111. Hazafelé

Eszti:

Panni kijelentésével véget ért az egész megbeszélés, vagy előadás, ahogy tetszik. Az ápolóink elkísértek minket egy szobába, ahol a szüleink vártak minket. Anya, apa, és Pati szülei is ott voltak.

-Ó, hála égnek! - Sóhajtott fel anya, amikor beléptünk. Azonnal megöleltek mindhármunkat. Jin, JuJu és JiMin elmentek, és magunkra hagytak minket.

-Hogy érzitek magatokat? - Kérdezte Pati apukája.

-Tényleg egy baleset volt? Vagy... mondjátok el az elejétől! - Kérte Pati.

A szüleink összenéztek, majd anya kezdte el mondani.

-Még középiskolások vagytok. - Kezdte. - A szülinapotokra azt kértétek, hogy had jöhessetek el ide, Szöulba. Mivel rengeteget tanultatok, hogy biztosan elengedjünk, és dolgoztatok, azért hogy meglegyen a pénzetek erre, elengedtünk ide. Épségben megérkeztetek Incheonba, és eljutottatok a koncertre.

-Fel is hívtál utána. - Suttogta Pati anyukája a lányára nézve. - Nagyon boldog voltál.

-Amikor a szállásotokra mentetek egy kamion belerohant a kocsitokba. A kamionos hibája volt, de ti sérültetek meg jobban. Titit, és Nikit... sajnos elvesztettük. Nem tudták az orvosok megmenteni őket, bármennyire is próbálkoztak.

-És a gép? - Kérdeztem.

-Az orvosok felhívtak minket, amikor idehoztak titeket a kórházba. - Lett könnyes a szeme. -Édesapátok beszélt velük, én meg csak sírtam. Akkor mondták, hogy van egy új fejlesztésű újraélesztési technika, amit  alkalmazhatnának rátok. Mindannyian eszméletlenek voltatok, és túl sok sérülésetek volt, így azonnal beleegyeztünk. Bíztunk abban, hogy így meg tudnak titeket menteni. Amennyit én tudok erről a gépről az az, hogy teljesíti az álmotokat, és az eltervezett jövőtöket. Többet nem mondtak. Bár nem gondoltuk, hogy ilyen rossz lesz a vége. - Törölte le a könnyeit. - Két hónapig tartott, amíg felébredtetek. Közben állítólag elromlott a gép is. Vagy valami rendszerhiba volt, pont a végén. És teljesen össze vagytok zavarodva. Nem szabadott volna hagynunk. - Suttogta, majd szipogva apa vállára tette a homlokát.

-Anya, élünk, jól vagyunk. - Ültem oda hozzá és megöleltem. Soha nem láttam még ennyire letörtnek.

-Tudom kicsim, de annyira féltettünk titeket, féltünk attól, hogy mindnyájatokat elveszítjük, hogy bele sem gondoltunk a következményekbe. De hál' Istennek nem történt semmi olyan, amit nem akartatok. Vagyis... Remélem nem történt olyan. - Nézett fel anya, és végigsimított az arcomon.

A tenyerére hajtottam a fejem, és lehunytam a szemem.

Tényleg álom lett volna? Annyira valósághűnek tűnt, mintha tényleg megtörtént volna. De csak egy koncertre jöttük Szöulba. Csak egy baleset volt, és csak egy gép...

Felnyitottam a szemem elengedtem anya kezét, és végignéztem a szüleinken, a testvéremen, és a barátnőmön. Ez lenne a valóság? Mert az álom jobban tetszett...

~két hét múlva~

Kiengedtek minket a kórházból. Anyáék már a taxinál voltak, és a csomagjaikat pakolták be az autókba. Megálltunk, és visszanéztünk a hatalmas szürke falú épületre. Ijesztő volt. Jó volt kívül lenni rajta. Eddig azt gondoltam, hogy ha otthagyjuk a kórházat magam mögött tudom hagyni az egész eddigi történetet, és ha hazamegyünk új életet tudok kezdeni... Úgy tekintettem vissza arra az épületre, mintha egy elátkozott kastély lenne. Valóra váltja az álmaimat, aztán visszahoz a rideg valóságba.

-És most? - Kérdezte Pati. - Most mi lesz?

-Visszamegyünk a suliba. - Motyogta Panni. - Gondolom.

-Túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. - Fordultam meg, és zsebre vágott kezekkel indultam el az autókhoz.

A kötések még rajtunk voltak, bár a gipszeket már leszedték. Ami jó volt, mert nagyon viszketett alatta mindenünk. Amíg a kórházban voltunk kellett minden nap erősítenünk magunkat, így már kissé életrevalóbbnak látszhattunk. Bár apa kinevetett, hogy olyanok vagyunk mint a vámpírok. Az orvosi lámpák nem barnítanak le.

Az autó lassan haladt a belvárosban. Folyton folyvást meg kellett állnunk a piros lámpáknál. Csak bambultam ki az ablakon, és próbáltam felfogni, hogy nem mehetek vissza oda, a konyhába, ahol rosszul lettem, és hogy hazafelé tartunk Magyarországra. Meg azt is próbáltam felfogni, hogy eljöttünk Koreába, egy koncertre, és nem emlékszek rá. Hogy lehetek ilyen szerencsétlen?!

Az elhaladó autók, a jelzőlámpák, az emberek a járdákon, a buszok... Ez a valóság. bele kell törődnöm.

Amikor eljöttünk a főorvos, Woo Du Jae éppen ülésre ment a parlamentbe. Nem tudom mi lesz a gép sorsa. Amit Panni mondott az mind igaz... Sajnos. Tök jó dolog, hogy elképzeltetnek velünk egy álomvilágot, de... nem jó felébredni. És így, valahogy... Belénk kódolták a koreai nyelvet. Anya szerint amikor a koncertre jöttünk akkor csak az alapokat tudtuk. Most meg mindent értek, ami a rádióban megy, vagy a taxis beszél a telefonjába. Ha így belénk rakták a nyelve, akkor akármilyen gonosz dologra is lehetne használni ezt a gépet. Bárki bármikor csinálhatna gyilkoló gépeket, vagy csak tudatlan szolgává alakíthatná az embereket...

Bambulásomat Panni szakította félbe, mert elkezdte lökdösni a vállam.

-Eszti nézd! Nézd már! - Mutatott ki az ablakon. Ahogy odapillantottam, mintha megállt volna az idő. Panni egy plakátra mutatott, amin az öt fiú vigyorgott. Teljesen olyanok voltak, mint amikor először találkoztunk velük. Vagyis álmunkban találkoztunk. Amíg el nem haladtunk a  plakát mellett bámultam őket. Képek ugrottak a fejembe, ahogy MinHyun hazakísér, és mosolyog, vagy amikor zavarban volt, és állandóan a tarkóját piszkálta...

Elhagytuk a plakátot, és Panni visszalökdösött a helyemre. Sóhajtva dőltem hátra, és lehunytam a szemem. Nem akartam itt lenni. A másik világ sokkal jobban tetszett. Miért nem  lehet az a valóság?

A reptéren ébredtem fel.

Lassan kikászálódtam a taxiból, és Panni mellett anyáék után indultam, akik a csomagokat cipelve mentek előttünk. Rajtam csak egy hátizsák volt, amiben ha minden igaz, akkor kötszerek voltak, ugyanis elég sokszor kellett cserélnünk a kötéseket a sebeinken.

Még mielőtt beléptünk volna a terminálba visszanéztem a városra. Nem sokat láttam belőle, csak a szürke felhőket, amik néha engedtek látni egy-egy toronyházat, meg a sok autót...

Ahogy beléptem az ajtón szem elől tévesztettem a családom.  Túl alacsony voltam, és túl nagy volt a tömeg.

Próbáltam kiverekedni magam valamerre, de a bőröndöket cipelő, és nagyon sietős emberek elsodortak. Nekiestem a falnak, és fájdalom nyilallt az oldalamba. Összeszorítottam a fogam, és éreztem, hogy könny szökik a szemembe.

A zsebembe nyúltam, hogy elővegyem a telefonom, de nem volt ott. Sem a másik zsebemben. Levettem a vállamról a táskát, és kutatni kezdtem benne. A telefonom nem volt sehol sem.

Könnyes szemmel néztem a tömeget, de anyáék már régen elmentek.

A falnak vetettem a hátam, mert az emberek megint majdnem feldöntöttek. Hogy hová sietnek ennyire...

