen akkor nyílt ki. Madarak csiviteltek a fák és bokrok ágai között, pillangók kergették egymást a gyönyörű virágok felett. Ahol nem voltak ágyások ott a szép zöld gyep terpeszkedett. Volt egy mesterséges tavacska is, amiben hatalmas, dagadt aranyhalak úsztak, és egy csapat kiskacsa az anyjuk után.

Kedvem lett volna megérinteni a virágokat, vagy csak beledugni az ujjam a vízbe, de a karjaim tehetetlenül lógtak az oldalam mellett, így csak sóhajtva haladtam Sen mellett.

Az orvos nagyon lelkesnek tűnt a kerttel kapcsolatban. Világéletében csillagász akart lenni, erre orvos, és kertész is. Vagy csak el vagyok tájolva. Megráztam a fejem, és próbáltam figyelni arra, amit magyaráz.

De folyton elkalandozott a figyelmem. A parkban ugyanis nem voltunk egyedül, bár a kórház aulájában lévő tömeg sem volt, de elég sok fehér vagy kékruhás emberke mászkált ott. És akik előtt elhaladtunk kuncogtak, vagy összesúgtak a hátunk mögött.

Sen éppen az egyik kaktuszuk történetét mesélte, amikor kénytelen voltam megszakítani.

-Valami baj van velem? - Kérdeztem, mire zavartan nézett rám. A fejemmel a hátunk mögött kuncogó nénikék felé intettem, mire elmosolyodott.

-Nem, nincs veled semmi baj. - Legyintett, majd a könyökömnél fogva húzni kezdett maga után egy szökőkút felé. - A legtöbben nem is ismernek téged. Sokan közülük már nagyon régóta vannak itt, és nagyon pletykásak. Amikor idejöttem dolgozni, akkor is két hétig az "új, és csinos doktorról" beszéltek. Nem akarom magam fényezni, ne értsd félre, de tényleg ezt mondták rólam. Most pedig engem már ismernek, és gondolom nem értik mit keres itt mellettem egy ilyen fiatal szépség. - Mosolygott rám.

Homlokráncolva emésztettem egy darabig a mondatait, majd úgy döntöttem, hogy figyelmen kívül hagyom a vizsgálódó tekinteteket, és a sutyorgásokat a hátunk mögött, és inkább megcsodáltam azt a szökőkutat, amihez Sen vezetett.

Kissé meglepődtem, amikor a fiú előhúzott a köpenye zsebéből egy (számomra régi) I Phone-t, és a füléhez emelte.

-Mitsui Sen. - Szólt bele, majd meghallgatta, amit magyaráztak neki. - Igen, egy pár perc és visszaérünk.  - Majd eltette, a zsebébe a telefont. - Induljunk visszafelé! - Fordított meg, és kicsit gyorsabban indultunk meg az épület felé.

-Olyan furcsa a telefonod. - Szólaltam meg. - Nem is emlékszek mikor láttam ilyet utoljára.

-Tudod... - Sandított rám, majd felnevetett. - Biztosan furcsán hangzik majd számodra, de ez az egyik legújabb mobil. Még két hete sem, hogy megvettem.

-Akkor... - Pislogtam rá homlokráncolva, mire megrázta a fejét.

-Sajnálom, még nem mondhatok semmit. Majd... De nem most. - Egy sóhajjal nyugtázta, hogy tényleg nem fog semmit mondani. így csendben folytattuk utunkat.

-Panni! - Hallottam a nevem, majd megláttam a felénk szaladó szüleimet. Először azt hittem, hogy JR és a gyerekek is jönnek utánuk, de nem. Ők nem voltak sehol.

Mire felfogtam, hogy tényleg itt vannak (és minimum húsz évvel fiatalabbak, mint amikor utoljára láttam őket) már a nyakamba borultak. Vagyis apa medveölelésben részesített az engem ölelő anyukámmal együtt. És bármennyire is szerettem volna képtelen voltam visszaölelni őket.  Odabújtam hozzájuk, aztán csak azt vettem észre, hogy anya könnyei a vállamra potyognak, ugyanis közben valahogy a pulcsim a földön végezte.

