105. Szöul - part 1.

Pati:

Lassan ültem fel. Az ablakon egy szétszaggatott fehér függöny lengedezett, széttörött, szilánkos üvegcserepek borították a szürke beton padlót. Rajtam egy világoskék ruhaszerűség volt, az ágy alattam pedig vasból volt, vékony matraccal, és egy lepedőszerű anyag, amivel be voltam takarózva. A szobában semmi más nem volt. Az ajtó nyikorogva függött félig kidőlve a helyén, és a dühöngő szél mozgatta. Kis világosságot az egyetlen pislákoló izzó biztosított, ami a plafonon lengedezett, kísérteties félhomályba vonva a helyet.

Sehol BaekHo, sehol DogHo, DogMin, vagy a kicsi DogHae…

Valami azt súgta, hogy nem is lesznek ebben a fura épületben.

Most vagy egy másik dimenzióba kerültem, vagy csak álmodok.

Add, hogy csak álmodjak!

Legszívesebben összekuporodtam volna az ágyon, és addig sírtam volna, amíg fel nem ébredek. Ekkor hangokat hallottam: mintha DogHo nevetne valahol.

Anyai ösztöneim felébredtek, és felülkerekedtek a félelmemen.

Kicsúsztam az ágy szélére, ami recsegve fogadta, hogy megmozdultam.

Meztelen talpamat letettem a földre, és a papucsomat kerestem, ami persze nem volt sehol. Leléptem a hideg betonpadlóra, és próbáltam kikerülni az üvegcserepeket. Átkaroltam magam, ahogy a hideg szél megcsapott. Óvatosan lépkedtem az ajtó felé.

Már majdnem odajutottam, amikor egy nagy szélroham majdnem feldöntött. Szinte nekiestem a falnak, mire az arcomba vakolat hullott. Kiköptem a számba esett koszt, és letöröltem az arcomról is. Kitapogattam az ajtót. Ahogy hozzáértem recsegve leesett a lábam elé, mire hátraugrottam. A talpamba fájdalom hasított, és felkiáltottam. Fél lábon állva, az omladozó falnak támaszkodva kiszedtem a talpamból az üvegcserepet, és a földre dobtam, ahol csörömpölve törött szét. A szél újra a képembe fújt valami port, és ha nem támasztom meg magam, elesek. Minél előbb ki akartam jutni onnan, vagy felébredni. Átléptem az ajtót, és a fal mellett tapogatva elindultam. A kis izzó ide nem világított, bár félhomály uralkodott, így a falat láttam. Egy helyen tapétadarabok lógtak, és víz csöpögött. Valahonnan ismerős volt a tapéta mintája… Mintha egy szálloda, vagy hotel lett volna.

Emlékek rémlettek fel bennem: Itt szálltunk meg, amikor először, vagy talán másodjára?, Koreába jöttünk.

Ezek szerint még Szöulban vagyok. Csak tudnám, hogy ez most jó, vagy rossz.

Továbbmentem a folyosón. A szél továbbra is, mintha átsüvített volna a falakon, és nyöszörgő hangot adott ki. Átkozottul féltem, és nagyon reméltem, hogy álmodok.

Hirtelen úgy éreztem, hogy valaki hozzámért. Gyorsan hátrafordultam, és DogHae állt mögöttem. Majdnem elsírtam magam megkönnyebbülésemben.

Meg akartam ölelni, odarohanni hozzá, de mikor hozzáértem az ujjaim áthatoltak rajta, és csak a levegőt érintettem. Jobban megnézve kavargott, és kissé átlátszó volt.

Levegőért kapkodva hátráltam, és valamiben megbotlottam, és elestem.

A lény derengő fénnyel jött felém. Ahogy lépkedett kissé eltorzult, és kavarogni kezdett. Hátrafordultam, és megláttam azt, amiben elestem: az én kicsi DongHaem véráztatta testét. A szemei fennakadtak, az arca sápadt volt, szája félig nyitva…

Eleredtek a könnyeim, aztán a lényre néztem. Kevergő ajkai szavakat formáltak, amiket nem értettem, de nagyon megijedtem tőle.

Mi van, ha a két fiammal, vagy BaekHoval is ilyen történt…?

Levegőért kapkodva bámultam az élettelen testet. Kirázott a hideg.

Megint azt éreztem, hogy hozzámértek. Felnéztem, és a hajam alól láttam a lényt. Mintha kiabált volna, de nem értettem. Elveszettnek látszott, és reménytelennek.

Az arca a kislányomé volt…

Nem bírtam tovább, felpattantam, és elrohantam.

Próbáltam felidézni a hotel alaprajzát, amiből csak annyi rémlett, hogy van lift.

A folyosó végén egy pici piros lámpa pislákolt, így arrafelé rohantam.

És majdnem beleestem a liftaknába. Szerencsémre még időben sikerült megtámasztanom magam a falban. A lift sehol.

A kavargó lény, a szellem?, ott maradt a halott lányomnál, és fölötte körözött.

Mikor sikerült levegőhöz jutnom a lépcső felé indultam.

A lépcsőházban teljes sötétség uralkodott, alig találtam meg a fokokat. A korlátba kapaszkodtam, és a lábammal tapogattam a lépcsőfokokat.

Csend volt. Félelmetes csend. Még a szél zúgása sem jutott el idáig.

Tisztára, mint a horrorfilmekben… Aish, Pati, ébredj már fel!

Egy ajtó nyikorogva kinyílt, így fény tódult be a lépcsőházba. Pislognom kellett, hogy észrevegyem, hogy az ajtó után le van szakadva a lépcső.

Azt terveztem, hogy addig megyek a lépcsőn lefelé, amíg ki nem érek az utcára. Ezután viszont el kellett vetnem a tervemet.

Az ajtón keresztül egy folyosóra jutottam. Az ablakokból itt is hiányzott az üveg, és itt is átfújt mindenen a szél.

Ahogy kinéztem elém tárult a füstölgő, kormos, sok helyen összedőlt város. Életemben ijesztőbbet nem láttam. Sehol egy ember az utcákon, az autók felborulva, némelyik a folyóban, ami mintha megáradt volna, és mindenfelé folyt a vize. A fák elszáradtak, mindent por lepett be, vagy a füst. Kicsit messzebb láttam egy hidat, a Bampo hidat, amin anno mi is sétálgattunk. Távolabb pedig ferdén álló, vagy félig leomlott felhőkarcolókat.

-Rossz látni, ugye? – Szólalt meg mögöttem egy reszelős hang. Ijedten fordultam meg, és néztem az idős bácsira. Nagyon soványnak tűnt, és borotvát sem láthatott már egy ideje.

-Maga meg kicsoda? – Nyöszörögtem ki.

-Talán az egyetlen túlélő. Maga a másik. – Bökött felém, és megvillantotta fogatlan mosolyát.

-Háború van, vagy…? – Néztem a város felé újból.

-Nem tudom, hogy honnan pottyant ide, de az északiak megtámadtak minket, és amint láthatod mindent tönkretettek.

-Ugye nem… - Kezdtem, mire fancsali képet vágott az őszes szakálla mögül, szürke szeme szomorúan csillogott.

-Sajnálom, mindenkit megöltek.

-Nem, az nem lehet! – Tántorodtam meg. Sikerült megkapaszkodnom az ablakkeretben, így nem estem ki, de kicsin múlt.

-A feleségemet az orrom előtt lőtték le, a fiamat pedig elvitték. Alig egy hete történt. – Rázta a fejét hitetlenkedve. A városra néztem, aztán az öregre.

Könyörgök, ébredjek már fel!

A szél kicsapta az egyik ajtót. Az öreg felkapta a fejét, aztán megragadta a csontos kezével a csuklómat, és maga után rántott az egyik sötét sarokba.

Két fegyveres férfi lépett be. A lélegzetemet is visszaszorítottam, nehogy eláruljam magunkat.

-Olyan jó volt! Végre egy nő, akit én kaptam meg. – Röhögött az egyik. – Élvezet volt hallani a sikolyait, és a nyögéseit.

-Nem értem miért kellett lerombolnunk az egész várost. Olyan sok jó hely volt itt. És sok jó nő. – Eltrappoltak előttünk, és eltűntek a lépcsőházban, ahonnan én jöttem.

Az öreg görcsösen szorongatta a csuklómat, még egy csomó ideig, aztán amikor teljesen elhaltak a zajok, és a beszélgetések elengedett.

-Légy óvatos! – Suttogta. – Tűnj el, mielőtt visszajönnek.

-De… - Kezdtem, mire csendre intett. Hallgatózott egy picit, aztán suttogva folytatta.

-Kicsi ez a hely kettőnknek, és ezeknek lámpájuk is van. Sajnálom. Siess, amerről jöttek biztonságos lemenned.

Amikor nem indultam el szinte kilökött a fal mellől. Lábujjhegyen rohantam el a lépcsőig, és azon le. Néha megálltam hallgatózni, de szerencsémre nem követtek.

Lejutottam a következő szintre. A sötét folyosón mentem halkan, tapogatózva.

Az egyik szobából derengő fény szűrődött ki, így arrafelé mentem. Az ajtóban megtorpantam. A falhoz simultam, amiről szerencsémre nem omlott a vakolat, és hallgatóztam. Egy halk dallam jutott el a fülembe. Az a reklám, amit DogMin énekelt mindig poénból.

Óvatosan benéztem, és majdnem felsikítottam.

Egy hasonló szellemlény lebegett a padlón fekvő fiam mellett. A lény megérezte, hogy nézem, így felém fordult, és egyenesen a szemembe bámult.

Aztán otthagyta a testet, és odajött hozzám. Riadtan léptem hátra, mire megtorpant. Végig a szemembe nézett, és ő is próbált mondani valamit, de neki sem volt hangja.

Hátrálni kezdtem, miközben a fejem ráztam.

Először nem ott ébredek, ahol lefeküdtem, aztán a kislányomat holtan találom egy régi hotel folyosóján, aztán egy vén hapsi azt mondja, hogy megtámadtak minket, és mindenkit megöltek, katonák, DogMin…

Újra a szellemlényre néztem, aki pont olyan volt, mint DogMin tegnap… vagy amikor utoljára láttam.

A lény megállt, és megint próbált valamit mondani, de nem hallottam a hangját. Lehunyta a szemét, és a fejemben megszólalt megint annak a reklámnak a zenéje.

Dermedten álltam az ajtóban.

A lény elindult felém, mire észbe kaptam, és hátrálni kezdtem.

