103. Ez nem a valóság...

Eszti:

Reggel amikor felébredtem valahogy minden más volt. Az első dolog, ami nagyon fura volt, hogy elhagytak a rémálmok. Oké, jó ez, csak nem hagyott nyugodni, hogy miért történt így.

MinHyun már elment dolgozni, és a gyerekek is a suliba, így egyedül voltam otthon.

Féltem leülni újra rajzolni, így inkább a konyhában tevékenykedtem.

Dél körül járhatott az idő, amikor fájni kezdett a fejem. Nem tulajdonítottam nagy jelentősséget neki, mert már alapból nem normális napnak ígérkezett, és az időjárás is változott (a hírek szerint). Folytattam tovább a rendrakást.

Egy idő után annyira felerősödött a lüktetés, hogy muszáj volt leülnöm, különben akár el is ájultam volna. Magamba erőltettem egy pohár vizet, és végül sikerült lenyelnem a kortyokat, meg a gyógyszert is. Az asztalra támasztottam a fejem, hogy hűsítse a lakkozott fa.

Aztán megszűntek a kinti zajok: a szomszéd kutya ugatása, a madarak csiripelése.

Felkaptam a fejem, és azt hittem ott helyben kapok szívrohamot.

Az álombeli énem, a tizenhat éves kori önmagam állt velem szemben, és egyenesen rám nézett.

Kikerekedtek a szemeim, és tátva maradt a szám. A lény vagy jelenség… vagy bánom is én mi, felém lépett, és megérintette a csuklómat. Jeges érzés futott végig rajtam, de az érintése puha volt, és olyan, mintha a szél csapott volna meg.

-Ébredj már fel! – Szólt rám.

Értetlenül bámultam rá, mire rángatni kezdett.

-Ez nem a valóság! Nyisd már ki a szemed!

Aztán valami olyan történt, ami még a szellem-önmagamnál is ijesztőbb volt: a lény hasán megjelent egy mozgókép, amelyen MinHyun volt látható. Lassan lépkedett az utcán, szokásos fülesével, és zsebre dugott kézzel. A színek megváltoztak, a fény szinte teljesen eltűnt a képről. Egy nagy hullám kerekedett mögötte, és elnyelte.

A lény a reakciómat figyelte. Én már eléggé kiakadtam, szóval ezek után csak ültem ott, mint aki megfagyott.

Újabb kép jelent meg a hasán:

MinYoung és kicsi MinHyun a suliban ültek a padjaikban. A tanár éppen magyarázott, és közben járkált a tanulók között. Itt is váltott a kép, és a tanár hátából polipcsápok, vagy mik jöttek elő. A férfi szeme vörösen izzott, és a plusz karjaival felkapta a diákokat, és mindegyiket megfojtotta. MinYoung következett, és már lilult a feje, amikor nem bírtam tovább, és lehunytam a szemem.

Mikor a jeges érzés újra végigfutott a testemen lassan kinyitottam a szemem.

A lény még mindig ott állt velem szemben. A pocija helyén pedig egy újabb kép jelent meg.

Panni.

Az irodájában ült, és gépelt.

Éppen hátradőlt, és nyújtózkodott. Megdörzsölte a szemét, aztán újra a monitorra nézett.

Ekkor betörött a nagy üvegház ablaka, és kezdett összedőlni az épület. A testvérem bőrét felkarcolták az üvegdarabok, és vörös foltok jelentek meg a ruháján. Valamit mintha sikított volna, de a szellem nem adott a „kisfilmhez” hangot, így nem hallottam. A szenvedő arcára ráközelített a lény. A szemeit összehúzta, a száját összepréselte, és grimaszba torzult az egész ábrázata.

Nem bírtam tovább, és elájultam.

Pati:

Összekészültünk, és a bulira indultunk.

-Biztos hogy jól vagy? – Kérdezte ezredszerre is BaekHo.

Miután felébredtem, valamikor délben nagyon fájt a fejem, aztán hirtelen elmúlt. Nem értettem, hogy mi volt, de mindegy is.

-Igen, mehetünk. – Raktam be a kocsiba a tortát.

-Akkor beszállás! – Kiáltotta el magát a férjecském, és beugrott a volán mögé. A gyerekek szépen sorban beültek, aztán elindultunk.

Az úton a rádiót kapcsolgatták, míg meg nem találták a NU’EST egyik régi számát. Azt pedig teli torokból énekelték, mind a hárman. BaekHo rám nevetett, aztán a saját részét kezdte énekelni.

Nagyon boldog voltam, amikor megérkeztünk. Szinte kimenekültem a kocsiból.

Megöleltem Jint, és Rent, akik a kapuban vártak ránk, aztán Pannit és JRt, meg a gyerekeket is. Aronék családja is megérkezett nem sokkal később.

Min Jin mindenkivel váltott pár szót, aztán az órát kezdte bámulni. Végül odajött hozzánk (mert éppen akkor Jinnek ecseteltem a következő ruhakollekciót), és megcibálta az anyukája kezét.

-Esztiék nem jönnek?

-De… Már itt kellene lenniük. – Nézte meg a telefonján az időt. – Megígérte, hogy eljönnek.

-Mindjárt megcsörgetem. – Vettem elő a saját készülékem, és kicsit arrébb vonultam. Kétszer próbáltam hívni, de nem sikerült. Nem vette fel. Megpróbáltam MinHyunt is.

-Haló? – Szólt bele.

-Szia! Merre vagytok?

-Még nem indultunk el. Eszti eltűnt.

-Hogy? – Néztem körbe. Nem mintha arra számítottam volna, hogy valahol a kertben lesz… csak hát mégis. Ez eléggé fura.