-Annyira aggódtunk értetek! - Suttogta anya. - Mikor megtudtuk mi történt... El sem merem hinni, hogy majdnem meghaltatok.

-Örülök, hogy jól vagy kincsem. - Suttogta apa.

Anya eltolt magától a vállamnál fogva, és alaposan végigszemlélt, majd újra magához szorított.

-Jól nézel ki. - Szipogott. - Ha nem lenne az a fránya gipsz a kezeiden el sem hinném, hogy ez mind igaz volt.

-Esztivel találkoztál már? - Kérdezte apa, miután felvette a földről a pulcsimat és egy jó alapos leporolgatás után a vállaimra terítette.

-Khm... - Köszörülte meg Sen a torkát, hogy jelezze, hogy ő is ott van. - Sajnos még nem találkozhattak.

-Tudjuk, hogy még feküdnie kell, de azt hittem, hogy... - Habogott apa, mire Sen megrázta a fejét.

-Nem, még nem találkozhattak. - Ismételte meg a nyomatékosság kedvéért. - Túl nagy lenne a sokk.

-Ó, értem. - Bólintott szomorúan apa. majd átkarolta a vállam, és húzni kezdett magával az épület felé.

-Nem tudom milyen élményed volt, de az orvosok szerint boldog voltál. - Kezdte. - És nem tudom mennyire szívesen beszélsz erről a dologról, de... Csak egy kérdésem lenne.

-Igen? - Néztem fel rá, mire zavartan lehajtotta a fejét, és nem nézett a szemembe.

-Hogy néztem... illetve nézek ki öregen?

-Mi? - Kérdeztem vissza majdnem ugyan olyan zavartan mint ő.

-Hogy nézek ki idősebben? - Ismételte meg.

-Értem a kérdést, de... - Habogtam.

-Csak válaszolj! - Kérte.

-Kicsit szürkés a hajad, és az arcod is ráncosabb. - Emlékeztem vissza az utolsó találkozásunkra, majd apa arcára néztem. - Ha ennyi idős leszek, mint te, akkor áruld már el a titkod! Húsz évet letagadhatsz.

-Ööö... - Bámult rám, majd mintha megvilágosodott volna. - Köszönöm. És ki ez az orvos szépfiú, aki most édesanyáddal beszélget éppen? - Mosolyodott el, és a hátunk mögött sétálókra mutatott.

-Ő Mitsui Sen. Fogalmam sincs mit keres itt, mert éppen japánban kéne lennie és csillagászattal foglalkoznia.

-Hm... Érdekes. - Szemlélte apa a huszonéves fiút. - De nem jön be neked, igaz? - Lökte meg a vállam.

-Nem, nekem már... - Kezdtem, de elakadtam. Nekem már van férjem, és gyerekeim - akartam mondani, de valahogy már nem voltam benne biztos. Azt sem tudtam, hogy mit keresek itt, hogy mi történt, hogy JR és a gyerekeink miért nem jöttek el anyáékkal, és már azt sem tudtam mi a valóság. Mármint ez, ahol apa és anya ennyire fiatal, a tokiói osztálytársam orvos, pedig csillagász akart lenni, JuJu pedig nem beszéli rendesen a nyelvet, vagy ahol a családom van, JR, és a gyerekeim, és én magam is negyven körül járok.

Apára néztem, aki bíztatóan mosolygott, majd anyára aki nagyban bólogatott, Senre, aki anyának magyarázott orvosi köpenyben... A mögöttünk lévő emberekre, nénikre és bácsikra, a kertre, aztán az épületre...

Eddig a pontig biztos voltam benne, hogy csak álmodom ezt a kórházas szörnyűséget, azt, hogy viszket a karom a gipsz alatt, hogy JuJu nem tud rendesen koreaiul, hogy Sen az orvosom, hogy itt van ez a csodaszép kert...

De akkortól kezdve kezdtem összezavarodni.