A hátam mögött kitapogattam a falat, és valami felhasította a tenyerem. DogMin szelleme megtorpant, és újra lehunyta a szemét, mire megint megszólalt a fejemben az a buta reklám. Megráztam a fejem, és összeszorítottam a fogam, hátha ki tudom zárni ezt a lényt, és oda tudok menni DogMinhez… De csak nem akart elhallgatni.

A lény egyre közelebb jött. Összeszorítottam a szemem, és úgy vártam, hogy odaérjen elém. Nem tudom hová csöppentem, és hogy mi ez az egész. Eddig a szellemekben sem hittem.

Nem tudom honnan, de egyszerűen tudtam, hogy odaért elém.

Aztán hideg fuvallatot éreztem, mire kipattantak a szemeim. Előttem állt, és megérintette a kezem.

Kérlek anya, ébredj fel! Ez…

Kinyitotta a szemét, és riadtan rám nézett.

Fuss, fuss!

Elengedte a kezem, és visszarepült a halott fiamhoz.

Hangokat hallottam a lépcsők felől, így megfogadtam a szellem tanácsát és elrohantam.

Lihegve, idegességtől remegve jutottam el a következő lépcsőházig.

Addig mentem le a lépcsőn, ameddig éreztem a talpam alatt betont. Aztán amikor elfogyott a korlát kitapogattam az ajtókilincset.

Hallgatóztam, de nem hallottam semmit a távoli szél zúgásán kívül. Szerencsémre nem követtek.

A következő szinten gyorsan haladtam végig. Próbáltam kikerülni az üvegcserepeket, és elkerülni a katonákat.

Azon imádkoztam, hogy DogHo és BaekHo még életben legyen valahol, és ne lássak ilyen szellem izéket többet.

Hallgatóztam, de nem hallottam semmit a szél zúgásán kívül, így a következő lépcsősorhoz siettem.

Belöktem a fémajtót, ami nyikorogva nyílt ki.

A meztelen talpamat égette a hideg vas, ahogy lementem a lépcsőfokokon.

A következő ajtó előtt elég sokat hallgatóztam, aztán belöktem, és kiléptem a folyosóra. Egy függönyt szabdalt a szél egy nagy lyuk feletti karnison. Lassan közelebb léptem, és a tájat néztem.

Hová lett az a csodás Szöul, ahol huszonéve éltünk? A fényűző hotelek, a kis utcák, a gyönyörű épületek, a szép parkok, az üzletek, a nagy hirdetőtáblák, a kivilágított hidak…

Anya, te vagy az?

Hallottam a fejemben DogHo hangját.

Körbenéztem, de nem láttam sehol szellemlényt. Aminek nagyon megörültem.

Anya? Anya! Hallottam újra, amikor megint kifelé néztem a… talán erkély lehetett ez.

Lassan lenéztem az épület elé. Körübellül az első emeleten lehettem, lábam alatt tíz-húsz méterrel a Han folyó vize folyt, vagy tócsákban állt. Kis dombok látszódtak ki belőle, és a roncs autók.

Az egyik autó tetején egy ismerős valaki integetett.

Anya, itt vagyok!
Összehúztam a szemem, hogy jobban lássam az alakot a füstben, és a falnak támaszkodva kicsit kihajoltam.

Mintha DogHo…

Csörömpölést hallottam, mire ijedten kaptam arrafelé a fejem. Egy katona állt a lépcsőház ajtajában.

Elvigyorodott, amikor meglátott, majd felém indult. Nem tudtam merre hátrálni, csak a lyuk felé.

-Nem is tudtam, hogy ilyen jó a felhozatal. Vagy hogy van még élő ebben a nyomorult városban. – Vette elő a puskáját.

-Anya! - Kiabált DogHo a fejemben. - Elkaplak!

-De tudod mit? – Az övére akasztotta a puskát, és közelebb jött. – Játszunk egy kicsit.

Remegő lábakkal hátráltam.

A férfi elvigyorodott, és a hajába túrt.

-Olyan jót fogunk játszani, kicsi lány! – Perverz tekintetével végigmért, és még szélesebben elvigyorodott a rémült tekintetem láttán.

Lassan jött felém, én pedig lépkedtem hátra. Aztán a bal lábam alatt nem éreztem a betont, és dőlni kezdtem kifelé. Próbáltam elkapni az épület falát, vagy valahogy megkapaszkodni, de a vakolat szétmorzsolódott a kezemben.

Éreztem, ahogy zuhanok.

104. Jövendölés

BaekHo:

Bementem a kiadóba a gyerekekkel.

Patit a hotelben hagytuk. Az orvosok azt mondták, hogy csak rövid ideig fog tartani az az álom, amibe esett. Ezért megszálltunk egy hotelben, ami közel volt a belvároshoz.

Hae nevetve nézte a kabalákat a portán.

-Nézd apa! – Kuncogott. – JR-es kiscica!

-A többiek mikor érnek ide? – Csoszogtatta a lábát a padlón DogMin.

-Nemsokára. Addig üljetek le. Megnézem Pannit.

-Mi is mehetünk? Itt olyan uncsi! – Kérdezte DogHo.

-Jó, nem bánom, gyertek. De csendben legyetek, és Min, ne csoszogj!

Fellifteztünk a sokadik emeletre, ahol Panni irodája volt.

Elsétáltunk az ajtajáig, aztán bekopogtam.

-Apa, fázok! – Nyafogott Hae.

-Ennyi erővel lent is maradhattál volna. – Válaszolt neki DogHo.

-Panni! – Kopogtam újra, aztán belöktem az ajtót.

A szobában szétszórt üvegcserepek voltak, és egy hatalmas lyuk az üvegablakon.

-Apa…

-MINDENKI MENEKÜLJÖN!!! ÉSZAKI OSZTAGOK ÉRKEZTEK SZÖUL FÖLÉ! – Szólalt meg egy hangosbemondó mögöttünk, és szirénázni kezdett minden, ami csak szirénázni tudott.

-Menjetek vissza Patihoz, ott biztonságosnak kell lennie! Keressétek meg, és bújjatok el! – Kiabáltam túl a zajt, és DogHo kezébe nyomtam a kocsikulcsot. Kirohantak az ajtón.

Hae visszanézett a folyosó végéről.

-Apa, veled mi lesz? – Kérdezte a kezeit tördelve.

-Minden rendben lesz! Menjetek! Megkeresem Patit! – DogHo behúzta a liftbe a kis Haet, és eltűntek.
Rohanni kezdtem az igazgató irodája felé, de az zárva volt. A lift lent volt a földszinten, így rohanni kezdtem le a lépcsőn, hogy hátha utolérem a gyerekeket.

Elrohantam a porta mellett, ki a parkolóba, de a kocsim már nem volt ott.

Biztonságban lesznek! Hidd el, hogy biztonságban lesznek!

Futni kezdtem az utcán.

Egy katonai helikopter szállt le az utcán, így bevetetettem magam az első ajtón, ami nyitva volt.

Egy üveges kirakatú ruhaüzletbe jutottam, ahol nem volt senki.

Berohantam hátra, a raktárba, és bezártam az ajtót, aztán a zsebembe raktam a kulcsot, és az egyik eldugott vasajtós öltözőfülkébe zárkóztam.

Előkaptam a telefonom és remegő ujjakkal próbáltam tárcsázni Pati számát.

Kicsengett, de nem vette fel.

Annyira ideges voltam, hogy nem tudtam magammal mit kezdeni. Hívogattam mindenkit, de a legtöbbnél elmondták, hogy nem lehet elérni, aztán egyszer csak megszakadt minden kapcsolat.

Leejtettem a készüléket a padlóra annyira ideges voltam. Persze széttörött, és az alkatrészei szétrepültek. Az a kis fény is megszűnt, amit eddig biztosított.

Összeszorítottam a szemem, és lecsúsztam a padlóra.

Összekulcsoltam a kezem, és úgy próbáltam kérni az égieket, hogy biztonságban legyen a családom.

Hangokat hallottam. Léptek zaját, és lövéseket. Kiabálást, csörömpölést.

Kis idő múlva a hangok megszűntek, és felváltotta a rémisztő, síri csend.

A hideg padlón ülve gondoltam a szörnyűségekre, amik a gyerekekkel történhettek.

-Hülye, barom, állat! Mi a francnak küldted el őket? – Fakadtam ki, és a fejemet ütögettem. – Itt biztonságban lennének, erre kiküldted őket az utcára!

Patira gondoltam, akinek két napja nem láttam a csillogó, gyönyörű szemeit, se a mosolyát, még a hangját sem hallottam. Pedig azóta le sem hunytam a szemem, és amikor tudtam mellette voltam.

Valahogy elaludtam.

Lehet hogy az oxigénhiány, lehet hogy a fáradtság miatt.

És álmodtam.

Egy kitört üvegű kirakat jelent meg előttem, és víz.

Nagyon sok víz.

Az utcákon füstölgő autók, és szana-szét szórt dolgok.

Az épületek lerombolva, füstölögve, darabjaik az úton, vagy a folyóban.

Aztán megláttam Patit, ahogy a vízben lépked a híd felé.

A kép széle elmosódott, és csak őt láttam.

Aztán felém nézett, és átalakult.

Sokkal fényesebb lett, a haja kiszőkült, és szemüveg jelent meg az orrán. Fehér köpenyt viselt, és jegyzetfüzet volt nála.

-Ki vagy te? – Kérdeztem.

-Fontosabb inkább, hogy miért vagyok itt. – Nézett rám. A jegyzetfüzetében lapozgatni kezdett, aztán újra rám nézett. – Az állapota tarthatatlan. Fel kell vinned a hídra, hogy vissza tudjuk hozni a valóságba.

-Tessék?

-Fel kell ébrednie, különben vagy örökre itt ragad, vagy mi sem tudjuk mi fog történni vele. Két hónap teljesen elég volt erre.

-Maga meg miről beszél?

-Patiról.

-De mi? Miért kell felvinnem a hídra? És melyikre, és mi…? – Kezdtem, de addigra teljesen elmosódott a kép, eltűnt a szőke nő, és újra Pati jelent meg. Aztán egy sötét felhő, és nagy fényesség után minden eltűnt.

Kábán ébredtem. Vagyis igazából… Tök sötét volt. Ugyan olyan volt amikor kinyitottam a szemem, és amikor becsuktam.

Hallgatóztam.

Nem hallottam semmit.

Feltápászkodtam, aztán kitapogattam a kilincset, és a kulcslyukat.

Beleillesztettem a kulcsot, vagyis addig próbálkoztam, míg el nem tudtam fordítani benne.

Aztán kilöktem az ajtót, és nagyot szívva a frissnek mondható levegőből, kiléptem a raktárba.

Minden szét volt dobálva, és a kis szellőzőablakon süvített be a szél.

