117. VÉGE

Az idő segít. Nagyon sokat segít. 

Néhány év múlva elhalványodtak az emlékek, még Panniban is, és mindannyian újra tudták kezdeni.

Olykor felvillantak emlékképek, de már egyikőjük sem foglalkozott velük sokat.

Hiszen hogyan lehetne a valóság az, hogy egy koreai fiúcsapat tagja kérte meg a kezét, hogy egy nyelven beszéltek. Hogyan lenne lehetséges, hogy a NU'EST folyékonyan beszél magyarul? Hogy lenne lehetséges, hogy minden olyan tökéletesen alakult? Hogy lehetne tökéletes minden ilyen szerelmi kapcsolat?

Így túltéve magukat a baleset utáni újraélesztésen, és az az alatt végigálmodott történeten, szépen élték tovább az életüket. Panninak több időbe került, míg a magány kényelmét, és a visszaemlékezést maga mögött tudta hagyni, de a testvére, és a drága Kevin segítségével ő is képes lett rá.

Végül, teljesítve az álmát, Pati egy divatcégnél helyezkedett el. Annak ellenére, hogy az értékesítéssel kellett foglalkoznia mégis szerette a munkáját, és boldog volt, hogy olyan gyönyörű helyen dolgozhat. Panni könyvelő lett egy kis cégnél, Eszti pedig grafikus egy könyvkiadónál.

Kedves mindenki!

Ez lenne a történet vége (bár nem tudom ki olvassa még)

Nem áll rövidtávú terveim között ezen blog törlése, így még lehetőségetek lesz olvasni, bár új frissítéseket sem tervezek.

Köszönöm azoknak, akik velem tartottak, hogy olvastatok, és bár nem nagyon kaptam véleményeket, visszajelzéseket, én mégis úgy érzem, hogy szerettétek ezt a keszekusza történet (alapozok itt az oldalmegjelenítési számokra)...

Igazából hálás vagyok azoknak akik segítettek elindítani engem ezen az úton, köszönöm hogy olvastátok amiket írtam... Ez volt az első ilyen történetem, és örülök, hogy idáig eljuthattam vele...

Azért ha erre tévedtek olvasnivalót keresve, valamiért megszerettétek a stílusomat (ami elég gyatra, de ezzel kell beérnem), vagy csak egyszerűen szeretitek a GOT7-t, esetleg IGOT7-ök vagytok, akkor ajánlom a GOT7Fanfic BamBam első Szerelme-t, amit már rég elkezdtem írni, és remélem az a történet valamivel összefogottabb lesz.

Köszönöm még egyszer, hogy olvastatok, és minden jót mindenkinek!

Byul Woo

116. Könyvmoly

Eszti:

Szeptember van. A nyáron elmentünk egy hétre a Balatonhoz, és a mamáknál is voltuk.

Minden reggel, bárhol voltunk elmentem futni. Egyre jobban bírtam, és úgy éreztem, hogy sokat erősödtem. Simán lefutottam a kilométereket, még csak nem is lihegtem utána.

Néha Panni is elmozdult a könyvei mellől. Újabban teljesen az olvasmányai rabja lett.

Amíg én a Balatonban szórakoztam apuval, és úsztunk, meg fröcsköltük egymást, labdáztunk, addig a testvérem a parton olvasott. Amikor elmentünk kirándulni ő otthon maradt, és olvasott. Kissé antiszociális lett, még velünk is alig beszélt. Ms Anna óráira sem készült, semmit sem tanult. Nem akarom magam fényezni, hogy bezzeg én mindent megcsináltam, és mindenben benne voltam. Zavart nagyon is, hogy ő nem volt ott velünk. Olyan volt, mintha egy részem hiányozna.

Mikor próbáltam vele beszélgetni, vagy rávenni, hogy jöjjön velem valahová pár szó után otthagyott, és elment olvasni.

Amúgy a nyár folyamán az egyik balatonparti reggeli futásom során találkoztam egy rendes fiúval. Utána pár napig minden reggel együtt futottunk. Nagyon aranyos volt. Talán vele próbáltam betömni a két barátom elvesztése és a nővérem miatt keletkezett űrt a lelkemben. Számot cseréltünk, és különböző közösségi oldalakon beszélgettünk. Megbízhatónak tűnt. És valóságos volt, egy hús-vér ember. Nem egy rémálom, vagy egy olyan ember, akit egy gép képzeltetett el velem. Nem hiszem, hogy ennyi idő után beleszerettem volna, de amikor anyával róla beszélgettünk anya csak vigyorgott. Bár az igaz, hogy, ahogy anya hívja: a Balatoni Fiú, valóságosabb volt, mint a titokzatos zaklatóm, H_H. Még mindig ne tudom ki ő, pedig már elég sok idő eltelt. A leveleiből pedig nem derül ki, hogy ki lehet, és bárhogy próbáltam a képei alapján rájönni, hogy ki ő nem sikerült. Soha nem írok neki vissza, de ő csak írogat. Talán majd egyszer rájövök, hogy ki ő.