-Eltűnt. Reggel még a lakásban volt, mire hazaértem már nem volt sehol. A kulcsai, a telefonja, a cuccai… mindene itt van. De ő eltűnt.

-És a kamerák?

-Ki sem lépett a házból. A konyhában ügyködött, még a mosogatóvíz is meleg volt, amikro hazaértem. A papucsa meg aza sztal mallett. Kérlek, mondd, hogy ott van!

-Itt nincs. – Ráztam a fejem.

-Bocsi, nem tudunk menni. Sajnálom. Add át a háromszor két puszit Min Jinnek, és ha megtaláljuk Esztit talán odamegyünk. Attól függ milyen állapotban van.

-Oké. Majd hívj fel, ha megtaláltátok.

Visszamentem a várakozókhoz.

-Nem jönnek. Eszti eltűnt, és őt keresik. – Min Jin elszonytolodott, Jin meg furán nézett rám.

-Hogy érted, hogy eltűnt?

-Mire hazaértek nem volt otthon. Ki a házból nem ment, és… Mi van ha elrabolták?

Nyomott hangulatban telt el a buli. Nem nagyon beszélgettünk, inkább mindenki foglalkozott a maga gondolataival. Egyedüla  gyerekek szórakoztak, meg ettek a tortákból, és segítettek Min Jinnek kibontani az ajándékokat.

Panni mellettem ült, és szorosan átkarolta JRt.

BaekHo a másik oldalamról támogatott.

-Szerintem induljunk haza. –Suttogta a fülembe. – Ebből már nem lesz buli.

-Jin, elmennénk. – Néztem a barátnőnkre. Valami fura volt rajta. Mintha… a mögötte lévő fények átvilágítottak volna a vállán. De biztos csak rosszul láttam.

Összeszedtük a „kölyköket”, és hazafelé vettük az irányt.

Otthon aztán mindenki elvégezte az esti teendőit, aztán bebújt az ágyába.

Bedőltem BaekHo mellé, és azonnal elaludtam.

Valamikor éjfél, vagy hajnali egy környékén arra ébredtem, hogy már megint fáj a fejem. Mikor kinyitottam a szemem villogott minden, így azonnal a párnába fúrtam a fejem, és próbáltam valahogy kiűzni a fejemből a fájdalmat.

Nem akartam felébreszteni BaekHot, így csendben szenvedtem. Mintha hűtőket vágnának a fejemhez…

Aztán… Tíz perc múlva megszűnt. Annyira elszívta az erőmet, hogy szinte kómába estem.

Mikor felébredtem nem abban a szobában voltam, ahol elaludtam….

102. Álom

Eszti:

Egy hídon álltam, és nagy feketeség vett körbe. Aztán hirtelen megrázkódott a föld, és egy nagy fénycsóva keletkezett a semmiből. Bevilágította a hidat, aztán ahogy jött el is tűnt. A hideg betonon kívül semmit nem éreztem. Nem láttam senkit magam körül. Egyedül voltam az építményen, sőt, volt egy olyan érzésem, hogy az egész városban.

A híd megremegett, aztán kezdett összedőlni. Nem hallottam hangokat, csak azt láttam az újra felvillanó fényben, hogy a pilléreket elnyeli a folyó. A lábam mellett leomlott egy nagy darab beton, és csobbanva tűnt el a nagy és fekete folyóban. Még időben sikerült odébb ugranom, mert egy újabb darab szakadt le a hídból. Megint nem láttam senkit, és semmit. Hirtelen berobbant a tudatomba egy robbanás és sikítozás hangja. Aztán megint nem hallottam semmit. A híd korlátjába kapaszkodtam, de éreztem, hogy az megint megremeg. Aztán süllyedni kezdtem. Valami fejbe talált, és éreztem, hogy zuhanok.

Szorosan behunytam a szemem, és úgy vártam, hogy elnyeljen a víz.

De… Nem az történt. Valami puhára estem. Meghaltam volna?

Lassan résre nyitottam az egyik szemem. Majd mindkét szemem felpattant, és pislogni kezdtem. Mi a fene?

Egy réten ültem, a puha zöld fűben. Mellettem pillangók repkedtek a színes virágokon, meg szitakötők, valahol nem messze tőlem csobogott egy patak. A vállamon egy katica mászott. Valahonnan nevetést hallottam, így felálltam, és arrafelé indultam.

Meztelen talpamat simogatta a puha föld. Lépteim zaját elnyelte a magas fű, ami a térdemig ért. Kék és sárga pillangók repkedtek körülöttem, a katica meg a vállamon utazott.  Már láttam a kislányt, aki hasonlított az egykori önnmagamhoz, és aki teli torokból kacagott egy bukfencező nyuszin, így felgyorsítottam a lépteim.

Ahogy közelebb értem a lányhoz villogni kezdett a táj. A zöld fű hirtelen elszürkült, és tövises lett, aztán újra kizöldített. Megráztam a fejem, mire a villogás megszűnt. Újabb lépéseket tettem, de megint villogni kezdett minden, a nevetésből hirtelen vérfagyasztó sikítás lett, a lábamat pedig karmolni kezdték a tüskés bokrok. Talpamat égette a forró homok, és füst szaga terjedt a levegőben.

Lehunytam a szemem, és azért imádkoztam, hogy változzon vissza minden a pillangós rétté…

Lassan nyitottam fel a pilláimat, de nem. Nem változott vissza.

Még mindig az égető homokon álltam, tövises bokrok között, amik szinte körbefontak. Körbenéztem a hat-hét éves forma kislányt keresve, ehelyett a tizenhat éves egykori énem nézett vissza rám egy tüskés bokorból.

-Nem maradhatsz az álomvilágban örökké! – Nézett rám majdnem olyan szúrós szemekkel, mint amilyen bozótban feküdt. - Ébredj fel!

