Eszti:
Egy hídon álltam, és nagy feketeség vett körbe. Aztán
hirtelen megrázkódott a föld, és egy nagy fénycsóva keletkezett a semmiből.
Bevilágította a hidat, aztán ahogy jött el is tűnt. A hideg betonon kívül
semmit nem éreztem. Nem láttam senkit magam körül. Egyedül voltam az
építményen, sőt, volt egy olyan érzésem, hogy az egész városban.
A híd megremegett, aztán kezdett összedőlni. Nem hallottam
hangokat, csak azt láttam az újra felvillanó fényben, hogy a pilléreket elnyeli
a folyó. A lábam mellett leomlott egy nagy darab beton, és csobbanva tűnt el a
nagy és fekete folyóban. Még időben sikerült odébb ugranom, mert egy újabb
darab szakadt le a hídból. Megint nem láttam senkit, és semmit. Hirtelen
berobbant a tudatomba egy robbanás és sikítozás hangja. Aztán megint nem
hallottam semmit. A híd korlátjába kapaszkodtam, de éreztem, hogy az megint
megremeg. Aztán süllyedni kezdtem. Valami fejbe talált, és éreztem, hogy
zuhanok.
Szorosan behunytam a szemem, és úgy vártam, hogy elnyeljen a
víz.
De… Nem az történt. Valami puhára estem. Meghaltam volna?
Lassan résre nyitottam az egyik szemem. Majd mindkét szemem
felpattant, és pislogni kezdtem. Mi a fene?
Egy réten ültem, a puha zöld fűben. Mellettem pillangók
repkedtek a színes virágokon, meg szitakötők, valahol nem messze tőlem
csobogott egy patak. A vállamon egy katica mászott. Valahonnan nevetést
hallottam, így felálltam, és arrafelé indultam.
Meztelen talpamat simogatta a puha föld. Lépteim zaját
elnyelte a magas fű, ami a térdemig ért. Kék és sárga pillangók repkedtek
körülöttem, a katica meg a vállamon utazott.
Már láttam a kislányt, aki hasonlított az egykori önnmagamhoz, és aki
teli torokból kacagott egy bukfencező nyuszin, így felgyorsítottam a lépteim.
Ahogy közelebb értem a lányhoz villogni kezdett a táj. A
zöld fű hirtelen elszürkült, és tövises lett, aztán újra kizöldített. Megráztam
a fejem, mire a villogás megszűnt. Újabb lépéseket tettem, de megint villogni
kezdett minden, a nevetésből hirtelen vérfagyasztó sikítás lett, a lábamat
pedig karmolni kezdték a tüskés bokrok. Talpamat égette a forró homok, és füst
szaga terjedt a levegőben.
Lehunytam a szemem, és azért imádkoztam, hogy változzon vissza
minden a pillangós rétté…
Lassan nyitottam fel a pilláimat, de nem. Nem változott
vissza.
Még mindig az égető homokon álltam, tövises bokrok között,
amik szinte körbefontak. Körbenéztem a hat-hét éves forma kislányt keresve,
ehelyett a tizenhat éves egykori énem nézett vissza rám egy tüskés bokorból.
-Nem maradhatsz az álomvilágban örökké! – Nézett rám majdnem
olyan szúrós szemekkel, mint amilyen bozótban feküdt. - Ébredj fel!
A táj viszont megváltozott.
A lány elmosódott, a tüskék közrefogtak, és fojtogattak,
aztán szétrobbantak. Egy pillanatra megjelent a szép zöld rét, láttam a katicát
a kézfejemen, és a ruhámra szállt egy rózsaszín pillangó. A pillanat elmúlt, a
kép megváltozott: füstölő gyárak jelentek meg, majd egy másodpercen belül
lángolt minden. A füsttől fulladoztam, és a földre estem. Kemény betonra.
Beütöttem a karom, és éreztem, hogy vérezni kezd.
Aztán valami megrázott.
-Ébredj fel! – Hallottam a lány hangját, és az arca jelent
meg előttem. Vagyis az én arcom. Vagy… Mi van? Komolyan visszakerültem
huszon akárhány évvel ezelőttre?