Ideges voltam, mikor otthonról elindultunk a suliba. Persze az új suliban is egy osztályba kerültünk a nővéremmel, de akkorra már annyira különböztünk egymástól a szokásaink miatt, hogy akárki ha tölt velünk egy percet meg tud minket különböztetni. Meg hát én azért egy kissé le is barnultam a nyár alatt, Panni meg sápadt fehér volt.

Nehéz újrakezdeni, de úgy éreztem nekem sikerült. Szeretném ha Panninak is sikerülne. Ha végre kimászna a könyveiből, amik miatt majdnem lekéstük a buszt.

Beérve az iskolába megkerestük a titkárságot, ahol már jártunk a beiratkozás során. Kaptunk egy órarendet, ami alapján eljutottunk abba a terembe, persze csak hosszas keresgélés után, amiben az első óránk kezdődött.

Leültünk a leghátsó padba, egymás mellé. Panni azonnal a könyveibe temetkezett, én meg írtam anyának, hogy minden oké, aztán a beérkező diákokat néztem.

Sok idegen arc volt, összeszokott társaságok. Kicsit rosszul éreztem magam, mert itt nem voltak barátaim, és féltem, hogy nagy veszekedések lesznek az osztálytársak között, ha bárkihez közeledni próbálok. Így csak ültem ott a padban, és firkáltam a noteszembe. Egy arcot rajzoltam, ami minden álmomban megtalál.

Az osztályfőnök bemutatott minket első órában az osztálynak, majd elmondta a fontos dolgokat, a házirendet, meg az érettségivel, szalagavatóval, és a ballagással kapcsolatos dolgokat, aztán kicsengettek.

Pár diák odajött hozzánk, és bemutatkoztak. Egy kicsit meséltek az osztályról, és a balhéikról, amikre az igazgató nem, de ők nagyon büszkék. Bár akikkel találkoztam annyira nem tűntek rossznak, mint ahogy állították magukról. Első látásra szimpatikusak voltak.

Panni beburkolózott a könyveibe, és addig nem nézett fel, míg a tanárnő be nem ért a következő órára. Miután neki is bemutatkoztunk a nő csak nekünk elmondta, hogy mit követel, mik az elvárásai, és hogy milyen rendszer van nála.

Igazából egész nap bemutatkoztunk, és kioktatásokat hallgattunk.

De jó volt emberek között lenni. Elég sokan voltunk az osztályban, majdnem negyven volt az osztálylétszám. A legtöbben aranyosak voltak, de mivel egy összeszokott társaság volt nem éreztem magam odaillőnek. Egy antiszociális könyvmoly, és egy strébernek mondható, az életét újrakezdeni próbáló leányzó. Nem igazán illettünk a balhésok társaságába.

Én jókedvűen mentem haza, Panni meg olyan volt, mint mindig. Nem tudom mióta nem láttam mosolyogni, és nem hallottam nevetni. Pedig azelőtt biztos nem ilyen volt.

Anya boldog volt, mikor elmeséltem neki, hogy akik odajöttek hozzám beszélgetni, azok aranyosak voltak. Bár nem igazán tetszett neki, hogy egy balhés osztályba raktak minket, de állítása szerint talán megkomolyodtak már. Hát, remélem nem lesz nagy balhé a tanévben.

Késői ebéd után felmentem a szobába. Panni éppen nem ott olvasott, így egyedül voltam. A telefonom jelezte, hogy a titokzatos H_H írt, de ahogy a kezembe vettem észrevettem, hogy egy csomó másik üzenet is érkezett. Az új osztálytársaink legtöbbje ismerősnek jelölt, és beraktak a osztályuk facebook csoportjába is. Az egyik fiú pedig külön írt nekem.

szia! Dani vagyok. üdv az osztályunkban. a tesódnak is, bár ő kissé fura. nem akarlak  megbántani, de antiszociálisnak tűnik. de nem zavar senkit, mert van elég fura alak az osztályban, nem fog kitűnni.

Vagy háromszor olvastam el. Nem igazán értettem mit akar. Végül visszaírtam neki, hogy Panni mostanában fura, és örülök neki, hogy írt nekem.

Elolvastam amit a titokzatos H_H írt. Megint, mint mindig, naplószerűen leírta az egész napját. Már kezdtem megszokni, hogy minden este az ő sorait olvasom.

Átöltöztem, és elmentem a parkba futni.

Utána otthon még tettem a dolgom, meg segítettem anyának. Végül a nővéremmel egy szobában próbáltam aludni, és bár könyörögnöm kellett neki, hogy tegye már le a könyvet, és kapcsolja le a lámpát, valahogy sikerült elaludnom.

Reggel kipattantak a szemeim az ébresztőre, gyorsan felvettem a futós cuccom, és futottam egy órát a parkban aztán hazamentem.

Igaz, hogy korábban kellett kelnem, de nem bántam, mert jól esett, és hiányozna a futás, ha nem mennék. Otthon lezuhanyoztam, felöltöztem, fogat mostam, és kirángattam Pannit az ágyból.