A táj viszont megváltozott.

A lány elmosódott, a tüskék közrefogtak, és fojtogattak, aztán szétrobbantak. Egy pillanatra megjelent a szép zöld rét, láttam a katicát a kézfejemen, és a ruhámra szállt egy rózsaszín pillangó. A pillanat elmúlt, a kép megváltozott: füstölő gyárak jelentek meg, majd egy másodpercen belül lángolt minden. A füsttől fulladoztam, és a földre estem. Kemény betonra. Beütöttem a karom, és éreztem, hogy vérezni kezd.

Aztán valami megrázott.

-Ébredj fel! – Hallottam a lány hangját, és az arca jelent meg előttem. Vagyis az én arcom. Vagy… Mi van? Komolyan visszakerültem huszon akárhány évvel ezelőttre?

Nagy nehezen nyitottam csak ki a szemem.

Sok pislogás után beazonosítottam MinHyunt, aki aggódva nézett rám, és a vállamat fogta.

-Jól vagy? – Kérdezte. Félig nyitott szájjal bólintottam, aztán körbenéztem a szobában. Minden ugyan ott volt, ahol eddig is. Az egyik könyv a földön hevert, ami fura volt. Én mindig a helyére raktam mindent.

-Eszti, minden oké? – Simogatta meg a hátamat a férjem.

-Mit keres az a könyv a földön?

-Ja, tegnap dobtam oda, mert ideges voltam. Majd elrakom. – Legyintett.

Nem sokra emlékeztem a tegnapi napból, csak az rémlett, hogy miután a fiúk lefeküdtek, (és MinHyun felébredt, mert bealudt munka közben) még vitatkoztunk a fiúk sorsáról.

Én értem, hogy el akarnak menni arra a meghallgatásra, de ha bejutnak nem marad idejük a tanulásra, ha meg nem jutnak be akkor meg lehet, hogy abbahagyják a zenélést. És egyiket sem akarom.

Felültem, és beletúrtam a hajamba.

-Újabb rémálom? – Ölelt át MinHyun.

-Valószínűleg. De volt benne egy kis jó rész is. – Bólogattam.

-Csak mert köhögtél, meg fulladoztál, pont mint tegnap.

-Az az álom rosszabb volt. Ma csak egy hídról estem bele egy folyóba, és tüskés bozótok akartak megfojtani.

-Az jobb, mint ha végig kell nézned a fiaid halálát, igaz? De ne aggódj, nem fog megtörténni egyik sem.

-Lehet hogy dilidokihoz kellene mennem? Amióta a fiúk betöltötték a tizenhetet ilyen fura dolgokat álmodok. Minden éjjel, ami nem normális.

-Az biztos, hogy ez nem normális, de lehet hogy elmúlik. Talán csak félsz, hogy elveszítesz valakit. – Simogatta meg a hajam.

-De attól még nem lenne három hónapja minden nyamvadt éjjel, amikor el bírok aludni, rémálmom.

-Szerintem el fog múlni. – Mosolygott rám. – Legyél kicsit optimista.

-Az vagyok. – Forgattam meg a szemem.

-Hallgasd csak! – Mutatott a plafon felé. Összehúzott szemekkel hallgattam a falon átszűrődő dallamokat. Valami ismerős dalnak tűnt, de nem voltam benne biztos.

-És összepakoltak? – Néztem felhúzott szemöldökkel a páromra.

-Talán. – Vont vállat.

-Megyek és megnézem őket. Ha nem, akkor nem mennek sehová. – Bújtam ki a takaró alól.

-Legalább öltözz fel! Nem kapcsolt be még a fűtés és hideg van. – Szólt utánam az ágyról.

Az emelet helyett először a gardróbba mentem, majd a fürdőbe.

Felöltöztem, és megfésülködtem. Kimentem a konyhába inni egy kávét, aztán utána mentem fel az emeletre.

Már a folyosón hallottam a zenét. Megálltam az ajtajuk előtt, és hallgattam egy kicsit. Felismertem az LR (VIXX Leo és Ravi) duóját, a Beautiful Liar-t.

Nagy levegőt vettem, aztán rövid kopogás után benyitottam.

-Szia… anya! – Állt fel a szekrény mellől MinYoung.

-Jó reggelt! – Köszönt az ágya alatt pakoló kicsi MinHyun.

-Sziasztok! Örülök, hogy pakoltok. Ha így igyekeztek talán holnapra rend, és tisztaság lesz itt. – Néztem körbe. A két gyerek összenézett, aztán folytatták a munkájukat. A zene az egyikük hangszórójából szólt, amit MinYoung ágyára raktak, a gitára mellé.

Néztem őket egy picit, ahogy szorgoskodnak, aztán becsuktam az ajtót, és lementem a konyhába.

Megreggeliztem, aztán nekiálltam kitakarítani a konyhát. Először is megkértem a páromat, hogy vigye ki a szemetet, aztán lemostam a csempéket, és leolvasztottam a hűtőt, és azt is kimostam.

Úgy dél körül járhatott az idő, mikor a két fiam megjelent, hogy éhesek.

-Kezdjétek el melegíteni a levest. – Intettem a gumikesztyűs kezemmel a tűzhely felé.

Megterítettek, aztán leültünk enni.

MinYoung fintorgott egy kicsit, amikor meglátta a brokkolit, de azért megette. Ebéd közben a meghallgatásról beszéltek. Vagy is inkább áradoztak.

-Apa, kitaláltuk, hogy a VIXX LR duónak a Beautiful Liar-át fogjuk énekelni, mert abban van zongora. Szerinted vihetünk hangszereket? – Fordult apja felé a kicsi MinHyun.