Mikor kissé kevesebben lettek, megláttam azt a táblát, amire a járatok voltak kiírva.

Szöul - Párizs; Szöul - Tokió; Szöul - NewYork; Szöul - London

Egy hangosbemondó elmondta, hogy a Szöul - Párizs járat 30 perc múlva indul. Minimum 20 perc kell, hogy átjussak a biztonsági ellenőrzésen, és még a családomat is meg kellene találnom.

Ahogy körbenéztem megláttam egy táblát, amire "Recepció" volt írva. A fájó oldalamhoz szorítottam a tenyerem, és elindultam a recepció felé.

Mikor odaértem egy magas, teljesen felismerhetetlen, kapucnis, maszkos, sapkás, napszemüveges fiú jött nekem. Megtartott, hogy ne essek, hátra, gyorsan bocsánatot kért tőlem, kérdezett valamit a recepcióstól, aztán egy gyors meghajlás után futni kezdett az egyik folyosó felé.

-Mit szeretnél? - Kérdezte a recepciós.

Elmagyaráztam neki, hogy mi a helyzet, mire kis türelmet kért. Pár perc múlva apa jelent meg. Ahogy meglátott odarohant hozzám, és megölelt.

-Nem tudom hogy keveredtél el, de siessünk! - Fogta meg a csuklóm. Megköszönte a recepciósnak, hogy segített, aztán maga után rángatott.

Gyorsan átjutottunk az ellenőrzésen, aztán egy stewardess elkísért a gépünkhöz menő kisbuszhoz.

Mikor felértünk a gépre megkerestem a helyemet Panni mellett, és leültem.

-Itt a mobilod. - Nyomta a kezembe az iker tesóm a telefonom. Nem tudom mikor vette el, de örültem, hogy visszakaptam. Valahogy egy kis biztonságérzetet sugárzott.

Egy hang elmondta, hogy a gép nemsokára felszáll.

Még felszállás előtt csipogni kezdett, és megjelent egy kis ikon, ami jelezte, hogy üzenet érkezett. Rányomtam a villogó karikára, mire betöltött egy közösségi oldalt.

H_H: Te voltál az, akit azzal a fura géppel élesztettek újra, igaz? Te vagy az egyik ikerlány, ugye? Ha te vagy, akkor sajnálom, hogy neked mentem. Remélem nem fájt.

Csak pislogtam az üzenetre. Homlokomat ráncolva néztem a képernyőn a hangul jeleket. ha perfekt nyelvtudásom van, akkor nem érthettem félre semmit. Felszállásig azon gondolkodtam, hogy egyrészt honnan tudja az az álruhás akárki, hogy én kivagyok, másrészt honnan tudja ezt az akármilyen közösségi oldalas nevemet.

Mikor elkezdtem volna beírni a válaszüzenetemet (valami olyasmit, hogy ki vagy, és mit akarsz?) hirtelen megindult a repülő.

A mobil jelezte, hogy le fog merülni. Inkább kikapcsoltam, és a zsebembe raktam.

Az ablakon keresztül néztem a felhőket, aztán lehunytam a szemem.

Újra a terminálban voltam, csak a tömeg nem volt sehol. Lassan körbefordultam, és megláttam az álruhás fiút. Azon a folyosón rohant visszafelé, amin az előbb eltűnt. A fiú közelebb jött hozzám, aztán meghajolt.

Pislogtam, és egy tó partján találtam magam.  Ismerős volt a hely. A kékvizű tavat körülvették a hegyek, és én a majdnem térdig érő puha fűben álltam mezítláb. A vízen visszacsillant a nap, és kissé hullámzott. a hegyek körvonalai is tükröződtek. A túlparton egy szarvast láttam inni, aki aztán felemelte a fejét, és rám nézett. Aztán fülelt, és mintha megijedt volna elfutott a hegyek felé. Mintha visszanézett volna rám.

Valami megmagyarázhatatlan okból elindultam a sűrű erdő felé, ami pont az ellenkező irányban volt, mint amerre az állat futott.

A fenyőtüskék szúrták a talpam, és az ágak összekarmolták a bőröm. Kezemmel hajtogattam el magam elől a tüskés ágakat. Csak mentem, és mentem előre. Mintha húzott volna valami befelé a sötét erdőbe.

Hangokat hallottam: egy olyat, mint az enyém, morgást, és egy nagyon ismerős férfihangot.

A megmagyarázhatatlan valami a hangok forrásai felé húzott.

Ahogy közelebb értem, egyre gyorsabban kezdtem menni. A végén már futottam. Az ágak az arcomba csaptak, és éreztem, hogy vér folyik le a homlokomról.

Ahogy kiértem a fák közül egy tisztásszerűségre, egy hatalmas lényt pillantottam meg. Az is meglátott engem, és a nagy fejével közelebb hajolt. Vörösen villogó szemét szinte az arcomba nyomta. csak a szeme volt akkora, mint a felsőtestem. Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg egymást bámultuk. teljesen ledermedtem, és mozdulni sem tudtam.

Aztán hirtelen a szem kitágult, majd nagy fényesség keletkezett.

Az arcom elé emeltem a kezem összeszorítottam a szemem, és éreztem a forróságot.

Kénszag, füst, és égett szag keveredett össze.

-Jól vagy? - Hallottam JR hangját. Megéreztem egy tenyeret a vállamon.

Lassan kinyitottam a szemem, és ki tudtam venni a fiú körvonalait a füstben.

Aztán hirtelen világosság csapott be közénk. Mintha egy villám csapott volna a földbe. A hirtelen jött fénytől pislognom kellett.

A következő pillanatban a konyhánkban találtam magam. A lépcsőn MinYoung jött le, gitárral a kezében.

-Szia anya! - Tette le a gitárt az asztalra, aztán odalépett mellém és megölelt. Mikor felemeltem volna a karom már nem volt ott. MinYoung eltűnt.

Körbenéztem: a gitár az asztalon hevert. Aztán lassan elhalványult, és az is eltűnt.

Bambán álltam ott, és vártam.

Lassan elindultam a nappali felé, ahol minden úgy volt, ahogy én emlékeztem rá.

Végigsimítottam a kisszekrény tetején, és felemeltem egy családi képet.

Ahogy néztem MinYoung és a kicsi MinHyun arca kezdett köddé válni, aztán JR és a férjem arca is. Végül csak ketten maradtunk a képen Pannival.

Aztán Panni szája mozogni kezdett. És hallottam a hangját.

-Eszti! Ébredj! Ajj, komolyan! Ébredj már fel! - Éreztem, ahogy remeg a kezem. Mintha valaki lökdöste volna a vállam.

A kép kiesett a kezemből, és az üvege ripityára törött.

-Hagyj békén, eltörted! - Szólaltam meg.

-Ébredj! - Rázta még  mindig a vállam. Le akartam guggolni a képhez, de valaki mellettem guggolt. Oldalra döntöttem a fejem, aztán eltűnt az egész lakás, és megjelent Panni elmosódott arca.

-Mi van? - Kérdeztem pislogások közepette.

-Azt hittem rosszul vagy. - Motyogta. - Minden oké? Mit törtél el? - Suttogta.

-Egy képet. - Hunytam le a szemem. - Egy családi képet.

-Neked is rémálmaid vannak, amióta... megtudtuk, hogy... hogy nem mehetünk vissza? - Tördelte az ujjait, és az ölébe nézett.

-Most láttam ilyet először. Mintha egy régi álom, a valóság és a gép által generált világ valahogy egymás után került volna... mintha egyik világból átjutottam volna a másikba. - Próbáltam elmagyarázni neki. Lassan bólintott, és felnézett rám.

-Nekem is volt ilyen. - Gondolkodott el. Aztán egy új témát dobott fel. - Szerinted milyen lesz visszamenni a suliba?

-Nem emlékszek senkire. - Ráztam meg a fejem. - Mintha ezt meg kitörölték volna belőlem.  Csak az rémlik, sőt, vannak dolgok, amikre tisztán emlékszek, de azt mind a gép képzeltette el velem.

-Remélem azért felismerek valakit. - Motyogta.

Ezen egy darabig gondolkodtam, majd a felhőket kezdtem nézni.

Nem tudtam mihez kezdjek. Elvégre... a gép által átéltük a legnagyobb álmainkat. Tehát: az álmaink mondhatni megvalósultak.

Így olyan furcsa ez az egész.

Lassan lecsukódtak a szemeim, és újra elaludtam.