Ott pattogtam az ajtóban, táskával a vállamon, hogy el fogunk késni, mire a drága testvérem vállat vont, és kijelentette, hogy annyira nem kellene izgulni a hülye suli miatt. Nagyon sietnünk kellett a buszhoz, de éppen sikerült felugranunk rá, így nem késtünk el.

Még pont a tanár előtt be tudtunk surranni a terembe.

Leültünk, és én azonnal elővettem a füzetem, míg Panni a könyvét vette elő. Nem tudom mi a célja, de kezdem úgy érezni, hogy A-tól Z-ig ki akarja olvasni a könyvtárat.

Szünetben odajöttek hozzánk, de főleg hozzám az új osztálytársaink. Köztük Dani is. Főleg arról kérdeztek, hogy utolsó évben miért váltottunk sulit. Ugye az igazat nem mondhattam el, mert nem akartuk hogy ránk szálljon bárki is. Ezért leleveleztük Woo Du Jae-vel hogy sehol ne jelenjen meg a nevünk, és ne legyenek fotók rólunk sem. Az emberek előítéletesek, és ha újra akarunk kezdeni, akkor a múltra semmi szükség.

Így bekamuztam a jól ismert szöveget: nagyon rossz suli volt, a tanárok tojtak a tanításra, pofára osztályoztak, csak írogattak mindenféle jegyeket a naplóba. Nem emlékeztem a régi sulinkra, hogy mi volt a gépes álom előtt, de reméltem, hogy amikor anya ezt mondta, hogy felkészítsen minket a bemutatkozásra, akkor csak kitalálta.

A nap végére Dani odaköltözött mellénk, a leghátsó padba. Sokat beszélgettünk a szünetekben. Ő is aranyos volt, bár a Balatoni Fiúhoz képest persze más volt. Utolsó óra előtt kijelentette, hogy a nővérem nagyon csinos, és hogy egy ilyen lány nem lehet antiszociális. Óra alatt eldöntötte, hogy olyan lesz mint egy szuperhős, és megváltoztatja a világot, vagyis legalább a nővéremet.

-Ha sikerül, én nagyon boldog leszek. - Suttogtam neki az utolsó óra végén.

-Akkor már csak azért is megéri. - Vigyorgott, aztán rohant a vonatához.

Kihúztam Pannit a padból, és mentünk a villamoshoz, amiről aztán átszálltunk a buszunkra.

Otthon Panni evés után kiment az udvarra olvasni, én meg megtanultam azt, amit Ms Anna feladott, aztán írogattam Danival, és elolvastam H_H aznapi életjelentését.

Este elalvás előtt a Balatoni Fiú, akit amúgy Kevinnek hívnak, kérdezte, hogy mi van velem. Megírtam neki az új sulit, hogy egész jól érzem magam, meg írtam neki Dani tervéről. Mire ő kijelentette, hogy ez a Dani csak annyiban szimpatikus neki, hogy Pannit akarja megváltani.

Én: én is örülök neki. de amúgy is jóban kell lennem valakivel az osztályból. nem kerülhetek el mindenkit, nem lehetek antiszoc. és Dani aranyos fiú.

Kevin: akkor is csak addig oké a csávó, amíg Pannit hozza ki a könyvekből.

Én: most miért?

Kevin: megtaláltam az ismerőseid között. teneked tényleg szimpatikus?

Én: mit látsz benne, hogy ennyire ellene vagy?

Kevin: ha miatta nem írsz nekem besértődök.

Én: akkor majd én is megsértődök ha egy siófoki csaj miatt nem írsz. Dani meg aranyos, szóval hagyd békén.

Kevin: kicseszettül felmegyek hozzád Pestre ha bármit csinál veled, és elintézem.

Én: köszi, hogy ennyire meg akarsz védeni, de tudok magamra vigyázni.

Kevin: írj, ha bármi van vele. megyek futni Rozival.

Én: most vettél magadnak egy kutyát, vagy csak a szomszédtól kérted kölcsön?

Kevin: Rozi a barátnőm.

Én: majd el is hiszem. menjél, futtass kutyát!

Kevin: nehéz téged átverni.

Én: bírd ki.

-Esztikém, jóéjt! - Nézett be a nyitott ajtón apa.

-Nektek is. - Mentem oda hozzá, és megöleltem. Kevin épp visszaírt, így a mobilom csipogott.

-Te lány, kivel tervezed a randit? - Nézett rám az apám szigorúan.

-Csak a Balatoni Fiúval beszélgetek.

-Tudod hogy nem engedlek el Siófokra hét közben. - Vigyorodott el apa.

-Nem tervezek semmit, és ha akar valamit majd ő jön ide. - Mutattam a padlón egy pontra. - Én biztos nem utazok el hozzá.

-Ne maradj fent sokáig. - Borzolta össze a hajam, és elment. Visszaültem az ágyra, és kezembe vettem a mobilt.

Kevin: csak a szomszéd kutyájára vigyázunk.

Én: akkor fuss egyet a kutyával, én meg megyek aludni.

Kevin: mér alszol ilyen korán? nem tök 8, hogy mikor fekszel le?

Én: nem tök 8, hanem 10 óra van. és jó éjt.

Kevin: ez a végszó? mindegy, aludj jól!