Nagy nehezen nyitottam csak ki a szemem.
Sok pislogás után beazonosítottam MinHyunt, aki aggódva
nézett rám, és a vállamat fogta.
-Jól vagy? – Kérdezte. Félig nyitott szájjal bólintottam,
aztán körbenéztem a szobában. Minden ugyan ott volt, ahol eddig is. Az egyik
könyv a földön hevert, ami fura volt. Én mindig a helyére raktam mindent.
-Eszti, minden oké? – Simogatta meg a hátamat a férjem.
-Mit keres az a könyv a földön?
-Ja, tegnap dobtam oda, mert ideges voltam. Majd elrakom. –
Legyintett.
Nem sokra emlékeztem a tegnapi napból, csak az rémlett, hogy
miután a fiúk lefeküdtek, (és MinHyun felébredt, mert bealudt munka közben) még
vitatkoztunk a fiúk sorsáról.
Én értem, hogy el akarnak menni arra a meghallgatásra, de ha
bejutnak nem marad idejük a tanulásra, ha meg nem jutnak be akkor meg lehet,
hogy abbahagyják a zenélést. És egyiket sem akarom.
Felültem, és beletúrtam a hajamba.
-Újabb rémálom? – Ölelt át MinHyun.
-Valószínűleg. De volt benne egy kis jó rész is. –
Bólogattam.
-Csak mert köhögtél, meg fulladoztál, pont mint tegnap.
-Az az álom rosszabb volt. Ma csak egy hídról estem bele egy
folyóba, és tüskés bozótok akartak megfojtani.
-Az jobb, mint ha végig kell nézned a fiaid halálát, igaz?
De ne aggódj, nem fog megtörténni egyik sem.
-Lehet hogy dilidokihoz kellene mennem? Amióta a fiúk
betöltötték a tizenhetet ilyen fura dolgokat álmodok. Minden éjjel, ami nem
normális.
-Az biztos, hogy ez nem normális, de lehet hogy elmúlik.
Talán csak félsz, hogy elveszítesz valakit. – Simogatta meg a hajam.
-De attól még nem lenne három hónapja minden nyamvadt éjjel,
amikor el bírok aludni, rémálmom.
-Szerintem el fog múlni. – Mosolygott rám. – Legyél kicsit
optimista.
-Az vagyok. – Forgattam meg a szemem.
-Hallgasd csak! – Mutatott a plafon felé. Összehúzott
szemekkel hallgattam a falon átszűrődő dallamokat. Valami ismerős dalnak tűnt,
de nem voltam benne biztos.
-És összepakoltak? – Néztem felhúzott szemöldökkel a
páromra.
-Talán. – Vont vállat.
-Megyek és megnézem őket. Ha nem, akkor nem mennek sehová. –
Bújtam ki a takaró alól.
-Legalább öltözz fel! Nem kapcsolt be még a fűtés és hideg
van. – Szólt utánam az ágyról.
Az emelet helyett először a gardróbba mentem, majd a
fürdőbe.
Felöltöztem, és megfésülködtem. Kimentem a konyhába inni egy
kávét, aztán utána mentem fel az emeletre.
Már a folyosón hallottam a zenét. Megálltam az ajtajuk
előtt, és hallgattam egy kicsit. Felismertem az LR (VIXX Leo és Ravi) duóját, a
Beautiful Liar-t.
Nagy levegőt vettem, aztán rövid kopogás után benyitottam.
-Szia… anya! – Állt fel a szekrény mellől MinYoung.
-Jó reggelt! – Köszönt az ágya alatt pakoló kicsi MinHyun.
-Sziasztok! Örülök, hogy pakoltok. Ha így igyekeztek talán
holnapra rend, és tisztaság lesz itt. – Néztem körbe. A két gyerek összenézett,
aztán folytatták a munkájukat. A zene az egyikük hangszórójából szólt, amit
MinYoung ágyára raktak, a gitára mellé.
Néztem őket egy picit, ahogy szorgoskodnak, aztán becsuktam
az ajtót, és lementem a konyhába.
Megreggeliztem, aztán nekiálltam kitakarítani a konyhát.