-Gondolom… - Vont vállat. – Bár a zongorát nem kellene elcipelni, maximum egy szintetizátort. Az kisebb, és szinte ugyan úgy szól.

-És tőletek fogjuk táncolni a FACE-t. Vagyis annak a kétfős verzióját. – Lapátolt a szájába egy adag tésztát MinYoung.

-Szerintem ügyesek lesztek. – Bólogatott MinHyun.

Kajálás után a fiúk elmosogattak, én pedig visszaültem a dolgozószobába az asztalomhoz, és folytattam a rajzomat.

Valamivel kettő előtt hívott fel Ren.

-Szia! – Emeltem bal kezemmel a fülemhez a telefont, a másikkal továbbra is rajzoltam.

-Szia! Hétfőn ráértek ugye? MinJin szülinapjáról lenne szó. Estefelé terveztük, olyan 5-6 óra körül. Az nektek is jó, ugye?

-A fiúk négyig vannak suliban, fél óra, mire hazaérnek… Ti szabit kértetek, én meg délelőtt elintézem, amit el kell… Úgyhogy igen, ráérünk.

-Pannit nem tudtam elérni, szóval kérlek majd szólj neki is, hogy hétfőn 5:30-kor legyenek nálunk.

-Okés. Szia!

-Köszi, szia! – Letettem a telefont, és megtöröltem, mert grafitos lett. Aztán folytattam az alkotást. Pannit amúgy is csak munkaidő után lehet elérni, akkor sem mindig.

Tényleg, ő még nem is tud a fiúk meghallgatásáról… Majd ma felhívom.

Éppen a cica szemén dolgoztam, mert valahogy nem volt jó a csillogás benne, amikor vibrálni kezdett minden.

Mint az álmaimban, csak ez most túlságosan is valóságos volt. Megráztam a fejem, de ugyan úgy villogott továbbra is.

Lehunytam a szemem. Kérlek, kérlek, kérlek, ne változzon meg semmi! Ne kössek ki egy gettó környéken, vagy egy sivatagban, se egy híd közepén, sem… semmi rossz helyen…

A lakásra gondoltam, minden egyes négyzetcentiméterén végigmentem, aztán lassan kinyitottam a szemem.

Valami villant, aztán sötét lett. Nem tudtam mozdulni sem.

Aztán újra felvillantak a fények, mintha valaki azzal szórakozna, hogy kapcsolgatja a villanyt.

Nagy megkönnyebbüléssel vettem, hogy nem kerültem egy másik galaxisba, mint az álmaimban. A fal színe, az ablak, a lámpa, a telefonom, a képek…. Minden stimmel.

Aztán lenéztem a papírra, és majdnem felsikítottam.

A cuki kiscica helyett, amit eddig rajzoltam egy hatalmas élő pók volt a papíron. A kezemben a ceruza helyett pedig egy csipesz.

Felugrottam, aztán egy köteg rajzlappal agyonütöttem a pókot, aztán a telefonomat felkapva kirohantam a szobából.

A konyhában persze nem volt senki, így ittam egy pohár vizet, aztán tárcsáztam Panni számát.

Kétszer kicsengett, aztán felvette.

Furcsa pillanatok egy extrémen fura napon.

A hangja valahogy zavart volt, mikor beleszólt.

101. Zenész gyerekek

Eszti:

-Szia! – Öleltem meg a hazatérő MinHyunt.

-Szia hercegnőm! – Adott egy puszit, aztán letette a táskáját, meg a kabátját. – A fiúk még nem értek haza? – Húzkodta az ingét, miközben a nappali felé ment.

-Nem, még nem. De nemsokára megjönnek ők is.

-Láttam egy hirdetést. – Vett elő a táskájából egy papírt. Gyorsan átfutottam a sorokat, aztán ránéztem.

-Gyakornok felvétel? Mire jó az neked? – Ültem le a konyhaasztalhoz, ahol már megterítettem neki. 

-Nem nekem, hanem a srácoknak. – Huppant le a székére, és enni kezdett.

-A srácoknak? – Húztam fel a szemöldököm. – Addig nem csinálhatnak semmit, amíg össze nem takarítanak az emeleten.

-Jaj, édesem, ne csináld már! Tizenhét évesek. – Nyelte le a falatot.

-Én tizenhét éves koromban már Tokióban laktam, te pedig már gyakornok voltál, közel a debütáláshoz. Ők meg még a szobájukat sem tudják rendben tartani!

-Mert zenészek. – Mondta ki a tényt.

-Attól még nem csak gitározni lehet azzal a söprűvel. – Morogtam.

-Néha kicsit elengedhetnéd őket. Nem kell, hogy akkora rend legyen a szobájukban, mint amekkorát elvársz tőlük. Elvégre fiúk, és kamaszok.

-Attól még nem kellene a szennyest ledobálniuk a földre, és széthagyni a cuccaikat. Ha tudnám, hogy összepakolnak, nem lennék ideges. – Morogtam.

-Majd összepakolnak. – Legyintett.

-Három hímneművel élek egy lakásban, és csak én takarítok. Aminek ezennel vége lesz. Az ikrek összepakolnak, vagy nem csinálhatnak semmit. – Álltam fel az asztaltól. MinHyun felmosolygott rám.

-Finomat főztél.

-Nem lágyultam meg. – Morogtam, miközben a dolgozószobába mentem. Elkezdtem megrajzolni a rendelést, de közben meg rájöttem, hogy nincs holnapra kaja. Így visszamentem a konyhába.

-Tényleg nagy a rumli. – Jött le az emeletről MinHyun.

-Tessék, megmondtam. – Tártam szét a kezem. – Addig nem mehetnek sehová, amíg minimális rend és takarítás nincs.

-Jó, ha felhozzák a gyakornokos témát majd rávesszük őket. – Ölelt át.  – Megyek, megtanulom az új album dalait.

-Majd mindenképp koncerteznetek kell.

-Tudom. És alig várom. – Kacsintott, majd eltűnt a szobában.

Sóhajtva álltam neki a kajacsinálásnak.

MinYoung

Hwang MinYoung:

A bratyómmal hazafelé tartottunk a busszal. Vége a zeneóráknak, amiket tényleg nagyon szeretünk, de egy hosszú nap után a suliban már elég volt mindenből.

-Jól vagy Hyung? – Nézett rám MinHyun.

-Annyira, mint te. – Süppedtem még jobban bele a székbe. Ő az ablakon bámult ki, én meg próbáltam nem elaludni. Már csak tíz megálló, és otthon vagyunk.

-Te, nézd! – Lökte meg a vállam az egyik megállóban. Kinéztem az ablakon, és elolvastam a plakátot:

„MINDENKIBEN MEGVAN AZ IDOL!”

Gyakornokokat keresünk!

Tehetségesnek tartod magad? Gyere el!

Mindenkit szívesen látunk a meghallgatáson, november 20-án!

Helyszín: Szöul, SM TOWN, alagsor 115.

(Fiatalkorúaknak szülői beleegyezés szükséges)

-Szerinted? – Néztünk össze, amikor elindult a busz.

-Apa tuti beleegyezik. – Vont vállat MinHyun. – Egyszer ki lehet próbálni, nem?

-Felőlem! De csak ha anya is igent mond. – A bátyám bólintott, és láttam rajta, hogy már elkezdte tervezgetni a jövőjét.

-Várj. – Nézett rám hirtelen. – Mi lenne ha DongHaenek is szólnánk? BaekHoék biztosan beleegyeznének.

-Nem tudom… Talán tizen öt évesen még kicsit fiatal, nem? – Gondolkodtam el.

-Alakíthatnánk egy bandát. – Válaszolt. – Mi úgy is játszunk. DongHae meg énekelhetne.

-A duó jobban tetszik. – Fintorogtam. - Hogy Hae kornyikáljon ott nekünk? Na ne! Oké, hogy hegedülni kiválóan tud, de… a hangja engem nem győz meg.

-Mindegy, először kérdezzük meg anyuékat, aztán ha elengednek, akkor gondolkodunk ezen. – Bólintott. – Jobban belegondolva nem szeretném Hae hangját hallani. Talán valaki mást kéne beszervezni, ha kellene.

-Ja, de majd kiderül.

Csendben utaztunk a mi megállónkig, aztán gondolatainkba merülve baktattunk haza.

Ha tényleg sikerülne bejutnunk, akkor foglalkozhatnánk azzal, amivel szeretünk. Jó, én DJ, vagy zenei producer, esetleg dalszerző szeretnék lenni. MinHyun meg szövegíró, dalszerző… Tök jól össze tudnánk hozni pár számot, saját magunknak, ha engedik.

Apa elmesélte párszor, hogy milyen kemény munkát jelentett bejutni neki a NU’ESTbe, és azt kérte, hogy ha nem muszáj, akkor ne legyünk idolok…Sokszor nézegettük az Mviket, és például a debütáló dalukon, a FACE-n, elmondása szerint hat hónapot dolgoztak, mire összeállt a kép.

MinHyun kinyitotta a kaput, aztán pár lépéssel az ajtónál termett. Nekem persze vissza kellett zárnom a kaput, meg a bejárati ajtót is. Anya valahol a konyhában főzött, mert onnan hallottam a bátyám hangját.

-Szia! – Öleltem meg anyut, aztán megnéztem mi készül. Néha olyan fura kajákat csinált, mint amilyet a nagyi szokott, amikor elmegyünk hozzá. Töltött paprika, meg szilvás gombóc… Jó, az mondjuk finom, de néha elgondolkodok azon, hogy például a halászlét hogy bírják megenni. – Mi lesz ebből?

-Palacsinta. Remélem éhesek vagytok. – Mosolygott ránk. Aztán visszafordult a kajához. – Ma fent jártam a szobátokban.

-Ajaj. – Nyögtünk fel egyszerre.

-Hát, igen. Kicsit össze kellene rakodnotok. Oké, hogy tinik vagytok, és fiúk, de azért nem kell széthagyni minden holmitokat a padlón.

-Holnap összepakolhatunk? – Kérdezte „légyszi-légyszi-légyszi” fejjel MinHyun.

-Nekem mindegy mikor pakoltok össze, de a hétvégén meg kell csinálnotok. – Nézett ránk szigorúan. Hupsz, akkor tényleg meg kell csinálnunk a szobát.

-Apa merre van? – Kérdeztem egy idő után.

-A dolgozószobában. – Intett az említett helység felé. MinHyunnal bekopogtunk az ajtón, aztán beléptünk. Apa az asztalánál ült, és papírok fölé görnyedt. A nyakában fejhallgató lógott.

-Szevasztok srácok! – Fordult meg, és elpacsizott velünk. – Milyen napotok volt?

-Kibírható. Min dolgozol? – Álltunk mellé. A papíron dalszöveg volt. – Új album?

-JR küldte, valószínűleg igen.

-Apa… - Kezdtem aztán MinHyunra néztem, hogy ő mondja tovább. Ő az idősebb, és az ő ötlete volt…

-Láttunk ma egy plakátot, hogy lesz egy meghallgatás.

-Mikor lesz, és hol? – Fordult felénk.

-November huszadikán, az SMnél. – Válaszoltam.

-És ti el szeretnétek menni, igaz? – Mindketten bólintottunk. – Én tudom, hogy a zenével akartok foglalkozni, de nem biztos hogy jó ötlet ez. Nagyon sok a gyakornoki idő, leterhelő, és addig a tanulásra sem tudtok koncentrálni.

-Tudjuk apa. Csak szeretnénk… - Kezdtem, de elakadtam.

-Szeretnénk kipróbálni. – Segített ki a bátyám.

-Felőlem elmehettek, de Esztivel is meg kell még ezt beszélnem. Neki is mondjátok el, és holnapra eldöntjük. Így jó?

-Persze.

-Fiúk, vacsora! – Kiabált anya a nappaliból.

-Megyünk! – Kiabált vissza apa, aztán ledobta a fejhallgatót, és kiterelt minket az étkezőbe.

Leültünk az asztalhoz, és csendben enni kezdtünk. A leves koreai stílusú volt, a második viszont káposztás tészta, ami magyar kaja. Igen, anya így szokott főzni.

-Nagyon finom lett édesem! – Dícsérte apa a kosztot, mi meg teli szájjal bólogattunk. Tényleg finom, csak ha a suliban megkérdezik, hogy mi lesz az ebédünk, és ilyen furi nevet kell mondanunk, azt hiszik, hogy valami űr-kaját eszünk, amit a marslakók csinálnak.

-Anya, ma láttunk egy plakátot, hogy lesz egy meghallgatás. – Kezdte MinHyun, miután lenyelte a falatot.

-Milyen meghallgatás?

-Az SMnél, november huszadikán. Gyakornokokat keresnek. – Válaszoltam. Anya apára nézett, aki vállat vont.

-Én elengedném őket.

-Fiúk, a gyakornoki idő nagyon kemény, és hosszú. Közben ti még suliba is jártok. Ti zenészek vagytok. Ha kaptok egy maneggert, és lesz egy főnökötök akkor azok olyanná tesznek, amilyenné ők akarnak. – Kezdte anya. – Teljesítik az álmotokat, énekelhettek, de el kell fogadnotok azt, hogy akkor nem adhatjátok önnmagatokat, hanem egy megcsinált csapatban lesztek, egy megcsinált felállásban. Szerintem ti ennél jobbak vagytok.

-Köszönöm, édesem. – Morogta apa, ami kicsit oldott a hangulaton.

-Te is ezt mondod visszagondolva. – Grimaszolt anya. Aztán megint hozzánk fordult. – Elkezdhettek zenélni, de talán nem így kellene elindulnotok.

-De azért elengedünk titeket arra a meghallgatásra, ha nagyon szeretnétek. – Rágott meg egy falatot apa.

-Mi? De hát… - Kerekedett ki anya szeme.

-Eszti, szerintem ők már elég nagyok ehhez. Eldöntik. Ha tetszik nekik az SMnél, akkor legyen.

-De meg kell ígérnetek, hogy először is, összepakoltok odafent, és másodszor ha bekerültök akkor sem hagyjátok abba az iskolát, és minimum az érettségiig eljuttok.

-Oké. – Válaszoltunk kórusban.

-Nos, akkor drukkolok nektek. – Mosolyodott el anya.

Vacsi után felbaktattunk a szobánkba, és szembetalálkoztunk azzal, amiről anya beszélt: romhalmaz. Talán az a legjobb szó rá.

-Majd holnap. – Legyintett MinHyun, aztán átugrott egy ruhakupacot, és előhúzta az ágya alól a gitáromat. Hogy hogy került oda… Rejtély.

Odadobta nekem a hangszert, én meg megpróbáltam úgy eljutni az ágyamig, hogy nem esek hasra semmiben.

-És akkor most? – Kérdeztem.

-Elmehetünk. Ezt a rumlit holnap eltakarítjuk. – Mutatott az ágya előtt terpeszkedő cuccokra.- És nekiállhatunk a dalunknak.

-Előbb utána kéne nézni, hogy mi van a meghallgatáson, nem? – Húztam elő a párnám alól a Tabletem.

-Az is jó ötlet. – Bólintott, aztán átesett a törmelékkupacon, és mint egy hajótörött felkapaszkodott az ágyamra. Arrébb lökött pár farmert, aztán leült mellém. Ölébe vette a gitáromat, és pengetni kezdte.

Közben megkerestem az SM veboldalát, és rányomtam a „MEGHALLGATÁS”-ra.

Kedves vállalkozó szellemű fiatal!

„MINDENKIBEN MEGVAN AZ IDOL!”

Gyakornokokat keresünk!

Tehetségesnek tartod magad? Gyere el!

Mindenkit szívesen látunk a meghallgatáson, november 20-án!

Helyszín: Szöul, SM TOWN, alagsor 115.

(Fiatalkorúaknak szülői beleegyezés szükséges)

Ha felkeltette az érdeklődésedet a meghallgatás olvasd el ITT a részleteket!

Rányomtam az ITT-re, mire betöltött egy másik oldalt.

„MINDENKIBEN MEGVAN AZ IDOL!” címmel hirdet az SM TOWN meghallgatást, és gyakornok felvételt a kiadóhoz.

HA úgy érzed megpróbálod gyere el nyugodtan, semmit sem veszíthetsz! Mindenkit szívesen várunk!

A meghallgatás az SM TOWN nagytermében, az alagsor 115-ös termében lesz. November 20-án, reggel 8:00 – 17:00 –ig.

(Ha a számoltnál több jelentkező lesz, akkor November 21-én is ugyanebben az időtartamban tartunk egy második meghallgatást. Erre a II. Meghallgatásra csak azok jöhetnek el, akik November 20-án nem kerültek sorra!)

Nem szükséges előre jelentkezni, a helyszínen, a meghallgatás napján is lehet.

A részvéthez szükséges:

-Személyesen megjelenni a zsűri előtt

-Személyi igazolvány

-Sorszám – ezt a meghallgatás napján lehet átvenni.

-Telefonszám, vagy e-mail cím

Amit a résztvevőktől elvárunk:

-Minimum 3 perces zeneszám eléneklése

-Minimum 3 perces zeneszám eltáncolása

Ezek lehetnek ismert előadók betanult koreográfiái, és egyéni is. A két feltételt külön fogjuk értékelni, ezért kérünk benneteket, hogy ne egyszerre adjátok elő a kettőt, és lehetőleg különböző zeneszámot válasszatok a két produkcióra!

Egyénileg, vagy maximum ötfős csoportok jelentkezését várjuk!

Ha felvennénk, de valamiért mégsem tetszik, nyugodtan kiléphetsz.

Jelentkezhetsz ITT, vagy a helyszínen!

-Na, még mindig benne vagy? – Néztem a bátyámra.

-Aha. Nem veszítünk vele semmit. És mehetünk duóban is.

-Eltáncolhatnánk apáék valamelyik koreográfiáját. Azt már úgy is tudjuk.

-Vagy kereshetünk valami duósabbat. – Vette ki a kezemből a tabot. Pötyögött rajta valamit, aztán felém tartotta szerkezetet. – Na? Mit szólsz hozzá?

-LR, Beautiful Liar? Az meg mi?

-Emlékszel a VIXXes hapsikra? Anya párszor mesélt róluk.

-Aha… Nem. – Ráztam a fejem. Azt tudom, hogy a MYNAME-sekkel, Teen Top-el, meg a B.A.P-vel jóban voltak/vannak… De hogy a VIXX! Nem rémlik.

-Hatan voltak, és ezek közül kettő, Leo meg Ravi duója ez. – Mutatott a képernyőre.

-Ja! Biztos. – Bólogattam.

-Komolyan, miért csak az újakat hallgatod? A régiek is jók.

-Fogalmam sincs. Na, mutasd! – Elindította a videót, és hallgattuk. Zongora van benne, ami MinHyunnak nagyon tetszik, és van benne kemény rapp rész, ami meg az enyém lesz.

-Sirály! Ez tetszik. – Bólogattam. – Ezt énekeljük.

-És apáék koreográfiáját táncoljuk.

-Melyiket? – MinHyun elgondolkodott, aztán pár másodpercen belül egymásra néztünk, és együtt mondtuk ki: FACE.

-Oké, akkor minden megvan. Keresek szöveget a Beautiful Liar-hoz, aztán kezdhetjük tanulni.

-Oké, bratyó. De én inkább már aludni mennék.

-Jó, akkor majd holnap. – Visszatette a tabot a párnám alá, aztán átesett a törmelékkupacon, és lerázta a takarójáról a ruháit.

Elmentem fürdeni, aztán leszaladtam anyuhoz a dolgozószobába.

-Szia, kicsi Min! – Nézett fel abból, amit csinált. Közelebb mentem hozzá, és láttam, hogy valamit éppen rajzolt. Tiszta grafitos a keze.

-Nagyon jó lesz! – Néztem a cicára, aminek még csak a fél feje volt meg, de eddig nagyon cuki.

-Aludj jól! – Nyomott egy puszit a homlokomra, és óvatosan megölelt, nehogy grafitos legyek.

-Jóéjt! Apának is… - Néztem a szoba másik oldalán lévő asztalnál alvó apára. Anya felkuncogott, én meg felszaladtam az emeletre.

A lábammal odébb rugdostam a cuccokat a földön, és az így keletkezett ösvényen jutottam el az ágyamig. Letettem az ágy alá a gitáromat, aztán bebújtam a takaró alá.

…

100. II. Évad

Húsz év telt el. Mindenki éli boldogan az életét. Ugyan a NU’EST kissé kiöregedett az idolkodásból, de még mindig nagyon sokan szeretik őket. Még mindig járnak koncertekre, fellépőként, és hallgatóként is. Albumokkal is ritkán, úgy nagyjából kétévente jelentkeznek. Egyébként Aronnak műsora van minden reggel egy rádióban. Nagyon szeret ott dolgozni, és tényleg felkapott az a műsor, amit csinál. Mi is azt hallgatjuk reggelenként.

BaekHo harcművész lett, és most edzőként dolgozik. A kis tanítványai nagyon tehetségesek, már versenyeket is megnyertek, aminek mind nagyon örülünk.

JR egy jótékony szolgálatnál dolgozik, hasonló szervezetnél, mint otthon a Vörös kereszt. Nehéz sorsú gyerkőcökön segítenek, meg a családjaiknak.

Ren, Jin, JuJu és Pati összehoztak egy divattervező céget, a Freurora & Hermina eddigi három üzletében dolgoznak, és a saját tervezésű ruháikat adják el. Mellesleg nagyon jól néznek ki a szerelések, amiket terveznek, és nagy keresetük van, nem csak Szöulban.

MinHyun énektanárként tevékenykedik egy közeli Iskolában. Az ő diákjai közül is sokan vittek haza első helyezetteket, nemzetközi versenyekről is.

Hanni, aki közben felnőtt, most huszonnyolc éves, Sydneyben lakik, és orvosi egyetemet végez. Azt tervezi, hogy hazamegy anyáékhoz Magyarországra, és ott fog dolgozni valamelyik kórházban. Nagyon drukkolunk neki, hogy sikerüljön valóra váltani az álmát.

Panni és én… Tolmácsként dolgozunk a Pledisnél, bár, én jobban szeretek dekoratőrként tevékenykedni, néha, ha nagyon sokat kell fordítani, besegítek a testvéremnek, amúgy meg lakberendezőként, vagy dekoratőrként tevékenykedek. Sokszor nagyon híres (kiöregedett) idoloknál, színészeknél.

És akkor ott van a „második generáció”, ahogy a NU’EST tagjai emlegetik a fiainkat, lányainkat. Köztük legidősebb az idén tizenkilenc éves, ifjabb Kang Dog Ho, BaekHoék legidősebb fia, és a legfiatalabb a maga tizenöt évével Aronék fia, ifjabb Aron Kwak. Igen, a névválasztás elég könnyű volt, ugyanis minden elsőszülött fiú az apja nevét örökölte.

 Mindegyik „második generációs” még iskolába jár, mellette pedig egy csomó külön órára, például, rajz, önvédelem, karate, zene meg egyebek. Ifjabb DogHo takewondo versenyekre jár, és apja büszkesége, mert szinte sohasem jön haza úgy, hogy nincs bent az első ötben. A fiatalabb fiú, Dog Min szintén jó taekwondos, de ő jobban szereti a technikát, és repülőgépész akar lenni. Neki is nagyon szurkolunk. Patiék legkisebb gyermeke, Dog Hae. A cuki csajszi 15 éves, és nagyon jó ritmus érzéke van. Ő a családban a zenész az apja mellett. Ő is nyert már meg versenyeket, a kedvenc hangszerével, a hegedűvel.

Min Jin, Renék egyetlene rajzversenyeken nagyon eredményes, és bár csak másodikos a gimnáziumban, de már nagyon érdeklődik a divat iránt, és néha besegít a Freuroránál a tervezésben. És tényleg van tehetsége hozzá.

Aron lánya, Ann Kwak szintén orvosnak készül. Valahogy nagyon összebarátkoztak Hannival, és Ann arra az egyetemre akar majd menni, ahol Hanni is tanul. Aronék fia, a kicsi Aron nagyon jó matekból. Még nem tudja mi akar lenni, de akár mérnök is lehetne belőle.

A tesómék fia, Joung Hyun nagyon kocka, imádja a számítógépes játékokat, és az a terve, hogy ilyeneket fog programozni. Össze is rakott már egyet, ami hat szintes, és nem túl nehéz, de tényleg jól megcsinálta, és nagyon büszkék vagyunk rá. Panniék kislánya, Anna, nagyon jó nyelvérzékkel rendelkezik, és szokott segíteni az anyukájának a fordításokban. Koreai, magyar, angol, japán nyelvek mellett tud még franciául, és oroszul is.

És végül a mi gyerekeink. Min Hyun és Min Young, a Nagy Család második ikerpárja. Tizenhét évesek, és nagyon jó zeneérzékük van. Kicsi Min Hyun zongorán, szaxofonon és gitáron játszik, Min Young dobol, harmonikázik, és szereti a zenét kutyulni, vagy ahogy ő nevezi, DJ-Min-eskedni. Gimnáziumba járnak, és a zenével akarnak foglalkozni.

Mindannyian Szöulban lakunk, a külvárosi részben. Nem pont szomszédságban, de fogjuk rá, hogy egy kupacban. Mindegyikünknek van egy szép háza, valamekkora udvara, virágos kertje, néhány fája, meg… Jól néznek ki az udvarok, az a lényeg.

Dorka, a cuki dalmatánk (talán még emlékeztek rá) szegény elpusztult. Nagyon megöregedett, és egyik délután… Megsirattuk, eltemettük a kert egyik sarkában. A gyerekek ültettek a sírjára virágokat, és egy pici fát. A kis japán cseresznyefa azóta megnőtt, és szép rózsaszín virágai vannak minden tavasszal. Dorka után nem vettünk másik kutyát, így mostanában csak a szomszéd macskája szokott átjönni hozzánk, és ha csak egyedül vagyok otthon, akkor ő az egyetlen lény körülöttem.

Sokat megyünk kirándulni, vagy a NU’ESTtel külföldre, Magyarországra anyuékhoz. Mivel minden kontinensen (kivéve az Antarktiszt) vannak rokonaink, így nagyon sok helyre eljutunk. Például Egyiptomban (ami Afrikában van-aki esetleg nem tudná) él JuJu nagynénje, aki egyszer elvitt minket a piramisokhoz. Jártunk már Brazíliában, néztünk ott focimeccset, abban a nagy stadionban. Nem hangsúlyozom ki, de én bealudtam, amíg a többiek szurkoltak. A foci még mindig nem az én világom… Aztán voltunk Kínában, Thaiföldön, Skóciában, Finnországban (a gyerekek csalódottságára egy Mikulást sem láttunk…), Törökországban, Amerikában, Angliában, Ausztráliában. Sokszor átmentünk Japánba, vagy csak ki a Csendes-óceán partjára. Igazából nagyon sok helyre eljutottunk, aminek nagyon örülök. Néha anyáék is el tudtak jönni, vagy valamelyik másik nagymamák és nagypapák, esetleg testvérek.

Minden szülinapkor, amikor Szöulban vagyunk, tartunk egy „Nagy Családi Összeröffenést” valamelyikünknél. Ilyenkor eszünk, iszunk, beszélgetünk, fura játékokat játszunk, és megbeszéljük az élet nagy dolgait.

Mivel a gyerekeinkre, kiskorukban éppen azok vigyáztak, akik ráértek a „Nagy Családból”, így együtt nőttek fel. Mindannyiunkat nagyon szeretnek, úgy viselkednek egymással, mintha testvérek lennének, és persze mi is nagyon szeretjük az összes kis rosszaságot. Jó, bevallom, a fiaim magasabbak mint én (ami nem nehéz), és már kacsingatnak a csajokra, de akkor is, felnőtt korukban is az én picikéim lesznek.

Szóval igen. Azt hiszem ennyi dióhéjban az, ami fontos.