Letettem az éjjeliszekrényre a telefonom, és lekapcsoltam a kislámpát.

Bámultam egy ideig a sötét plafont azon gondolkodva, hogy Panni vajon tényleg meg tud-e változni, aztán azon imádkozva, hogy hagyjanak a rémálmok elaludtam.

115. Új iskola

Pati:

Kétnaponta átjártam az ikrekhez Ms. Anna óráira. Egész gyorsan tanultam, és minden jól ment. Bár eléggé egyedül éreztem magam, de anya és apa mindig szolgáltattak valami új hírt.

Kipakoltam a szobámat is és anyával végigjártunk jó pár bútorzati áruházat, és festékboltot.

Amíg a cuccaim nem voltak bent a szobámban és amíg a festék száradt a falon, a nappaliban aludtam.

De most már beköltözhettem, és az új íróasztalom fölött ülve a homlokomra támaszkodva próbáltam a fejembe verni a kémiát. Persze nem sok sikerrel.

Már javában nyári szünet tombolt az országban a diákság körében. Én meg begubózva és tankönyvekkel körülvéve ültem a szobában, és tanultam, mint egy idióta. Bárki azt mondhatta volna, hogy megőrültem. Tuti nem ilyen voltam régen.

Anya azt mondta, hogy a mai napon megyünk el beiratkozni az új iskolába, ahol majd érettségizni fogok.

Becsuktam a szemem, és lassan ellöktem magam az asztaltól, és az ágyamhoz gurultam a székkel. Ölembe vettem a laptopom, és elmentettem az összes tételt, amit aznap kidolgoztam. Visszagurultam az asztalhoz, és félretoltam az összes könyvet, és füzetet. Néhány a földre is leesett, de nem igazán foglalkoztam vele.

Leraktam a gépet az asztalra, aztán kinyomtattam a nagyjából hetven oldalnyi tételt.

Mire a nyomtatással végeztem anya hazaért.

A konyhába mentem, kaját melegítettem, gyorsan ebédeltünk, elmosogattam, addig anya pihent egy kicsit, majd szépen felöltöztem, és elindultunk beiratkozni.

A kocsiban csendben voltam, csak a rádió beszélt, és anya hümmögött néha, mintha meg akarná törni a csendet kettőnk között.

Igazából a régi életemen gondolkodtam. Milyen lenne, ha meg sem történt volna az a baleset, akkor vajon hol lennék.

Arra figyeltem fel, hogy anya meglökte a vállam.

-Itt vagyunk. - Mosolygott rám.

Ahogy kiszálltam fel tudtam mérni az épület hatalmasságát. Óriási fehér épület volt, rengeteg ablakkal, és egy nagy ajtóval, ami fölé szépen ki volt írva az iskola neve.

Ahogy anya betolta a nagy ajtót megcsapott a hideg, ami az épületből áramlott ki. Amíg anya a portással beszélt én körbenéztem. Fehér falak-amik tökéletesen tiszták voltak, a padló kissé kopott, de egész jól néz ki, néhol szobanövények, és vannak a falba beépített szekrények. Tisztítószer szagot éreztem, így azonnal a kórházi hangulat jutott róla eszembe.

Anya visszajött hozzám, és elindultunk felfelé a lépcsőn. Ahogy lépkedtünk a padló kopogott, és visszhangzott a falakról a cipőnk hangja. A falakon tablók lógtak, és minden lépcsőfordulóban dzsungelszerűen összenőtt növények voltak.

Amikor anya bekopogott az "IGAZGATÓ" feliratú ajtón gombóc keletkezett a torkomban.

Kinyílt az ajtó, és egy fekete hajú, komoly arcú, sovány nő jelent meg.

-Már vártam magukat! Jöjjenek csak beljebb! - Tárta ki az ajtót. Meglepődtem a kedves hangján, mer nem igazán illett a kinézetéhez. Magam után becsuktam az ajtót, és leültem anya mellé egy székre, a nő íróasztalával szemben.

-Üdvözlöm önöket az iskolánkban! - Tárta szét a diri a sovány karjait. - Sajnos körbevezetni nem tudom önöket, mivel az épület egy része felújítás alatt áll. De augusztus elejére elkészül, szóval szeptemberben már minden használható lesz. - Ahogy jobban megnéztem a nő arcát emlékeztetett egy zomira. De tényleg: fekete karikák voltak a szemei körül (ami lehet hogy csak az elkenődött sminkje volt), nagyon sápadt bőre és nagyon fekete haja volt. Tuti festette a haját, mert természetellenesen csillogott, és kissé érezni lehetett a dohányszagot, amit árasztott, igaz, az egész irodát egy nagyon erős parfüm- nevezzük illatnak lengte be.

-Láttam az állványokat a bal szárnynál.- Bólogatott anya. Gyorsan elvettem a szemem a nőről, és a kezem kezdtem piszkálni. Anya tök jól elbeszélgetett a nővel a felújításokról... Ezek szerint csak én nem voltam képben. Kéne tudni a suli történelmét? De annyira nem érdekel. A gombóc meg egyre nőtt a torkomban.

-Esetleg megkínálhatom önöket egy kis teával, vagy kávéval? - Villantotta ki a fogait a nő. Ijesztően nézett ki. Kezdtem meggyőződni arról, hogy ő nem ember, hanem valami űrlény.

-Nem köszönöm. - Rázta meg a fejét anya, majd rám nézett.

-Én sem kérek, köszönöm. - Préseltem ki magamból.

Kopogtak az ajtón, és egy szőke nőci jött be. Ő egy kicsit jobban nézett ki mint a diri, róla elhittem hogy tényleg ember.

-Az iskolatitkár vagyok. - Mondta gyorsan. - Az iratokat szeretném elkérni, és amíg az igazgatóasszonnyal beszélgetnek én elintézek mindent.

-Köszönjük. - Adta át anya az összes papíromat, a régi diákommal és bizonyítványommal együtt. A szöszi elment, anya pedig a dirihez fordult. Én meg idegességemben a karkötőmet kezdtem el piszkálni.

-Az érettségivel kapcsolatban mire számíthatunk? - Érdeklődött anya.

-Általában azoknál, akik itt kezdtek nálunk az országos átlag fölött szokott lenni az eredmény, szinte sohasem buknak meg a tanulók, ami remek hír. A pedagógus kollegák remekül fel tudják készíteni a diákokat az érettségire. Ha keményen dolgozik akkor biztosan jó lesz. - Nézett rám a nő. Anya meg mintha észre sem vette volna, hogy milyen ijesztő.

-Tehát akkor van esélyük tovább tanulni. - Elemezte anya a helyzetet.

-Az osztályok háromnegyede megy tovább egyetemre, főiskolára. - Bólintott a diri.

Amíg a titkárnő nem jött vissza, addig azt elemezték, hogy ha orvosira akarok menni, akkor miből kell emelt érettségit tennem. A nő totál meglepődött azon, hogy érettségi előtt állok, és vannak terveim a jövőmre nézve. Mert nem lehetne?

Amint a titkárnő visszajött a diri aláírogatott egy raklapnyi papírt, majd visszaadta az irataimat, és a bizonyítványomat anyának, mivel én csak ültem ott, mint egy jól nevelt kislány szobra a parkban.

Az igazgatónő elmondta, hogy melyik osztályba fogok kerülni, átadta az órarendem, egy beléptetőkártyát, és a raklapnyi papír felét, egy házirendet, és eligazított, hogy merre kell mennünk a tankönyvekért.

Ahogy kiléptünk az igazgatói irodából kissé megkönnyebbültem.

-Szerintem kedves nő. - Mosolygott anya lefelé menet a lépcsőn.

-Hááát... Mondjuk. Furcsa. - Zártam rövidre, mire anya csak a szemét forgatta.

-Attól még lehet kedves, és jó igazgató. Nem a kinézet tesz intézményvezetővé.

-Tudom. De akkor is. Olyan mint egy zombi. - Fintorogtam.

-Csak egy évet jársz majd ide. Nem hiszem, hogy sokszor fogtok találkozni.

-Én is reménykedek benne. - Suttogtam, hogy anya ne hallja.

A tankönyvhegyek között az egyik teremben találtunk egy számomra ismerős nőt. Mintha már találkoztam volna vele. Ismerős volt az arca. Nagyon ismerős. Lehet, hogy csak a gép által generált álomban, de... Miért van már megint ez a fejemben? Hülye gondolatok, tünés!

Megráztam a fejem, és anya hátára koncentráltam, aki mindent elintézett helyettem.

Rosszul éreztem magam amiatt, hogy végzős vagyok, majdnem felnőtt korú, és a tankönyvek átvételét nem tudom elintézni. De nem tudtam semmit tenni, mert teljesen leblokkoltam ott, hogy ismerős volt egy olyan valaki, akivel soha nem találkozhattam.

Miután anya elintézett mindent kifelé indultunk az iskolából.

Lassan baktattunk az autóhoz a sok könyvvel és papírral megrakva.

-Mi van veled? - Kérdezte anya, mikor beültünk az autóba.

-Olyan furcsa ez az egész. - Motyogtam, ahogy beindította a motort.

-Figyelj kicsim, valahogy el kell kezdeni. - Nézett rám.

-Tudom. De furcsa. Nem találkozhattam azzal a könyves nővel előtte, ugye? - Bámultam a parkoló betonját a szélvédőn keresztül.

-Hol voltál akkor, amikor mondta, hogy angoltanár, és hét évet töltött Angliában? Hogy találkozhattál volna vele? - Lágyult meg a hangja.

-Csak ismerős volt. - Motyogtam.

-Van kedved elmenni vásárolni? - Terelte anya a témát.

-Elég lesz a sulit fizetnetek. - Ráztam meg a fejem.

-Apád fizetését megemelték. - Sandított rám anya. - Többé már nem lesz probléma.

Csak néztem magam elé, de anya ezt valószínűleg igennek vette.

A pláza felé indult meg.

Reméltem, hogy ott nem találkozunk senki ismerőssel. Vagyis a CSAK számomra ismerőssel. Nem bírnám ki, sírva elrohannék.