Tócsákban állt a víz a szobában. A raktár ajtaja tárva-nyitva.

103. Ez nem a valóság...

Eszti:

Reggel amikor felébredtem valahogy minden más volt. Az első dolog, ami nagyon fura volt, hogy elhagytak a rémálmok. Oké, jó ez, csak nem hagyott nyugodni, hogy miért történt így.

MinHyun már elment dolgozni, és a gyerekek is a suliba, így egyedül voltam otthon.

Féltem leülni újra rajzolni, így inkább a konyhában tevékenykedtem.

Dél körül járhatott az idő, amikor fájni kezdett a fejem. Nem tulajdonítottam nagy jelentősséget neki, mert már alapból nem normális napnak ígérkezett, és az időjárás is változott (a hírek szerint). Folytattam tovább a rendrakást.

Egy idő után annyira felerősödött a lüktetés, hogy muszáj volt leülnöm, különben akár el is ájultam volna. Magamba erőltettem egy pohár vizet, és végül sikerült lenyelnem a kortyokat, meg a gyógyszert is. Az asztalra támasztottam a fejem, hogy hűsítse a lakkozott fa.

Aztán megszűntek a kinti zajok: a szomszéd kutya ugatása, a madarak csiripelése.

Felkaptam a fejem, és azt hittem ott helyben kapok szívrohamot.

Az álombeli énem, a tizenhat éves kori önmagam állt velem szemben, és egyenesen rám nézett.

Kikerekedtek a szemeim, és tátva maradt a szám. A lény vagy jelenség… vagy bánom is én mi, felém lépett, és megérintette a csuklómat. Jeges érzés futott végig rajtam, de az érintése puha volt, és olyan, mintha a szél csapott volna meg.

-Ébredj már fel! – Szólt rám.

Értetlenül bámultam rá, mire rángatni kezdett.

-Ez nem a valóság! Nyisd már ki a szemed!

Aztán valami olyan történt, ami még a szellem-önmagamnál is ijesztőbb volt: a lény hasán megjelent egy mozgókép, amelyen MinHyun volt látható. Lassan lépkedett az utcán, szokásos fülesével, és zsebre dugott kézzel. A színek megváltoztak, a fény szinte teljesen eltűnt a képről. Egy nagy hullám kerekedett mögötte, és elnyelte.

A lény a reakciómat figyelte. Én már eléggé kiakadtam, szóval ezek után csak ültem ott, mint aki megfagyott.

Újabb kép jelent meg a hasán:

MinYoung és kicsi MinHyun a suliban ültek a padjaikban. A tanár éppen magyarázott, és közben járkált a tanulók között. Itt is váltott a kép, és a tanár hátából polipcsápok, vagy mik jöttek elő. A férfi szeme vörösen izzott, és a plusz karjaival felkapta a diákokat, és mindegyiket megfojtotta. MinYoung következett, és már lilult a feje, amikor nem bírtam tovább, és lehunytam a szemem.

Mikor a jeges érzés újra végigfutott a testemen lassan kinyitottam a szemem.

A lény még mindig ott állt velem szemben. A pocija helyén pedig egy újabb kép jelent meg.

Panni.

Az irodájában ült, és gépelt.

Éppen hátradőlt, és nyújtózkodott. Megdörzsölte a szemét, aztán újra a monitorra nézett.

Ekkor betörött a nagy üvegház ablaka, és kezdett összedőlni az épület. A testvérem bőrét felkarcolták az üvegdarabok, és vörös foltok jelentek meg a ruháján. Valamit mintha sikított volna, de a szellem nem adott a „kisfilmhez” hangot, így nem hallottam. A szenvedő arcára ráközelített a lény. A szemeit összehúzta, a száját összepréselte, és grimaszba torzult az egész ábrázata.

Nem bírtam tovább, és elájultam.

Pati:

Összekészültünk, és a bulira indultunk.

-Biztos hogy jól vagy? – Kérdezte ezredszerre is BaekHo.

Miután felébredtem, valamikor délben nagyon fájt a fejem, aztán hirtelen elmúlt. Nem értettem, hogy mi volt, de mindegy is.

-Igen, mehetünk. – Raktam be a kocsiba a tortát.

-Akkor beszállás! – Kiáltotta el magát a férjecském, és beugrott a volán mögé. A gyerekek szépen sorban beültek, aztán elindultunk.

Az úton a rádiót kapcsolgatták, míg meg nem találták a NU’EST egyik régi számát. Azt pedig teli torokból énekelték, mind a hárman. BaekHo rám nevetett, aztán a saját részét kezdte énekelni.

Nagyon boldog voltam, amikor megérkeztünk. Szinte kimenekültem a kocsiból.

Megöleltem Jint, és Rent, akik a kapuban vártak ránk, aztán Pannit és JRt, meg a gyerekeket is. Aronék családja is megérkezett nem sokkal később.

Min Jin mindenkivel váltott pár szót, aztán az órát kezdte bámulni. Végül odajött hozzánk (mert éppen akkor Jinnek ecseteltem a következő ruhakollekciót), és megcibálta az anyukája kezét.

-Esztiék nem jönnek?

-De… Már itt kellene lenniük. – Nézte meg a telefonján az időt. – Megígérte, hogy eljönnek.

-Mindjárt megcsörgetem. – Vettem elő a saját készülékem, és kicsit arrébb vonultam. Kétszer próbáltam hívni, de nem sikerült. Nem vette fel. Megpróbáltam MinHyunt is.

-Haló? – Szólt bele.

-Szia! Merre vagytok?

-Még nem indultunk el. Eszti eltűnt.

-Hogy? – Néztem körbe. Nem mintha arra számítottam volna, hogy valahol a kertben lesz… csak hát mégis. Ez eléggé fura.

-Eltűnt. Reggel még a lakásban volt, mire hazaértem már nem volt sehol. A kulcsai, a telefonja, a cuccai… mindene itt van. De ő eltűnt.

-És a kamerák?

-Ki sem lépett a házból. A konyhában ügyködött, még a mosogatóvíz is meleg volt, amikro hazaértem. A papucsa meg aza sztal mallett. Kérlek, mondd, hogy ott van!

-Itt nincs. – Ráztam a fejem.

-Bocsi, nem tudunk menni. Sajnálom. Add át a háromszor két puszit Min Jinnek, és ha megtaláljuk Esztit talán odamegyünk. Attól függ milyen állapotban van.

-Oké. Majd hívj fel, ha megtaláltátok.

Visszamentem a várakozókhoz.

-Nem jönnek. Eszti eltűnt, és őt keresik. – Min Jin elszonytolodott, Jin meg furán nézett rám.

-Hogy érted, hogy eltűnt?

-Mire hazaértek nem volt otthon. Ki a házból nem ment, és… Mi van ha elrabolták?

Nyomott hangulatban telt el a buli. Nem nagyon beszélgettünk, inkább mindenki foglalkozott a maga gondolataival. Egyedüla  gyerekek szórakoztak, meg ettek a tortákból, és segítettek Min Jinnek kibontani az ajándékokat.

Panni mellettem ült, és szorosan átkarolta JRt.

BaekHo a másik oldalamról támogatott.

-Szerintem induljunk haza. –Suttogta a fülembe. – Ebből már nem lesz buli.

-Jin, elmennénk. – Néztem a barátnőnkre. Valami fura volt rajta. Mintha… a mögötte lévő fények átvilágítottak volna a vállán. De biztos csak rosszul láttam.

Összeszedtük a „kölyköket”, és hazafelé vettük az irányt.

Otthon aztán mindenki elvégezte az esti teendőit, aztán bebújt az ágyába.

Bedőltem BaekHo mellé, és azonnal elaludtam.

Valamikor éjfél, vagy hajnali egy környékén arra ébredtem, hogy már megint fáj a fejem. Mikor kinyitottam a szemem villogott minden, így azonnal a párnába fúrtam a fejem, és próbáltam valahogy kiűzni a fejemből a fájdalmat.

Nem akartam felébreszteni BaekHot, így csendben szenvedtem. Mintha hűtőket vágnának a fejemhez…

Aztán… Tíz perc múlva megszűnt. Annyira elszívta az erőmet, hogy szinte kómába estem.

Mikor felébredtem nem abban a szobában voltam, ahol elaludtam….

102. Álom

Eszti:

Egy hídon álltam, és nagy feketeség vett körbe. Aztán hirtelen megrázkódott a föld, és egy nagy fénycsóva keletkezett a semmiből. Bevilágította a hidat, aztán ahogy jött el is tűnt. A hideg betonon kívül semmit nem éreztem. Nem láttam senkit magam körül. Egyedül voltam az építményen, sőt, volt egy olyan érzésem, hogy az egész városban.

A híd megremegett, aztán kezdett összedőlni. Nem hallottam hangokat, csak azt láttam az újra felvillanó fényben, hogy a pilléreket elnyeli a folyó. A lábam mellett leomlott egy nagy darab beton, és csobbanva tűnt el a nagy és fekete folyóban. Még időben sikerült odébb ugranom, mert egy újabb darab szakadt le a hídból. Megint nem láttam senkit, és semmit. Hirtelen berobbant a tudatomba egy robbanás és sikítozás hangja. Aztán megint nem hallottam semmit. A híd korlátjába kapaszkodtam, de éreztem, hogy az megint megremeg. Aztán süllyedni kezdtem. Valami fejbe talált, és éreztem, hogy zuhanok.

Szorosan behunytam a szemem, és úgy vártam, hogy elnyeljen a víz.

De… Nem az történt. Valami puhára estem. Meghaltam volna?

Lassan résre nyitottam az egyik szemem. Majd mindkét szemem felpattant, és pislogni kezdtem. Mi a fene?

Egy réten ültem, a puha zöld fűben. Mellettem pillangók repkedtek a színes virágokon, meg szitakötők, valahol nem messze tőlem csobogott egy patak. A vállamon egy katica mászott. Valahonnan nevetést hallottam, így felálltam, és arrafelé indultam.

Meztelen talpamat simogatta a puha föld. Lépteim zaját elnyelte a magas fű, ami a térdemig ért. Kék és sárga pillangók repkedtek körülöttem, a katica meg a vállamon utazott.  Már láttam a kislányt, aki hasonlított az egykori önnmagamhoz, és aki teli torokból kacagott egy bukfencező nyuszin, így felgyorsítottam a lépteim.

Ahogy közelebb értem a lányhoz villogni kezdett a táj. A zöld fű hirtelen elszürkült, és tövises lett, aztán újra kizöldített. Megráztam a fejem, mire a villogás megszűnt. Újabb lépéseket tettem, de megint villogni kezdett minden, a nevetésből hirtelen vérfagyasztó sikítás lett, a lábamat pedig karmolni kezdték a tüskés bokrok. Talpamat égette a forró homok, és füst szaga terjedt a levegőben.