Először is megkértem a páromat, hogy vigye ki a szemetet, aztán lemostam a
csempéket, és leolvasztottam a hűtőt, és azt is kimostam.
Úgy dél körül járhatott az idő, mikor a két fiam megjelent,
hogy éhesek.
-Kezdjétek el melegíteni a levest. – Intettem a gumikesztyűs
kezemmel a tűzhely felé.
Megterítettek, aztán leültünk enni.
MinYoung fintorgott egy kicsit, amikor meglátta a brokkolit,
de azért megette. Ebéd közben a meghallgatásról beszéltek. Vagy is inkább
áradoztak.
-Apa, kitaláltuk, hogy a VIXX LR duónak a Beautiful Liar-át
fogjuk énekelni, mert abban van zongora. Szerinted vihetünk hangszereket? –
Fordult apja felé a kicsi MinHyun.
-Gondolom… - Vont vállat. – Bár a zongorát nem kellene elcipelni,
maximum egy szintetizátort. Az kisebb, és szinte ugyan úgy szól.
-És tőletek fogjuk táncolni a FACE-t. Vagyis annak a kétfős
verzióját. – Lapátolt a szájába egy adag tésztát MinYoung.
-Szerintem ügyesek lesztek. – Bólogatott MinHyun.
Kajálás után a fiúk elmosogattak, én pedig visszaültem a
dolgozószobába az asztalomhoz, és folytattam a rajzomat.
Valamivel kettő előtt hívott fel Ren.
-Szia! – Emeltem bal kezemmel a fülemhez a telefont, a
másikkal továbbra is rajzoltam.
-Szia! Hétfőn ráértek ugye? MinJin szülinapjáról lenne szó.
Estefelé terveztük, olyan 5-6 óra körül. Az nektek is jó, ugye?
-A fiúk négyig vannak suliban, fél óra, mire hazaérnek… Ti
szabit kértetek, én meg délelőtt elintézem, amit el kell… Úgyhogy igen,
ráérünk.
-Pannit nem tudtam elérni, szóval kérlek majd szólj neki is,
hogy hétfőn 5:30-kor legyenek nálunk.
-Okés. Szia!
-Köszi, szia! – Letettem a telefont, és megtöröltem, mert
grafitos lett. Aztán folytattam az alkotást. Pannit amúgy is csak munkaidő után
lehet elérni, akkor sem mindig.
Tényleg, ő még nem is tud a fiúk meghallgatásáról… Majd ma
felhívom.
Éppen a cica szemén dolgoztam, mert valahogy nem volt jó a
csillogás benne, amikor vibrálni kezdett minden.
Mint az álmaimban, csak ez most túlságosan is valóságos
volt. Megráztam a fejem, de ugyan úgy villogott továbbra is.
Lehunytam a szemem. Kérlek, kérlek, kérlek, ne változzon
meg semmi! Ne kössek ki egy gettó környéken, vagy egy sivatagban, se egy híd
közepén, sem… semmi rossz helyen…
A lakásra gondoltam, minden egyes négyzetcentiméterén
végigmentem, aztán lassan kinyitottam a szemem.
Valami villant, aztán sötét lett. Nem tudtam mozdulni sem.
Aztán újra felvillantak a fények, mintha valaki azzal
szórakozna, hogy kapcsolgatja a villanyt.
Nagy megkönnyebbüléssel vettem, hogy nem kerültem egy másik
galaxisba, mint az álmaimban. A fal színe, az ablak, a lámpa, a telefonom, a
képek…. Minden stimmel.
Aztán lenéztem a papírra, és majdnem felsikítottam.
A cuki kiscica helyett, amit eddig rajzoltam egy hatalmas
élő pók volt a papíron. A kezemben a ceruza helyett pedig egy csipesz.
Felugrottam, aztán egy köteg rajzlappal agyonütöttem a
pókot, aztán a telefonomat felkapva kirohantam a szobából.
A konyhában persze nem volt senki, így ittam egy pohár
vizet, aztán tárcsáztam Panni számát.
Kétszer kicsengett, aztán felvette.
Furcsa pillanatok egy extrémen fura napon.
A hangja valahogy zavart volt, mikor beleszólt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése