114. A park

Eszti:

Reggel szinte kipattantak a szemeim.

Panni mellettem aludt állig betakarózva.

Álmában ráncolta a szemöldökét, majd elmosolyodott. Legalább nem álmodik rosszat.

Óvatosan kibújtam a takaró aló, és a szekrényhez létem. Szerencsémre nem nyikorgott, mikor kinyitottam. Kerestem egy melegítőt, meg egy cipzáras pulcsit egy egyszerű pólóval. Kiszedtem a szekrény aljából a futócipőket, amiket előző nap találtam meg, majd kiosontam a szobából.

Felöltöztem, és lementem a konyhába.

-Lám, lám! - Mosolygott rám apa, aki bögrével és újsággal a kezében ült az konyhaasztalnál. - Micsoda meglepetés. Mindig ilyen korán fogsz kelni? - Érdeklődött, majd ivott egy kortyot.

-Még nem tudom. Mennyi az idő? - Ültem le mellé, mire felnevetett.

-Negyed hat, ha van Eszti. Nem akarsz még aludni? Ilyen korban senki nem kel korán, ha nem muszáj.

-Tegnap a fél napot átaludtam. Mehetnékem van. - Piszkáltam az újságlapok szélét. - És amúgy sem vagyok átlagos tini. Főleg ha azt nézzük, hogy milyen szerencsétlenek vagyunk.

-Nem vagy szerencsétlen. - Rázta meg a fejét apa.

-Dehogyisnem! Kimegyünk Koreába, álmaink koncertjére, aztán balesetet szenvedünk, egy gépbe raknak, aztán elképzeltetik velünk a majdnem tökéletes életünket, aztán felébredünk, és még a koncertre sem emlékszünk. - Magyaráztam neki. - És találkoztam a régi életem szerelmeivel, és nem emlékszek rájuk! Tudod te mekkora trauma ez? - Néztem apára, aki vigyorogva figyelt.

-A parkban nemrég kiépítettek egy útvonalat direkt a futóknak.

-Én is szeretlek. - Morogtam durcásan. - És a témaváltásaidat is szeretem.

-Tudom, tudom. De elmehetnél arrafelé. Csak messze ne menj. - Kortyolt bele a teájába. - Édesanyád és én tegnap este még jó párszor megvitattuk ezt a dolgot. Megígértem neki, hogy semmi bajod nem lesz. Szóval ehhez tartsd magad! - Lökte meg a könyökömet viccesen.

-Rendben. Igyekszek, és sietek haza. - Álltam fel. Ittam egy pohár vizet, és elmajszoltam egy fél szelet kenyeret, mire apa kinevetett.

-A végén még el fogsz hízni.

-Vigyáznom kell az alakomra! - Tettettem felháborodást, miközben az ajtó felé indultam.

-Különben nem jönnek el érted a csíkszemű barátaid?

-Nem csíkszeműek, csak máshogy néznek ki mint te. - Néztem rá vissza az ajtóból. - Jó munkát apa!

-Vigyázz magadra kicsim! - Intett, majd már kint is voltam az ajtón.

A friss levegőt mélyen magamba szívtam, aztán kisétáltam az utcára.

Élveztem a  felkelő Nap langyos sugarait, hallgattam a madarak csiripelését.

A járdán lassan kocogni kezdtem.

A környékbeli házakat néztem, és visszaidéztem a tegnap tanultakat.

Magamban az egyik töri tételt felmondva jutottam el a parkig. Egy pillanatig megálltam bámészkodni, ugyanis az egész nagyon megváltozott.

Felújították a padokat, a játszóteret, és a fák is nagyobbak lettek, mint voltak. Az úton szinte fénylettek a fehér kövek ahogy a Nap sugarai megvilágították őket.

Ahogy lassú tempóban futni kezdtem jobban körbe tudtam nézni. A zöldellő fák alatt madarak ugráltak, és egy kiskutyát is láttam, aki egy labdát cibált ide-oda. Elértem a tóhoz, ahol a hidat kicsinosították, és talán még a vizet is kitisztították.

Az öreg fűzfák lombja belehajolt a vízbe, alattuk pedig kacsák úszkáltak.

Bementem a kis szigetre, és a rózsákkal telefuttatott pavilonban megálltam pihenni.

Kikönyököltem az egyik deszkára, és onnan lestem a kacsákat.

Szitakötők lebegtek a víz felett, és egymást kergették. Olyanok voltak, mint a pici szivárványok, úgy csillogtak mint a gyémántok. Gyönyörű látvány volt, ahogy a kék vízen lévő tükörképüket leelőzve, és a túloldal zöldellő fái előtt repkedtek.

Olyan gondtalannak tűntek, és olyan gyönyörűek voltak.

Elmélyedtem a bámulásukban.

Mintha a szemem sarkából egy magas alakot láttam volna, de mikor odafordultam nem volt ott senki, és semmi ami hasonlított volna egy emberre. Csak a fűzfák, és a pavilon fehér deszkái.

Sóhajtva ráztam meg a fejem, próbáltam elűzni a képzelgésem. Sokszor mintha látnék valakit, de amúgy nincs ott semmi. Valószínűleg ez is a gép miatt van. Állandóan lehetetlen dolgok törnek be a fejembe.

Ellöktem magam a pavilon falától, és kifelé indultam. Átmentem a hídon, és a parkban kocogtam körbe-körbe addig, amíg úgy nem éreztem, hogy összesek, ha tovább folytatom. Leültem pár percre egy padra, és a kutyasétáltatókat néztem. Észrevettem ugyan azt a kiskutyát is, aki a labdával játszott, amikor odaértem a parkba.

És bár fájt mindenem a megerőltetéstől, égett a tüdőm, és a sebeim is fájtak, hazáig még erőltettem magam, aztán otthon kidőltem a kanapéra.

Lehunytam a szemem, és már aludtam is.

Álmomban újra a parkban voltam, a pavilonnál. A szitakötők ugyan olyan gyönyörűek voltak, és megint láttam valamit. Úgy döntöttem, hogy nem engedem magam. Nem akartam vele foglalkozni, de valaki megérintette a vállam.

Ahogy megfordultam MinHyun mosolygós arcával találtam szemben magam.

-Nem... - Motyogtam. - Nem lehet már megint ez!

A fiú arca elkomorodott.

-Reméltem, hogy visszajössz hozzánk. - Nézett rám reménykedve.

-Tűnj el! - Kiáltottam rá. - Fel kell ébrednem!

-Kérlek! - Nyújtotta felém a tenyerét.

-Hagyj békén! Nem történhet megint ez! - Eredtek el a könnyeim. Éreztem ahogy lecsurognak az arcomon a forró cseppek. MinHyun elmosódott, aztán eltűnt a park is, és anya aggódó arcát láttam a könnyeim által elhomályosítva.

-Minden rendben? - Kérdezte anya, és egy zsepit nyomott a kezembe.

-Megint olyat álmodtam. - Ültem fel szipogva, és letöröltem az arcom.

-Beszélhetünk róla. - Huppant le mellém, mikor felhúztam a lábam, és átkaroltam a térdem.

-Megint, mintha beraktak volna abba a gépbe. - Suttogtam, miközben a zsepit gyűrögettem. - Képzelődök, lehetetlen dolgokat látok, és még álmomban is ezek üldöznek.  Tudom, hogy lehetetlennek tűnik, meg hogy régen ez volt az álmom, de változtatni akarok, és azt, hogy ennek a hülye gépnek a hatása eltűnjön. Képtelen vagyok így élni. - Könnyeztem be megint.

-Gondolkodtam a pszchihológuson, és hogy mit tudnék értetek tenni, de... Talán ha másra koncentrálsz, akkor eltűnhet. - Simította meg az arcom. - Kell keresned egy új álmot, egy új célt, amire hajthatsz. Panninak is mondtuk, de ő még nem tudta ennyire összeszedni magát, mint te.

-És ha érettségi után elmennék külföldre? - Néztem rá. - Mondjuk Svájcba, vagy valamerre nyugatra? Tudom, hogy nem igazán szeretnétek apával, de... Talán olyan környezetben, ami semmire nem emlékeztet abból, amit a gép képzeltetett el velem... Úgy újra tudnék kezdeni mindent.

-Még megbeszéljük. - Mosolyodott el.

-Az érettségire mindenképp hajtok, és majd utána meglátjuk. - Néztem rá.

-Rendben. Ha bármi van nyugodtan jöhetsz hozzám. Fiatalok vagytok egy ekkora problémához. - Simogatta meg a hajam. - Mindenki fiatal egy ekkora káoszhoz, amit veletek csináltak. - Suttogta. - De próbálunk mindent megtenni értetek, hogy újra normális életetek lehessen.

-Oké. - Erőltettem magamra egy mosolyt.

-Nem vagy éhes? - Terelte a témát anya. - Hoztam ebédet.

Kimentünk a konyhába, és megterítettünk magunknak. Amíg én melegítettem az ebédet anya megkereste Pannit, hogy ő s egyen valamit.

Mikor mindhárman asztalhoz ültünk, a tesómmal csendben ettünk, anya meg valami kiállításról, meg szakmaválasztásról magyarázott. Hálás voltam neki, hogy próbálja elterelni a gondolatainkat.

Ebéd után segítettem elmosogatni anyának, aztán felmentem a szobánkba. Kezembe vettem egy tiszta pólót, alsóneműt és egy farmert, majd a fürdőben lezuhanyoztam, még a hajamat is megmostam. Ahogy folyt rajtam a víz olyan érzésem támadt, hogy egy idő után a gondjaimat is le tudom mosni magamról. Elzártam a csapot, megtörölköztem, és felöltöztem. Kifésültem a vizes hajam, és valamennyire megszárítottam. Összefontam, aztán visszamentem a szobába. Panni a teraszon olvasott, így egyedül voltam.

Le akartam ülni tanulni, de a telefonom csipogó hangja megzavart.

Megint az a fura valaki írt, aki a reptéren nekem jött. Fogalmam sem volt honnan ismer, vagy hogy ki ő, és honnan tudja, hogy ki vagyok én.

Soha nem válaszoltam neki, de ennek ellenére nem hagyott békén. Bár annyira nem bántam. Úgy éreztem, mintha én lennék a naplója, és ő meg megírja azt, ami vele történt.

H_H: Szia! Remélem már begyógyultak a sebeid. Ma elmentem  arra a kutató állomásra, ahol titeket kezeltek, és beszéltem az egyik orvossal. Nem tudom miért tettem, de amit megtudtam érdekes lehet számodra. A doktor azt mondta, hogy lehetnek utóhatásai a gépnek. Azt állította, hogy képzelődhetsz, és olyan dolgokat láthatsz, ami nem létezik. Ha igaza van, akkor egy idő múlva ez meg fog szűnni, 1-2 év és teljesen normális lehetsz. Gondolom ezt szeretnéd. Nálunk itthon a média tele van veletek. Mennek a nagy viták, de még senki nem tudja mi lesz a gép sorsa. Bár van egy olyan sejtésem, hogy te is a megsemmisítés mellett voksolnál. Igazság szerint én is. Újra tudnak éleszteni más módszerekkel, elég volt ebből. Remélem jól vagy, és jó idő van nálatok. Legyen szép napod! Fightling!

Lassan olvastam végig. Aranyos tőle, hogy mindig sok sikert kíván. Bár nem bánnám, ha egyszer leírná azt is, hogy honnan ismerhetem, és ő honnan tudja hogy ki vagyok.

Gondoltam már arra, hogy egy orvos, de arra is, hogy csak egy újságíró.

Letettem a telefont, és kinyitottam a könyvet.

Belevetettem magam a magolásba.

Ki akartam űzni minden gondolatot a fejemből és a világháborúra koncentrálni, amit meg kellett tanulnunk következő napra.

Miért ilyen nehéz?