Lehunytam a szemem, és azért imádkoztam, hogy változzon vissza minden a pillangós rétté…

Lassan nyitottam fel a pilláimat, de nem. Nem változott vissza.

Még mindig az égető homokon álltam, tövises bokrok között, amik szinte körbefontak. Körbenéztem a hat-hét éves forma kislányt keresve, ehelyett a tizenhat éves egykori énem nézett vissza rám egy tüskés bokorból.

-Nem maradhatsz az álomvilágban örökké! – Nézett rám majdnem olyan szúrós szemekkel, mint amilyen bozótban feküdt. - Ébredj fel!

A táj viszont megváltozott.

A lány elmosódott, a tüskék közrefogtak, és fojtogattak, aztán szétrobbantak. Egy pillanatra megjelent a szép zöld rét, láttam a katicát a kézfejemen, és a ruhámra szállt egy rózsaszín pillangó. A pillanat elmúlt, a kép megváltozott: füstölő gyárak jelentek meg, majd egy másodpercen belül lángolt minden. A füsttől fulladoztam, és a földre estem. Kemény betonra. Beütöttem a karom, és éreztem, hogy vérezni kezd.

Aztán valami megrázott.

-Ébredj fel! – Hallottam a lány hangját, és az arca jelent meg előttem. Vagyis az én arcom. Vagy… Mi van? Komolyan visszakerültem huszon akárhány évvel ezelőttre?

Nagy nehezen nyitottam csak ki a szemem.

Sok pislogás után beazonosítottam MinHyunt, aki aggódva nézett rám, és a vállamat fogta.

-Jól vagy? – Kérdezte. Félig nyitott szájjal bólintottam, aztán körbenéztem a szobában. Minden ugyan ott volt, ahol eddig is. Az egyik könyv a földön hevert, ami fura volt. Én mindig a helyére raktam mindent.

-Eszti, minden oké? – Simogatta meg a hátamat a férjem.

-Mit keres az a könyv a földön?

-Ja, tegnap dobtam oda, mert ideges voltam. Majd elrakom. – Legyintett.

Nem sokra emlékeztem a tegnapi napból, csak az rémlett, hogy miután a fiúk lefeküdtek, (és MinHyun felébredt, mert bealudt munka közben) még vitatkoztunk a fiúk sorsáról.

Én értem, hogy el akarnak menni arra a meghallgatásra, de ha bejutnak nem marad idejük a tanulásra, ha meg nem jutnak be akkor meg lehet, hogy abbahagyják a zenélést. És egyiket sem akarom.

Felültem, és beletúrtam a hajamba.

-Újabb rémálom? – Ölelt át MinHyun.

-Valószínűleg. De volt benne egy kis jó rész is. – Bólogattam.

-Csak mert köhögtél, meg fulladoztál, pont mint tegnap.

-Az az álom rosszabb volt. Ma csak egy hídról estem bele egy folyóba, és tüskés bozótok akartak megfojtani.

-Az jobb, mint ha végig kell nézned a fiaid halálát, igaz? De ne aggódj, nem fog megtörténni egyik sem.

-Lehet hogy dilidokihoz kellene mennem? Amióta a fiúk betöltötték a tizenhetet ilyen fura dolgokat álmodok. Minden éjjel, ami nem normális.

-Az biztos, hogy ez nem normális, de lehet hogy elmúlik. Talán csak félsz, hogy elveszítesz valakit. – Simogatta meg a hajam.

-De attól még nem lenne három hónapja minden nyamvadt éjjel, amikor el bírok aludni, rémálmom.

-Szerintem el fog múlni. – Mosolygott rám. – Legyél kicsit optimista.

-Az vagyok. – Forgattam meg a szemem.

-Hallgasd csak! – Mutatott a plafon felé. Összehúzott szemekkel hallgattam a falon átszűrődő dallamokat. Valami ismerős dalnak tűnt, de nem voltam benne biztos.

-És összepakoltak? – Néztem felhúzott szemöldökkel a páromra.

-Talán. – Vont vállat.

-Megyek és megnézem őket. Ha nem, akkor nem mennek sehová. – Bújtam ki a takaró alól.

-Legalább öltözz fel! Nem kapcsolt be még a fűtés és hideg van. – Szólt utánam az ágyról.

Az emelet helyett először a gardróbba mentem, majd a fürdőbe.

Felöltöztem, és megfésülködtem. Kimentem a konyhába inni egy kávét, aztán utána mentem fel az emeletre.

Már a folyosón hallottam a zenét. Megálltam az ajtajuk előtt, és hallgattam egy kicsit. Felismertem az LR (VIXX Leo és Ravi) duóját, a Beautiful Liar-t.

Nagy levegőt vettem, aztán rövid kopogás után benyitottam.

-Szia… anya! – Állt fel a szekrény mellől MinYoung.

-Jó reggelt! – Köszönt az ágya alatt pakoló kicsi MinHyun.

-Sziasztok! Örülök, hogy pakoltok. Ha így igyekeztek talán holnapra rend, és tisztaság lesz itt. – Néztem körbe. A két gyerek összenézett, aztán folytatták a munkájukat. A zene az egyikük hangszórójából szólt, amit MinYoung ágyára raktak, a gitára mellé.

Néztem őket egy picit, ahogy szorgoskodnak, aztán becsuktam az ajtót, és lementem a konyhába.

Megreggeliztem, aztán nekiálltam kitakarítani a konyhát. Először is megkértem a páromat, hogy vigye ki a szemetet, aztán lemostam a csempéket, és leolvasztottam a hűtőt, és azt is kimostam.

Úgy dél körül járhatott az idő, mikor a két fiam megjelent, hogy éhesek.

-Kezdjétek el melegíteni a levest. – Intettem a gumikesztyűs kezemmel a tűzhely felé.

Megterítettek, aztán leültünk enni.

MinYoung fintorgott egy kicsit, amikor meglátta a brokkolit, de azért megette. Ebéd közben a meghallgatásról beszéltek. Vagy is inkább áradoztak.

-Apa, kitaláltuk, hogy a VIXX LR duónak a Beautiful Liar-át fogjuk énekelni, mert abban van zongora. Szerinted vihetünk hangszereket? – Fordult apja felé a kicsi MinHyun.

-Gondolom… - Vont vállat. – Bár a zongorát nem kellene elcipelni, maximum egy szintetizátort. Az kisebb, és szinte ugyan úgy szól.

-És tőletek fogjuk táncolni a FACE-t. Vagyis annak a kétfős verzióját. – Lapátolt a szájába egy adag tésztát MinYoung.

-Szerintem ügyesek lesztek. – Bólogatott MinHyun.

Kajálás után a fiúk elmosogattak, én pedig visszaültem a dolgozószobába az asztalomhoz, és folytattam a rajzomat.

Valamivel kettő előtt hívott fel Ren.

-Szia! – Emeltem bal kezemmel a fülemhez a telefont, a másikkal továbbra is rajzoltam.

-Szia! Hétfőn ráértek ugye? MinJin szülinapjáról lenne szó. Estefelé terveztük, olyan 5-6 óra körül. Az nektek is jó, ugye?

-A fiúk négyig vannak suliban, fél óra, mire hazaérnek… Ti szabit kértetek, én meg délelőtt elintézem, amit el kell… Úgyhogy igen, ráérünk.

-Pannit nem tudtam elérni, szóval kérlek majd szólj neki is, hogy hétfőn 5:30-kor legyenek nálunk.

-Okés. Szia!

-Köszi, szia! – Letettem a telefont, és megtöröltem, mert grafitos lett. Aztán folytattam az alkotást. Pannit amúgy is csak munkaidő után lehet elérni, akkor sem mindig.

Tényleg, ő még nem is tud a fiúk meghallgatásáról… Majd ma felhívom.

Éppen a cica szemén dolgoztam, mert valahogy nem volt jó a csillogás benne, amikor vibrálni kezdett minden.

Mint az álmaimban, csak ez most túlságosan is valóságos volt. Megráztam a fejem, de ugyan úgy villogott továbbra is.

Lehunytam a szemem. Kérlek, kérlek, kérlek, ne változzon meg semmi! Ne kössek ki egy gettó környéken, vagy egy sivatagban, se egy híd közepén, sem… semmi rossz helyen…

A lakásra gondoltam, minden egyes négyzetcentiméterén végigmentem, aztán lassan kinyitottam a szemem.

Valami villant, aztán sötét lett. Nem tudtam mozdulni sem.

Aztán újra felvillantak a fények, mintha valaki azzal szórakozna, hogy kapcsolgatja a villanyt.

Nagy megkönnyebbüléssel vettem, hogy nem kerültem egy másik galaxisba, mint az álmaimban. A fal színe, az ablak, a lámpa, a telefonom, a képek…. Minden stimmel.

Aztán lenéztem a papírra, és majdnem felsikítottam.

A cuki kiscica helyett, amit eddig rajzoltam egy hatalmas élő pók volt a papíron. A kezemben a ceruza helyett pedig egy csipesz.

Felugrottam, aztán egy köteg rajzlappal agyonütöttem a pókot, aztán a telefonomat felkapva kirohantam a szobából.

A konyhában persze nem volt senki, így ittam egy pohár vizet, aztán tárcsáztam Panni számát.

Kétszer kicsengett, aztán felvette.

Furcsa pillanatok egy extrémen fura napon.

A hangja valahogy zavart volt, mikor beleszólt.

101. Zenész gyerekek

Eszti:

-Szia! – Öleltem meg a hazatérő MinHyunt.

-Szia hercegnőm! – Adott egy puszit, aztán letette a táskáját, meg a kabátját. – A fiúk még nem értek haza? – Húzkodta az ingét, miközben a nappali felé ment.

-Nem, még nem. De nemsokára megjönnek ők is.

-Láttam egy hirdetést. – Vett elő a táskájából egy papírt. Gyorsan átfutottam a sorokat, aztán ránéztem.

-Gyakornok felvétel? Mire jó az neked? – Ültem le a konyhaasztalhoz, ahol már megterítettem neki. 

-Nem nekem, hanem a srácoknak. – Huppant le a székére, és enni kezdett.

-A srácoknak? – Húztam fel a szemöldököm. – Addig nem csinálhatnak semmit, amíg össze nem takarítanak az emeleten.

-Jaj, édesem, ne csináld már! Tizenhét évesek. – Nyelte le a falatot.

-Én tizenhét éves koromban már Tokióban laktam, te pedig már gyakornok voltál, közel a debütáláshoz. Ők meg még a szobájukat sem tudják rendben tartani!

-Mert zenészek. – Mondta ki a tényt.

-Attól még nem csak gitározni lehet azzal a söprűvel. – Morogtam.

-Néha kicsit elengedhetnéd őket. Nem kell, hogy akkora rend legyen a szobájukban, mint amekkorát elvársz tőlük. Elvégre fiúk, és kamaszok.

-Attól még nem kellene a szennyest ledobálniuk a földre, és széthagyni a cuccaikat. Ha tudnám, hogy összepakolnak, nem lennék ideges. – Morogtam.

-Majd összepakolnak. – Legyintett.

-Három hímneművel élek egy lakásban, és csak én takarítok. Aminek ezennel vége lesz. Az ikrek összepakolnak, vagy nem csinálhatnak semmit. – Álltam fel az asztaltól. MinHyun felmosolygott rám.

-Finomat főztél.

-Nem lágyultam meg. – Morogtam, miközben a dolgozószobába mentem. Elkezdtem megrajzolni a rendelést, de közben meg rájöttem, hogy nincs holnapra kaja. Így visszamentem a konyhába.

-Tényleg nagy a rumli. – Jött le az emeletről MinHyun.

-Tessék, megmondtam. – Tártam szét a kezem. – Addig nem mehetnek sehová, amíg minimális rend és takarítás nincs.

-Jó, ha felhozzák a gyakornokos témát majd rávesszük őket. – Ölelt át.  – Megyek, megtanulom az új album dalait.

-Majd mindenképp koncerteznetek kell.

-Tudom. És alig várom. – Kacsintott, majd eltűnt a szobában.

Sóhajtva álltam neki a kajacsinálásnak.

MinYoung

Hwang MinYoung:

A bratyómmal hazafelé tartottunk a busszal. Vége a zeneóráknak, amiket tényleg nagyon szeretünk, de egy hosszú nap után a suliban már elég volt mindenből.

-Jól vagy Hyung? – Nézett rám MinHyun.

-Annyira, mint te. – Süppedtem még jobban bele a székbe. Ő az ablakon bámult ki, én meg próbáltam nem elaludni. Már csak tíz megálló, és otthon vagyunk.

-Te, nézd! – Lökte meg a vállam az egyik megállóban. Kinéztem az ablakon, és elolvastam a plakátot:

„MINDENKIBEN MEGVAN AZ IDOL!”

Gyakornokokat keresünk!

Tehetségesnek tartod magad? Gyere el!

Mindenkit szívesen látunk a meghallgatáson, november 20-án!

Helyszín: Szöul, SM TOWN, alagsor 115.

(Fiatalkorúaknak szülői beleegyezés szükséges)

-Szerinted? – Néztünk össze, amikor elindult a busz.

-Apa tuti beleegyezik. – Vont vállat MinHyun. – Egyszer ki lehet próbálni, nem?

-Felőlem! De csak ha anya is igent mond. – A bátyám bólintott, és láttam rajta, hogy már elkezdte tervezgetni a jövőjét.

-Várj. – Nézett rám hirtelen. – Mi lenne ha DongHaenek is szólnánk? BaekHoék biztosan beleegyeznének.

-Nem tudom… Talán tizen öt évesen még kicsit fiatal, nem? – Gondolkodtam el.

-Alakíthatnánk egy bandát. – Válaszolt. – Mi úgy is játszunk. DongHae meg énekelhetne.

-A duó jobban tetszik. – Fintorogtam. - Hogy Hae kornyikáljon ott nekünk? Na ne! Oké, hogy hegedülni kiválóan tud, de… a hangja engem nem győz meg.

-Mindegy, először kérdezzük meg anyuékat, aztán ha elengednek, akkor gondolkodunk ezen. – Bólintott. – Jobban belegondolva nem szeretném Hae hangját hallani. Talán valaki mást kéne beszervezni, ha kellene.

-Ja, de majd kiderül.

Csendben utaztunk a mi megállónkig, aztán gondolatainkba merülve baktattunk haza.

Ha tényleg sikerülne bejutnunk, akkor foglalkozhatnánk azzal, amivel szeretünk. Jó, én DJ, vagy zenei producer, esetleg dalszerző szeretnék lenni. MinHyun meg szövegíró, dalszerző… Tök jól össze tudnánk hozni pár számot, saját magunknak, ha engedik.

Apa elmesélte párszor, hogy milyen kemény munkát jelentett bejutni neki a NU’ESTbe, és azt kérte, hogy ha nem muszáj, akkor ne legyünk idolok…Sokszor nézegettük az Mviket, és például a debütáló dalukon, a FACE-n, elmondása szerint hat hónapot dolgoztak, mire összeállt a kép.

MinHyun kinyitotta a kaput, aztán pár lépéssel az ajtónál termett. Nekem persze vissza kellett zárnom a kaput, meg a bejárati ajtót is. Anya valahol a konyhában főzött, mert onnan hallottam a bátyám hangját.

-Szia! – Öleltem meg anyut, aztán megnéztem mi készül. Néha olyan fura kajákat csinált, mint amilyet a nagyi szokott, amikor elmegyünk hozzá. Töltött paprika, meg szilvás gombóc… Jó, az mondjuk finom, de néha elgondolkodok azon, hogy például a halászlét hogy bírják megenni. – Mi lesz ebből?

-Palacsinta. Remélem éhesek vagytok. – Mosolygott ránk. Aztán visszafordult a kajához. – Ma fent jártam a szobátokban.

-Ajaj. – Nyögtünk fel egyszerre.

-Hát, igen. Kicsit össze kellene rakodnotok. Oké, hogy tinik vagytok, és fiúk, de azért nem kell széthagyni minden holmitokat a padlón.

-Holnap összepakolhatunk? – Kérdezte „légyszi-légyszi-légyszi” fejjel MinHyun.

-Nekem mindegy mikor pakoltok össze, de a hétvégén meg kell csinálnotok. – Nézett ránk szigorúan. Hupsz, akkor tényleg meg kell csinálnunk a szobát.

-Apa merre van? – Kérdeztem egy idő után.

-A dolgozószobában. – Intett az említett helység felé. MinHyunnal bekopogtunk az ajtón, aztán beléptünk. Apa az asztalánál ült, és papírok fölé görnyedt. A nyakában fejhallgató lógott.

-Szevasztok srácok! – Fordult meg, és elpacsizott velünk. – Milyen napotok volt?

-Kibírható. Min dolgozol? – Álltunk mellé. A papíron dalszöveg volt. – Új album?

-JR küldte, valószínűleg igen.

-Apa… - Kezdtem aztán MinHyunra néztem, hogy ő mondja tovább. Ő az idősebb, és az ő ötlete volt…

-Láttunk ma egy plakátot, hogy lesz egy meghallgatás.

-Mikor lesz, és hol? – Fordult felénk.

-November huszadikán, az SMnél. – Válaszoltam.

-És ti el szeretnétek menni, igaz? – Mindketten bólintottunk. – Én tudom, hogy a zenével akartok foglalkozni, de nem biztos hogy jó ötlet ez. Nagyon sok a gyakornoki idő, leterhelő, és addig a tanulásra sem tudtok koncentrálni.

-Tudjuk apa. Csak szeretnénk… - Kezdtem, de elakadtam.

-Szeretnénk kipróbálni. – Segített ki a bátyám.

-Felőlem elmehettek, de Esztivel is meg kell még ezt beszélnem. Neki is mondjátok el, és holnapra eldöntjük. Így jó?

-Persze.

-Fiúk, vacsora! – Kiabált anya a nappaliból.

-Megyünk! – Kiabált vissza apa, aztán ledobta a fejhallgatót, és kiterelt minket az étkezőbe.

Leültünk az asztalhoz, és csendben enni kezdtünk. A leves koreai stílusú volt, a második viszont káposztás tészta, ami magyar kaja. Igen, anya így szokott főzni.

-Nagyon finom lett édesem! – Dícsérte apa a kosztot, mi meg teli szájjal bólogattunk. Tényleg finom, csak ha a suliban megkérdezik, hogy mi lesz az ebédünk, és ilyen furi nevet kell mondanunk, azt hiszik, hogy valami űr-kaját eszünk, amit a marslakók csinálnak.

-Anya, ma láttunk egy plakátot, hogy lesz egy meghallgatás. – Kezdte MinHyun, miután lenyelte a falatot.

-Milyen meghallgatás?

-Az SMnél, november huszadikán. Gyakornokokat keresnek. – Válaszoltam. Anya apára nézett, aki vállat vont.

-Én elengedném őket.

-Fiúk, a gyakornoki idő nagyon kemény, és hosszú. Közben ti még suliba is jártok. Ti zenészek vagytok. Ha kaptok egy maneggert, és lesz egy főnökötök akkor azok olyanná tesznek, amilyenné ők akarnak. – Kezdte anya. – Teljesítik az álmotokat, énekelhettek, de el kell fogadnotok azt, hogy akkor nem adhatjátok önnmagatokat, hanem egy megcsinált csapatban lesztek, egy megcsinált felállásban. Szerintem ti ennél jobbak vagytok.

-Köszönöm, édesem. – Morogta apa, ami kicsit oldott a hangulaton.

-Te is ezt mondod visszagondolva. – Grimaszolt anya. Aztán megint hozzánk fordult. – Elkezdhettek zenélni, de talán nem így kellene elindulnotok.

-De azért elengedünk titeket arra a meghallgatásra, ha nagyon szeretnétek. – Rágott meg egy falatot apa.

-Mi? De hát… - Kerekedett ki anya szeme.

-Eszti, szerintem ők már elég nagyok ehhez. Eldöntik. Ha tetszik nekik az SMnél, akkor legyen.

-De meg kell ígérnetek, hogy először is, összepakoltok odafent, és másodszor ha bekerültök akkor sem hagyjátok abba az iskolát, és minimum az érettségiig eljuttok.

-Oké. – Válaszoltunk kórusban.

-Nos, akkor drukkolok nektek. – Mosolyodott el anya.

Vacsi után felbaktattunk a szobánkba, és szembetalálkoztunk azzal, amiről anya beszélt: romhalmaz. Talán az a legjobb szó rá.

-Majd holnap. – Legyintett MinHyun, aztán átugrott egy ruhakupacot, és előhúzta az ágya alól a gitáromat. Hogy hogy került oda… Rejtély.

Odadobta nekem a hangszert, én meg megpróbáltam úgy eljutni az ágyamig, hogy nem esek hasra semmiben.

-És akkor most? – Kérdeztem.

-Elmehetünk. Ezt a rumlit holnap eltakarítjuk. – Mutatott az ágya előtt terpeszkedő cuccokra.- És nekiállhatunk a dalunknak.

-Előbb utána kéne nézni, hogy mi van a meghallgatáson, nem? – Húztam elő a párnám alól a Tabletem.

-Az is jó ötlet. – Bólintott, aztán átesett a törmelékkupacon, és mint egy hajótörött felkapaszkodott az ágyamra. Arrébb lökött pár farmert, aztán leült mellém. Ölébe vette a gitáromat, és pengetni kezdte.

Közben megkerestem az SM veboldalát, és rányomtam a „MEGHALLGATÁS”-ra.

Kedves vállalkozó szellemű fiatal!

„MINDENKIBEN MEGVAN AZ IDOL!”

Gyakornokokat keresünk!

Tehetségesnek tartod magad? Gyere el!

Mindenkit szívesen látunk a meghallgatáson, november 20-án!

Helyszín: Szöul, SM TOWN, alagsor 115.

(Fiatalkorúaknak szülői beleegyezés szükséges)

Ha felkeltette az érdeklődésedet a meghallgatás olvasd el ITT a részleteket!

Rányomtam az ITT-re, mire betöltött egy másik oldalt.

„MINDENKIBEN MEGVAN AZ IDOL!” címmel hirdet az SM TOWN meghallgatást, és gyakornok felvételt a kiadóhoz.

HA úgy érzed megpróbálod gyere el nyugodtan, semmit sem veszíthetsz! Mindenkit szívesen várunk!

A meghallgatás az SM TOWN nagytermében, az alagsor 115-ös termében lesz. November 20-án, reggel 8:00 – 17:00 –ig.

(Ha a számoltnál több jelentkező lesz, akkor November 21-én is ugyanebben az időtartamban tartunk egy második meghallgatást. Erre a II. Meghallgatásra csak azok jöhetnek el, akik November 20-án nem kerültek sorra!)

Nem szükséges előre jelentkezni, a helyszínen, a meghallgatás napján is lehet.

A részvéthez szükséges:

-Személyesen megjelenni a zsűri előtt

-Személyi igazolvány

-Sorszám – ezt a meghallgatás napján lehet átvenni.

-Telefonszám, vagy e-mail cím

Amit a résztvevőktől elvárunk:

-Minimum 3 perces zeneszám eléneklése

-Minimum 3 perces zeneszám eltáncolása

Ezek lehetnek ismert előadók betanult koreográfiái, és egyéni is. A két feltételt külön fogjuk értékelni, ezért kérünk benneteket, hogy ne egyszerre adjátok elő a kettőt, és lehetőleg különböző zeneszámot válasszatok a két produkcióra!

Egyénileg, vagy maximum ötfős csoportok jelentkezését várjuk!

Ha felvennénk, de valamiért mégsem tetszik, nyugodtan kiléphetsz.

Jelentkezhetsz ITT, vagy a helyszínen!

-Na, még mindig benne vagy? – Néztem a bátyámra.

-Aha. Nem veszítünk vele semmit. És mehetünk duóban is.

-Eltáncolhatnánk apáék valamelyik koreográfiáját. Azt már úgy is tudjuk.

-Vagy kereshetünk valami duósabbat. – Vette ki a kezemből a tabot. Pötyögött rajta valamit, aztán felém tartotta szerkezetet. – Na? Mit szólsz hozzá?

-LR, Beautiful Liar? Az meg mi?

-Emlékszel a VIXXes hapsikra? Anya párszor mesélt róluk.

-Aha… Nem. – Ráztam a fejem. Azt tudom, hogy a MYNAME-sekkel, Teen Top-el, meg a B.A.P-vel jóban voltak/vannak… De hogy a VIXX! Nem rémlik.

-Hatan voltak, és ezek közül kettő, Leo meg Ravi duója ez. – Mutatott a képernyőre.

-Ja! Biztos. – Bólogattam.

-Komolyan, miért csak az újakat hallgatod? A régiek is jók.

-Fogalmam sincs. Na, mutasd! – Elindította a videót, és hallgattuk. Zongora van benne, ami MinHyunnak nagyon tetszik, és van benne kemény rapp rész, ami meg az enyém lesz.

-Sirály! Ez tetszik. – Bólogattam. – Ezt énekeljük.

-És apáék koreográfiáját táncoljuk.

-Melyiket? – MinHyun elgondolkodott, aztán pár másodpercen belül egymásra néztünk, és együtt mondtuk ki: FACE.

-Oké, akkor minden megvan. Keresek szöveget a Beautiful Liar-hoz, aztán kezdhetjük tanulni.

-Oké, bratyó. De én inkább már aludni mennék.

-Jó, akkor majd holnap. – Visszatette a tabot a párnám alá, aztán átesett a törmelékkupacon, és lerázta a takarójáról a ruháit.

Elmentem fürdeni, aztán leszaladtam anyuhoz a dolgozószobába.

-Szia, kicsi Min! – Nézett fel abból, amit csinált. Közelebb mentem hozzá, és láttam, hogy valamit éppen rajzolt. Tiszta grafitos a keze.

-Nagyon jó lesz! – Néztem a cicára, aminek még csak a fél feje volt meg, de eddig nagyon cuki.

-Aludj jól! – Nyomott egy puszit a homlokomra, és óvatosan megölelt, nehogy grafitos legyek.

-Jóéjt! Apának is… - Néztem a szoba másik oldalán lévő asztalnál alvó apára. Anya felkuncogott, én meg felszaladtam az emeletre.

A lábammal odébb rugdostam a cuccokat a földön, és az így keletkezett ösvényen jutottam el az ágyamig. Letettem az ágy alá a gitáromat, aztán bebújtam a takaró alá.

…

100. II. Évad

Húsz év telt el. Mindenki éli boldogan az életét. Ugyan a NU’EST kissé kiöregedett az idolkodásból, de még mindig nagyon sokan szeretik őket. Még mindig járnak koncertekre, fellépőként, és hallgatóként is. Albumokkal is ritkán, úgy nagyjából kétévente jelentkeznek. Egyébként Aronnak műsora van minden reggel egy rádióban. Nagyon szeret ott dolgozni, és tényleg felkapott az a műsor, amit csinál. Mi is azt hallgatjuk reggelenként.

BaekHo harcművész lett, és most edzőként dolgozik. A kis tanítványai nagyon tehetségesek, már versenyeket is megnyertek, aminek mind nagyon örülünk.

JR egy jótékony szolgálatnál dolgozik, hasonló szervezetnél, mint otthon a Vörös kereszt. Nehéz sorsú gyerkőcökön segítenek, meg a családjaiknak.

Ren, Jin, JuJu és Pati összehoztak egy divattervező céget, a Freurora & Hermina eddigi három üzletében dolgoznak, és a saját tervezésű ruháikat adják el. Mellesleg nagyon jól néznek ki a szerelések, amiket terveznek, és nagy keresetük van, nem csak Szöulban.

MinHyun énektanárként tevékenykedik egy közeli Iskolában. Az ő diákjai közül is sokan vittek haza első helyezetteket, nemzetközi versenyekről is.

Hanni, aki közben felnőtt, most huszonnyolc éves, Sydneyben lakik, és orvosi egyetemet végez. Azt tervezi, hogy hazamegy anyáékhoz Magyarországra, és ott fog dolgozni valamelyik kórházban. Nagyon drukkolunk neki, hogy sikerüljön valóra váltani az álmát.

Panni és én… Tolmácsként dolgozunk a Pledisnél, bár, én jobban szeretek dekoratőrként tevékenykedni, néha, ha nagyon sokat kell fordítani, besegítek a testvéremnek, amúgy meg lakberendezőként, vagy dekoratőrként tevékenykedek. Sokszor nagyon híres (kiöregedett) idoloknál, színészeknél.

És akkor ott van a „második generáció”, ahogy a NU’EST tagjai emlegetik a fiainkat, lányainkat. Köztük legidősebb az idén tizenkilenc éves, ifjabb Kang Dog Ho, BaekHoék legidősebb fia, és a legfiatalabb a maga tizenöt évével Aronék fia, ifjabb Aron Kwak. Igen, a névválasztás elég könnyű volt, ugyanis minden elsőszülött fiú az apja nevét örökölte.

 Mindegyik „második generációs” még iskolába jár, mellette pedig egy csomó külön órára, például, rajz, önvédelem, karate, zene meg egyebek. Ifjabb DogHo takewondo versenyekre jár, és apja büszkesége, mert szinte sohasem jön haza úgy, hogy nincs bent az első ötben. A fiatalabb fiú, Dog Min szintén jó taekwondos, de ő jobban szereti a technikát, és repülőgépész akar lenni. Neki is nagyon szurkolunk. Patiék legkisebb gyermeke, Dog Hae. A cuki csajszi 15 éves, és nagyon jó ritmus érzéke van. Ő a családban a zenész az apja mellett. Ő is nyert már meg versenyeket, a kedvenc hangszerével, a hegedűvel.

Min Jin, Renék egyetlene rajzversenyeken nagyon eredményes, és bár csak másodikos a gimnáziumban, de már nagyon érdeklődik a divat iránt, és néha besegít a Freuroránál a tervezésben. És tényleg van tehetsége hozzá.

Aron lánya, Ann Kwak szintén orvosnak készül. Valahogy nagyon összebarátkoztak Hannival, és Ann arra az egyetemre akar majd menni, ahol Hanni is tanul. Aronék fia, a kicsi Aron nagyon jó matekból. Még nem tudja mi akar lenni, de akár mérnök is lehetne belőle.

A tesómék fia, Joung Hyun nagyon kocka, imádja a számítógépes játékokat, és az a terve, hogy ilyeneket fog programozni. Össze is rakott már egyet, ami hat szintes, és nem túl nehéz, de tényleg jól megcsinálta, és nagyon büszkék vagyunk rá. Panniék kislánya, Anna, nagyon jó nyelvérzékkel rendelkezik, és szokott segíteni az anyukájának a fordításokban. Koreai, magyar, angol, japán nyelvek mellett tud még franciául, és oroszul is.

És végül a mi gyerekeink. Min Hyun és Min Young, a Nagy Család második ikerpárja. Tizenhét évesek, és nagyon jó zeneérzékük van. Kicsi Min Hyun zongorán, szaxofonon és gitáron játszik, Min Young dobol, harmonikázik, és szereti a zenét kutyulni, vagy ahogy ő nevezi, DJ-Min-eskedni. Gimnáziumba járnak, és a zenével akarnak foglalkozni.

Mindannyian Szöulban lakunk, a külvárosi részben. Nem pont szomszédságban, de fogjuk rá, hogy egy kupacban. Mindegyikünknek van egy szép háza, valamekkora udvara, virágos kertje, néhány fája, meg… Jól néznek ki az udvarok, az a lényeg.

Dorka, a cuki dalmatánk (talán még emlékeztek rá) szegény elpusztult. Nagyon megöregedett, és egyik délután… Megsirattuk, eltemettük a kert egyik sarkában. A gyerekek ültettek a sírjára virágokat, és egy pici fát. A kis japán cseresznyefa azóta megnőtt, és szép rózsaszín virágai vannak minden tavasszal. Dorka után nem vettünk másik kutyát, így mostanában csak a szomszéd macskája szokott átjönni hozzánk, és ha csak egyedül vagyok otthon, akkor ő az egyetlen lény körülöttem.

Sokat megyünk kirándulni, vagy a NU’ESTtel külföldre, Magyarországra anyuékhoz. Mivel minden kontinensen (kivéve az Antarktiszt) vannak rokonaink, így nagyon sok helyre eljutunk. Például Egyiptomban (ami Afrikában van-aki esetleg nem tudná) él JuJu nagynénje, aki egyszer elvitt minket a piramisokhoz. Jártunk már Brazíliában, néztünk ott focimeccset, abban a nagy stadionban. Nem hangsúlyozom ki, de én bealudtam, amíg a többiek szurkoltak. A foci még mindig nem az én világom… Aztán voltunk Kínában, Thaiföldön, Skóciában, Finnországban (a gyerekek csalódottságára egy Mikulást sem láttunk…), Törökországban, Amerikában, Angliában, Ausztráliában. Sokszor átmentünk Japánba, vagy csak ki a Csendes-óceán partjára. Igazából nagyon sok helyre eljutottunk, aminek nagyon örülök. Néha anyáék is el tudtak jönni, vagy valamelyik másik nagymamák és nagypapák, esetleg testvérek.

Minden szülinapkor, amikor Szöulban vagyunk, tartunk egy „Nagy Családi Összeröffenést” valamelyikünknél. Ilyenkor eszünk, iszunk, beszélgetünk, fura játékokat játszunk, és megbeszéljük az élet nagy dolgait.

Mivel a gyerekeinkre, kiskorukban éppen azok vigyáztak, akik ráértek a „Nagy Családból”, így együtt nőttek fel. Mindannyiunkat nagyon szeretnek, úgy viselkednek egymással, mintha testvérek lennének, és persze mi is nagyon szeretjük az összes kis rosszaságot. Jó, bevallom, a fiaim magasabbak mint én (ami nem nehéz), és már kacsingatnak a csajokra, de akkor is, felnőtt korukban is az én picikéim lesznek.

Szóval igen. Azt hiszem ennyi dióhéjban az, ami fontos.

99. A leggyönyörűbb nap a világon

 Hát, hoztam az utolsó részt, remélem tetszeni fog (és sajnálom a nagy kihagyást)

Véleményeiteket pedig mindig szívesen fogadom :)

Panni:
Hajnalok hajnalán keltett fel Pati, hogy ideje készülődnöm.
 BaekHot (szegényt) kipaterolták a saját házából, így a tegnapi lánybúcsút, és az esküvőre való előkészületeket itt tehetjük meg Patiéknál.  A menyasszonyi ruhám mintha egy meséből lett volna elcsórva, igaz ami igaz, Pati és Jin rengeteget dolgozott rajta. Felül narancssárga kristályok díszítik, a szoknyarész pedig fehér, és tüll anyagból van. Eszti szervezett megint mindent (vagyis én is sokat segítettem de az oroszlán része rá hárult), bár ő nem bánta, hogy egy kicsit kikapcsolhatja a nyelveket, és a Teen Top-ot is otthagyhatja pár napra.
Egy élet volt, amíg elkészültek velem a lányok. Ott volt velem Eni, JuJu, Pati, Jin, a kis Hanni (a csini ruhácskájában, amit Jin tervezett neki) és dél felé Eszti is befutott, aztán kidőlt a kanapén, miközben Eni a hajamat csinálta. Aztán persze mindenki segített mindenkinek, Eszti bealudt, de úgy két óra múlva őt is felkeltettük készülődni.
*
A szertartás pont a naplementében zajlik majd (vagyis így terveztük). Ugyan azon a kis szigeten, ahol Patiék is esküdtek, csak kissé átvariálva...

A szigeten JR, és a násznép már a helyén volt, anyuék az első sorban sutyorogtak, mögöttem a koszorúslányaim felkészültek a bevonulásra, Eszti pedig a tolmács szerepét tölti be, a két nyelvű eskütételükhöz. Bevallom majdnem elsírtam magam, ahogy apa JRhez és a paphoz vezetett. Kaptam tőle egy puszit is... Aztán az eskü alatt is olyan boldogság kavargott bennem, hogy azt hittem szétrobbanok, vagy legalábbis elsírom magam... Amikor felhúztuk egymás ujjára a gyűrűt, és megcsókoltunk (ott mindenki előtt egymást) már végképp nem tudtam visszatartani a könnyeimet, és elsírtam magam. JR mosolyogva letörölte a könnyeimet, utána pedig a család-és barátok gratulációit fogadtuk.
*
A lagzin a leghangosabb csapatok a Teen Top és a BAP voltak, kaptunk tőlük egy mini koncertet, ahol engem is megtáncoltattak, Ricky lassúzott velem egyet a Rocking alatt, DaeHyun meg rávett egy Kán-kánra, amin mindenkivel nagyon nevettünk. Aztán elfogyasztottuk a vacsorát a népes társasággal. Láttam anyát, ahogy próbál beszélgetni angolul JR szüleivel, ami elég vicces volt, mert kézzel-lábbal magyaráztak egymásnak, aztán a NU'EST tagokat, ahogy a régi osztálytársainkkal, és ősidők óta barátainkkal beszélgetnek, néha valaki papír után kutatott, hogy aláfirkantson egy rajongónak, aztán elkezdődött a tánc, ami hajnalokig tartott. Letáncoltam a lábam, és ahogy láttam mások is... A párok úgy 3 körül kezdtek nagyon kialakulni, azután én is már csak JRrel táncoltam, BaekHo Patival, Jin Rennel, JuJu Aronnal, MiMi JongUppal, és a többi szerelmespár is együtt táncikált. Nagy meglepetésemre mintha Esztit és MinHyunt láttam volna együtt táncolni, de amikor következőnek odanéztem már nem voltak ott.
-Mit nézel annyira? - Suttogta JR a fülembe.
-Eltűntek.
-Kik? - Fordult hátra.
-A dinka húgom meg az exe!
-Én már úgy éjfél óta nem láttam őket. Rickyt nézd, Hannival lassúzik! - Nevetett fel, aztán megpuszilta az arcom. - Ha elfáradtál leülhetünk.
-Áh, még bírom.
-Rendben. - Nagyon figyeltem a férjecském válla felett nézelődtem, de nem találtam meg őket, eltűntek. De remélem kibékülnek....
*
Eszti:
Éjfél körül már leszakadt a lábam, így hazafelé akartam indulni. A párocskától nem tudtam elbúcsúzni, mert annyira egymásba voltak feledkezve, hogy ki sem láttak a rózsaszín felhőből, így inkább csak leléptem. A szigetről már átjutottam a másik partra, és a kikötőből elindultam a hotel felé, ahol megszálltunk erre a pár napra. A hangulatos kis utcákon volt ugyan világítás, de elég gyér fény volt a nagy fák alatt, ahol a járda vezetett. A legutóbbi eset óta mindig van nálam paprikaspray, de még így is egy kicsit féltem. Meg persze fáztam is, annak ellenére hogy már tavasz van, abban a narancssárga ruhában, amit Patiék terveztek... kész csoda hogy oda nem fagytam. 
Már csak 10 perc, és ott vagyok... Győzködtem magam, amikor már dideregni kezdtem. Ennek a tetejébe, még az eső is szemerkélni kezdett. Remélem nagyon nem áznak el Panniék. Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy nem vettem észre, ahogy valaki mögém ér, csak akkor, amikor megragadta a könyököm. A táskám felé nyúltam, hogy kivegyem a paprikasprayt, amikor az illető megszólalt.
-Eszti, csak én vagyok. - Engedte el a kezem. - Miért jöttél el a lagziból?
-Miért foglalkozol velem? - Indultam el újra. - Neked ott van YoungAh. Nem is láttam a lagzin... -Fordultam vissza felé ártatlan arcot vágva. - Biztos nem tudott eljönni.
-Már a nyaralás után nem láttam. - Nézett mélyen a szemembe. - Nem is akartam. Nekem valaki más kell... 
-Sok sikert a behálózásához. A cuki pofiddal tuti sikerülni fog. - Indultam el újra.
-Hogy..? Eszti, én... - Hallottam, ahogy utánam iramodik, mert már jócskán lehagytam. Megragadta a csuklómat, és maga felé fordított. - Miért csinálod ezt? Boldog vagy, hogy felhozakodsz életem legnagyobb hibájával?
-Inkább libájával. Az nem hiba volt. YoungAh... elviselhetetlen, remélem tudod. Úgy beszélt a fiúkról mint a kutyákról.
-Könyörgök hagyd abba! Én sajnálom... - Az állam felé nyúlt, hogy felemelje a fejem.
-Eressz el! - Löktem el magamtól. - Nem vagyok boldog, de azon vagyok, hogy az legyek! Nem tudom minek jöttél utánam, de rohadtul elegem van belőled, és nagyon szépen megkérlek, hogy hagyj békén! - Néztem az arcára, aztán sarkon fordultam és elsiettem. Az utca végéig sem értem, amikor megragadta a derekam és magához rántott. 
-Befejeznéd? - Próbáltam ellökni magamtól. Már nagyon elegem volt belőle. Új életet akartam kezdeni nélküle... Holott tudtam, éreztem, hogy még mindig szeretem, de utálom ha játszanak velem, és nem akarok még egyszer bárkinek is a játékszere lenni...
-Ha hagyod hogy elmondjam amit akarok. - Suttogta mély, fájdalmas hangon.
-Nem érdekelsz! - Vágtam a képébe, és azon voltam, hogy kiszabadítsam magam, de még erősebben magához húzott, így levegőt is alig kaptam.
-Még mindig gyenge vagy. - Hallottam a hangján, hogy mosolyog. Feltörtek bennem az emlékek, és igen. Akkor mondta azt, hogy gyenge vagyok, mielőtt először megcsókolt, és bevallotta hogy szeret.
-Hagyj békén. - Kértem elcsukló hangon. Elegem volt már mindenből, le akartam venni a tűsarkút, és a pizsamámban bedőlni az ágyikómba, és kialudni magam. De nem. Itt álltunk az esőben, és kinyomja belőlem a szuszt.
-Nem kellett volna bedőlnöm YoungAhnak... Leitatott, aztán meg... minden megtörtént.Nem akartalak elveszíteni, de már nem tudtam semmit tenni...
-Mért nekem magyarázod? Azt mondtad valaki más kell. Akkor ne velem szórakozzál! A lelkiismereted meg nem érdekel!
-Igen, nekem nem az a ribanc kell. Hanem...Hanem te. - Éreztem, ahogy a könnyeim folyni kezdenek az arcomon. Aztán azt éreztem, ahogy MinHyun ajkai az enyémekre tapadnak. Hosszú, szenvedélyes csók volt, amit nem bírtam nem viszonozni.
-Annyira...Annyira utállak! - Nyögtem, mikor a vállába temettem az arcom. Lassan a hátamat simogatta, aztán az arcomra cseppentek meleg könnycseppjei.
-Megértelek. Rondán viselkedtem... - Csuklott el a hangja.
-Tudod mennyit sírtam miattad?
-El sem merem képzelni... - Egy darabig hallgattunk, nekem folytak a könnyeim. A sminkemnek már úgy is mindegy volt, az eső miatt már így is szétfolyt. Éppen azon gondolkodtam, hogy JuJu mit fog szólni hozzá, amikor MinHyun megszólalt. - De megbocsátasz? 
-Milyen hülye kérdés ez? - Emeltem fel a fejem.
-Szemét voltam, és megérdemlem hogy utálj, de...
-Nem tudom, hogy valaha valaki érzett-e már olyat, mint én... Hogy egyszerre utállak, és szeretlek...
-Oh, ez...
-Csak ne mondj semmit! - Simítottam végig az arcán.
-Nem tudom hogy valaha ki tudlak-e engesztelni a hülyeségem miatt.
-Ha soha többé nem hagysz el mindent megbeszéltünk. - Suttogtam, mire elmosolyodott, és hevesen megcsókolt.
-Ígérem. - Ölelt át, ott az utcán, az esőben... És éreztem hogy a soha többé tényleg soha többé-t jelent.

98. "Milyen gyorsan felnőttek!"

Panni:

2 hét múlva megjelent a NU'EST karácsonyi mini-albuma, és a felhajtás kicsit véget ért. Legalábbis karácsony-és újév idejére. Összepakoltuk a cuccainkat, és felültünk a repülőre. Az úton JR és BaekHo végig aludt, szegényekre rá is fért, ugyanis nagyon stresszes volt a november, és a december eleje is. Én megnéztem pár filmet, beszélgettünk Patival, és néztünk néhány videót, amiket Eszti küldött át (vagy TEEN TOP-os, vagy B.A.P-s). Hanni az ünnepekre Esztivel maradt Koreában. Ha jól tudom akkor együtt karácsonyoznak a "szinglik táborával" (mármint a BAP, és a TEEN TOP azon tagjai, akik jelenleg nincsenek párkapcsolatban). Mikor leszálltunk a repülőről azonnal kapucnit kellett a fejünkre húznunk.

-Honnan tudják ezek, hogy jövünk?-Morogta BaekHo.

-Én csak anyáéknak üzentem.-Motyogtam, mikor a "LOVE NU'EST"-táblás, sikítozó lányok felé néztem. Mikor beértünk a terminálba majdnem agybajt kaptam. Még több rajongó: LOVE NU'EST, LOVE REN, LOVE BAEK HO, LOVE ARON, LOVE MIN HYUN, LOVE JR, meg egy rakat koreai felirat, amiket főleg rosszul írtak. De az már az ő bajuk.

-De honnan a fenéből tudták, hogy ide jövünk?! Basszus, húzzunk innen!-Fogta meg JR a kezem, és Patiékkal a nyomunkban, kezünkben a bőröndökkel gyorsan fogtunk egy taxit. Mikor beültünk a sárga autóba végre mindenki megkönnyebbülten felsóhajtott.

Szerencsére Patiék házánál nem volt senki, csak a lány szülei jöttek ki, amikor a taxi megállt. Minket is üdvözöltek, aztán mentünk tovább hozzánk (vagyis anyáékhoz).

Miután mindenki végigölelgetett mindenkit becipeltük a cuccainkat (vagyis JR és apa cipelt, engem meg anya behúzott a konyhába).

-Annyira boldog vagyok!-Suttogta könnyes szemmel.-Az egyik lányomat eljegyezték!-Ölelt magához.

-De ez még elvileg titok...

-Beszéltem Hannival, és ő mondta.

-Ja, igen. Ő már azt is kitalálta, hogy milyen ruhája lesz az esküvőnkön.-Mosolyogtam. A kis hugicánk már csak ilyen.

-Az nem baj. Ő még kicsi. De te!-Nézett végig rajtam.-Felnőtt nő lettél. Ó, amikor még itt csúszkáltatok a konyhakövön, miután felmostam! Rohan az idő.-Csóválta meg a fejét.

-Kop-kop!-Állt meg a konyhaküszöbön apa, mögötte JRrel.-Bejöhetünk?

-Gyertek!-Mosolygott anya, még mindig kicsit kábultan. A konyha az ő birodalma, és ide csak az ő engedélyével lehet belépni.-Csináltam nektek töltött káposztát, vadast, szilvás gombócot, meg egy csomó-csomó sütit. Üljetek le odakint.-Nyomott a kezembe két tányért (amikre Eszti gyönyörű madarakat, és virágokat festett. Általában karácsonykor, vagy nagy családi ünnepekor szoktunk belőlük enni), kanalat, villát, kést. Leültünk a nappaliban az asztal köré, miután megterítettünk, anya pedig sorban hozta a finomabbnál finomabb kajákat, és teljesen beterítette velük az asztalt. Miután mindenből ettünk egy kicsit, anya kihozta a rengeteg sütit, apa pedig egy kis bort. Anya végig szóval tartott mindkettőnket, és amikor JR beszélt (kicsit kacifántosan, de magyarul) mosolyogva pislogott rá és rám. Apa töltött nekünk, és koccintottunk.

-Rátok, ránk és a karácsonyra!-Szónokolt apa.

-Hogy a gyerekek boldogok legyenek!-Mosolygott anya.

-A jövő évben, és a maradék idén-ben is együtt lehessünk a szeretteinkkel.-Mosolyogtam a drágámra.

-Hogy minden rendben legyen.-Kulcsolta össze az ujjainkat JR, és megsimította a kézfejem, aztán ittunk egy picit. Apa felváltva nézett ránk és anyára, aztán letette a poharát, és felénk fordult.

-Anyátok egy jó ideje állandóan mosolyog, és vacsoránál is állandóan olyan "mindjárt szétrobbanok a boldogságtól" szemekkel vizslatott titeket. Miről nem tudok?-JR re néztem, aki szintén engem vizslatott. Megköszörülte a torkát, és komolyan apára nézett.

-Szeretném elvenni a lányukat, és menyasszonyul...ööö...áldást...-Segélykérően nézett rám, hiszen jó ideje nem beszélt magyarul, és elég furán hangzott a magyarázkodása...

-Az áldásotokat szeretnénk kérni a házasságunkhoz.-Segítettem ki.

-IGEN!-Sikkantott egyet anya, aztán a nyakunkba borult, és össze-vissza csókolgatott engem, és JRt is (aki kissé meglepetten, de tűrte, és mosolygott). Apa megköszörülte a torkát, mire anya gyorsan visszaült a helyére.

-Joung Hyun, beszélhetnénk négyszemközt?-JR rám nézett, gyorsan nyomott egy puszit a számra, aztán apa után bevonult az egyik szobába. Amíg ők odabent tárgyaltak anya odaült mellém, és a kezemet szorongatta.

-Ó, édesem! Annyira boldog vagyok! El sem hiszem, hogy felnőttetek!-Suttogta könnyes szemekkel. Láttam az arcán, ahogy a pár évesen, vagy totyogósan mászkálós kis Pannit és Esztit idézi fel magában. Kicsit felnevetett.

-Hát, én sem. De már 21vagyok...

-Tudom, tudom! De olyan, mintha csak tegnap lettetek volna 2 évesek... És Hanni is nagyot nőtt! És milyen szépen tanulgat! Nagyon jó eredményei vannak az iskolájában.

-Nagyon megy neki a torna...

-És mi a tervetek a jövőre nézve?

-Hát az ügynökség megadta az engedélyt, így májusban összeházasodhatunk, ami ellen JR szüleinek nincsen kifogása, már csak titeket akartunk megkérdezni...

-Annyira szeretném megismerni az ő szüleit! Biztosan nagyon rendesek, ha ilyen a fiuk.

-JR azt mondta, hogy nagyon szeretnek engem is, mintha a lányuk lennék...

-Nekünk JR a nagyfiunk. Mindig is egy fiút szerettem volna, csak ugye... De titeket is nagyon szeretlek, és örülök, hogy ti vagytok nekem!-Ölelt át. Beszélgettünk Hanniról, a jövőbeli terveinkről, JR szüleiről, Eszti is szóba került, aztán nyílt az ajtó, és kilépett apa, mögötte JR. Anya azonnal apa tekintetéből akarta kiolvasni, hogy miről beszéltek, és pedig JR arcát fürkésztem. Komoly volt. Ez talán rosszat jelent?

-Mivel tudom hogy szeretitek egymást, és most a férjjelölttel is elbeszélgettem... Azt hiszem semmi akadálya annak, hogy egybekeljetek!-Felugrottam, és szorosan megöleltem apát, aki felnevetett, és könnyek között ő is megölelt. Aztán anya és JR is átölelt minket, így ölelkeztünk egy jó darabig, aztán anya kihúzta apát a konyhába.

-Had maradjanak egyedül!-Suttogta anya elég hangosan ahhoz, hogy mindketten meghalljuk, mire JR elmosolyodott, és hosszasan megcsókolt.

-Annyira boldog vagyok!-Lehelte. Végigsimított az arcomon, és a hátamon, aztán a kezét a derekamon pihentette.

-Nagyon faggatott?-Kérdeztem apára utalva.

-Csak a lelkemre kötötte, hogy nem hagyhatlak el, mert akkor itthon fog tartani téged, és nem enged vissza Koreába.

-Ne is merészelj, különben...

-Különben mi?-Húzta huncut mosolyra a száját. Lábujjhegyre álltam.

-Különben ez!-Suttogtam, aztán nyújtózkodva megcsókoltam. Hallottam ahogy a konyhában anya egy nagyot sóhajt, és arról motyog valamit, hogy milyen gyorsan felnőnek a gyerekek.