Szerencsémre nem így történt. Rengeteg ruhaüzletet végigjártunk, és tényleg egy szekrényre való ruhát vettünk nekem és anyának is. Kezdtem kicsit feloldódni, hogy nem láttam senki ismerőst. Jó érzés volt anyával mászkálni a hatalmas üzletben. megoldódott a nyelvem is, és mindenféle dolgot megosztottam vele, mind a diriről, és az új iskolába való kerülés izgalmairól. Jól éreztem magam. Anya megnevettetett, és boldog voltam, végre, annyi idő után.

-Nem tudom hová fogom tenni ezeket. - Emeltem fel a szatyrokat, mikor már a parkolóban mentünk a kocsihoz. - Szerintem annyi hely nincs is a szobámban.

-Majd találunk nekik helyet. - Vont vállat anya, mire felnevettem. - Jó látni, hogy nevetni is tudsz. - Lökte meg a vállam, ahogy bepakoltunk a csomagtartóba, és a hátsó ülésekre. Örültem neki, hogy minden befért, bár az elején kételkedtem benne. Úgy gondoltam az a kamion jobb lett volna, amit a másik parkolóban láttunk. Oda kényelmesen befértünk volna minden cuccal.

-Remélem a sírást elfelejthetem, és csak nevetni fogok. - Mosolyogtam rá.

-Mindent az új kezdetért! - Ölelt meg anya.

-Az újrakezdésért. - Suttogtam, és hozzábújtam.

114. A park

Eszti:

Reggel szinte kipattantak a szemeim.

Panni mellettem aludt állig betakarózva.

Álmában ráncolta a szemöldökét, majd elmosolyodott. Legalább nem álmodik rosszat.

Óvatosan kibújtam a takaró aló, és a szekrényhez létem. Szerencsémre nem nyikorgott, mikor kinyitottam. Kerestem egy melegítőt, meg egy cipzáras pulcsit egy egyszerű pólóval. Kiszedtem a szekrény aljából a futócipőket, amiket előző nap találtam meg, majd kiosontam a szobából.

Felöltöztem, és lementem a konyhába.

-Lám, lám! - Mosolygott rám apa, aki bögrével és újsággal a kezében ült az konyhaasztalnál. - Micsoda meglepetés. Mindig ilyen korán fogsz kelni? - Érdeklődött, majd ivott egy kortyot.

-Még nem tudom. Mennyi az idő? - Ültem le mellé, mire felnevetett.

-Negyed hat, ha van Eszti. Nem akarsz még aludni? Ilyen korban senki nem kel korán, ha nem muszáj.

-Tegnap a fél napot átaludtam. Mehetnékem van. - Piszkáltam az újságlapok szélét. - És amúgy sem vagyok átlagos tini. Főleg ha azt nézzük, hogy milyen szerencsétlenek vagyunk.

-Nem vagy szerencsétlen. - Rázta meg a fejét apa.

-Dehogyisnem! Kimegyünk Koreába, álmaink koncertjére, aztán balesetet szenvedünk, egy gépbe raknak, aztán elképzeltetik velünk a majdnem tökéletes életünket, aztán felébredünk, és még a koncertre sem emlékszünk. - Magyaráztam neki. - És találkoztam a régi életem szerelmeivel, és nem emlékszek rájuk! Tudod te mekkora trauma ez? - Néztem apára, aki vigyorogva figyelt.

-A parkban nemrég kiépítettek egy útvonalat direkt a futóknak.

-Én is szeretlek. - Morogtam durcásan. - És a témaváltásaidat is szeretem.

-Tudom, tudom. De elmehetnél arrafelé. Csak messze ne menj. - Kortyolt bele a teájába. - Édesanyád és én tegnap este még jó párszor megvitattuk ezt a dolgot. Megígértem neki, hogy semmi bajod nem lesz. Szóval ehhez tartsd magad! - Lökte meg a könyökömet viccesen.

-Rendben. Igyekszek, és sietek haza. - Álltam fel. Ittam egy pohár vizet, és elmajszoltam egy fél szelet kenyeret, mire apa kinevetett.

-A végén még el fogsz hízni.

-Vigyáznom kell az alakomra! - Tettettem felháborodást, miközben az ajtó felé indultam.

-Különben nem jönnek el érted a csíkszemű barátaid?

-Nem csíkszeműek, csak máshogy néznek ki mint te. - Néztem rá vissza az ajtóból. - Jó munkát apa!

-Vigyázz magadra kicsim! - Intett, majd már kint is voltam az ajtón.

A friss levegőt mélyen magamba szívtam, aztán kisétáltam az utcára.

Élveztem a  felkelő Nap langyos sugarait, hallgattam a madarak csiripelését.

A járdán lassan kocogni kezdtem.

A környékbeli házakat néztem, és visszaidéztem a tegnap tanultakat.

Magamban az egyik töri tételt felmondva jutottam el a parkig. Egy pillanatig megálltam bámészkodni, ugyanis az egész nagyon megváltozott.

Felújították a padokat, a játszóteret, és a fák is nagyobbak lettek, mint voltak. Az úton szinte fénylettek a fehér kövek ahogy a Nap sugarai megvilágították őket.

Ahogy lassú tempóban futni kezdtem jobban körbe tudtam nézni. A zöldellő fák alatt madarak ugráltak, és egy kiskutyát is láttam, aki egy labdát cibált ide-oda. Elértem a tóhoz, ahol a hidat kicsinosították, és talán még a vizet is kitisztították.

Az öreg fűzfák lombja belehajolt a vízbe, alattuk pedig kacsák úszkáltak.

Bementem a kis szigetre, és a rózsákkal telefuttatott pavilonban megálltam pihenni.

Kikönyököltem az egyik deszkára, és onnan lestem a kacsákat.

Szitakötők lebegtek a víz felett, és egymást kergették. Olyanok voltak, mint a pici szivárványok, úgy csillogtak mint a gyémántok. Gyönyörű látvány volt, ahogy a kék vízen lévő tükörképüket leelőzve, és a túloldal zöldellő fái előtt repkedtek.

Olyan gondtalannak tűntek, és olyan gyönyörűek voltak.

Elmélyedtem a bámulásukban.

Mintha a szemem sarkából egy magas alakot láttam volna, de mikor odafordultam nem volt ott senki, és semmi ami hasonlított volna egy emberre. Csak a fűzfák, és a pavilon fehér deszkái.

Sóhajtva ráztam meg a fejem, próbáltam elűzni a képzelgésem. Sokszor mintha látnék valakit, de amúgy nincs ott semmi. Valószínűleg ez is a gép miatt van. Állandóan lehetetlen dolgok törnek be a fejembe.

Ellöktem magam a pavilon falától, és kifelé indultam. Átmentem a hídon, és a parkban kocogtam körbe-körbe addig, amíg úgy nem éreztem, hogy összesek, ha tovább folytatom. Leültem pár percre egy padra, és a kutyasétáltatókat néztem. Észrevettem ugyan azt a kiskutyát is, aki a labdával játszott, amikor odaértem a parkba.

És bár fájt mindenem a megerőltetéstől, égett a tüdőm, és a sebeim is fájtak, hazáig még erőltettem magam, aztán otthon kidőltem a kanapéra.

Lehunytam a szemem, és már aludtam is.

Álmomban újra a parkban voltam, a pavilonnál. A szitakötők ugyan olyan gyönyörűek voltak, és megint láttam valamit. Úgy döntöttem, hogy nem engedem magam. Nem akartam vele foglalkozni, de valaki megérintette a vállam.

Ahogy megfordultam MinHyun mosolygós arcával találtam szemben magam.

-Nem... - Motyogtam. - Nem lehet már megint ez!

A fiú arca elkomorodott.

-Reméltem, hogy visszajössz hozzánk. - Nézett rám reménykedve.

-Tűnj el! - Kiáltottam rá. - Fel kell ébrednem!

-Kérlek! - Nyújtotta felém a tenyerét.

-Hagyj békén! Nem történhet megint ez! - Eredtek el a könnyeim. Éreztem ahogy lecsurognak az arcomon a forró cseppek. MinHyun elmosódott, aztán eltűnt a park is, és anya aggódó arcát láttam a könnyeim által elhomályosítva.

-Minden rendben? - Kérdezte anya, és egy zsepit nyomott a kezembe.

-Megint olyat álmodtam. - Ültem fel szipogva, és letöröltem az arcom.

-Beszélhetünk róla. - Huppant le mellém, mikor felhúztam a lábam, és átkaroltam a térdem.

-Megint, mintha beraktak volna abba a gépbe. - Suttogtam, miközben a zsepit gyűrögettem. - Képzelődök, lehetetlen dolgokat látok, és még álmomban is ezek üldöznek.  Tudom, hogy lehetetlennek tűnik, meg hogy régen ez volt az álmom, de változtatni akarok, és azt, hogy ennek a hülye gépnek a hatása eltűnjön. Képtelen vagyok így élni. - Könnyeztem be megint.

-Gondolkodtam a pszchihológuson, és hogy mit tudnék értetek tenni, de... Talán ha másra koncentrálsz, akkor eltűnhet. - Simította meg az arcom. - Kell keresned egy új álmot, egy új célt, amire hajthatsz. Panninak is mondtuk, de ő még nem tudta ennyire összeszedni magát, mint te.

-És ha érettségi után elmennék külföldre? - Néztem rá. - Mondjuk Svájcba, vagy valamerre nyugatra? Tudom, hogy nem igazán szeretnétek apával, de... Talán olyan környezetben, ami semmire nem emlékeztet abból, amit a gép képzeltetett el velem... Úgy újra tudnék kezdeni mindent.

-Még megbeszéljük. - Mosolyodott el.

-Az érettségire mindenképp hajtok, és majd utána meglátjuk. - Néztem rá.

-Rendben. Ha bármi van nyugodtan jöhetsz hozzám. Fiatalok vagytok egy ekkora problémához. - Simogatta meg a hajam. - Mindenki fiatal egy ekkora káoszhoz, amit veletek csináltak. - Suttogta. - De próbálunk mindent megtenni értetek, hogy újra normális életetek lehessen.

-Oké. - Erőltettem magamra egy mosolyt.

-Nem vagy éhes? - Terelte a témát anya. - Hoztam ebédet.

Kimentünk a konyhába, és megterítettünk magunknak. Amíg én melegítettem az ebédet anya megkereste Pannit, hogy ő s egyen valamit.

Mikor mindhárman asztalhoz ültünk, a tesómmal csendben ettünk, anya meg valami kiállításról, meg szakmaválasztásról magyarázott. Hálás voltam neki, hogy próbálja elterelni a gondolatainkat.

Ebéd után segítettem elmosogatni anyának, aztán felmentem a szobánkba. Kezembe vettem egy tiszta pólót, alsóneműt és egy farmert, majd a fürdőben lezuhanyoztam, még a hajamat is megmostam. Ahogy folyt rajtam a víz olyan érzésem támadt, hogy egy idő után a gondjaimat is le tudom mosni magamról. Elzártam a csapot, megtörölköztem, és felöltöztem. Kifésültem a vizes hajam, és valamennyire megszárítottam. Összefontam, aztán visszamentem a szobába. Panni a teraszon olvasott, így egyedül voltam.

Le akartam ülni tanulni, de a telefonom csipogó hangja megzavart.

Megint az a fura valaki írt, aki a reptéren nekem jött. Fogalmam sem volt honnan ismer, vagy hogy ki ő, és honnan tudja, hogy ki vagyok én.

Soha nem válaszoltam neki, de ennek ellenére nem hagyott békén. Bár annyira nem bántam. Úgy éreztem, mintha én lennék a naplója, és ő meg megírja azt, ami vele történt.

H_H: Szia! Remélem már begyógyultak a sebeid. Ma elmentem  arra a kutató állomásra, ahol titeket kezeltek, és beszéltem az egyik orvossal. Nem tudom miért tettem, de amit megtudtam érdekes lehet számodra. A doktor azt mondta, hogy lehetnek utóhatásai a gépnek. Azt állította, hogy képzelődhetsz, és olyan dolgokat láthatsz, ami nem létezik. Ha igaza van, akkor egy idő múlva ez meg fog szűnni, 1-2 év és teljesen normális lehetsz. Gondolom ezt szeretnéd. Nálunk itthon a média tele van veletek. Mennek a nagy viták, de még senki nem tudja mi lesz a gép sorsa. Bár van egy olyan sejtésem, hogy te is a megsemmisítés mellett voksolnál. Igazság szerint én is. Újra tudnak éleszteni más módszerekkel, elég volt ebből. Remélem jól vagy, és jó idő van nálatok. Legyen szép napod! Fightling!

Lassan olvastam végig. Aranyos tőle, hogy mindig sok sikert kíván. Bár nem bánnám, ha egyszer leírná azt is, hogy honnan ismerhetem, és ő honnan tudja hogy ki vagyok.

Gondoltam már arra, hogy egy orvos, de arra is, hogy csak egy újságíró.

Letettem a telefont, és kinyitottam a könyvet.

Belevetettem magam a magolásba.

Ki akartam űzni minden gondolatot a fejemből és a világháborúra koncentrálni, amit meg kellett tanulnunk következő napra.

Miért ilyen nehéz?

113. Tanár

Panni:

Lassan nyitottam ki a szemem, és óvatosan felültem. Eszti a fal mellett feküdt az ágyban, és szinte a fején volt a takaró. A haja mindenfelé szétállt, és látszott rajta, hogy sírt. Valahogy én is így nézhettem ki. Annyira rosszul éreztük magunkat előző nap, hogy együtt sírtunk, egymást ölelgetve. Máskor bejött, most nem. Én egyeltalán nem nyugodtam meg. Talán Eszti. Bár már akkor hasznos volt valamennyire. Remélem ő jobban éli meg ezt, mint én, és hamar túl lesz rajta. Nem jó látni, ahogy szenved.

Nem akartam felkelteni a húgomat, úgyhogy óvatosan másztam ki a takaró alól.

Tegnap leszedtük a falról a posztereket, és családi fotókkal, meg Dorka kiskori képeivel díszítettük. Szegény kutyánk egy fél hónappal a hazaérésünk előtt pusztult el valamilyen betegségben. Pedig alig volt négy-öt éves.

A ruhásszekrényhez léptem, és próbáltam úgy kinyitni, hogy ne nyikorogjon. Kihúztam egy egyszerű farmert, meg egy pólót, aztán a fürdőben felöltöztem, meg megfésülködtem. Egy egyszerű kontyba csavartam a hajam, és visszamentem a szobába.

Ráterítettem Esztire normálisan a takarót, majd lementem a konyhába.

Anya és apa sehol sem volt.

Leültem egy müzlis tálkával, és egy kiskanállal az asztalhoz, egy doboz tej, és egy doboz müzli társaságában.

Lassan reggeliztem, közben magam elé bámultam, és a müzlis dobozon vigyorgó nő arcát szuggeráltam. Hogy lehet valaki ilyen boldog, amikor tök rossz az élet?

Üresnek éreztem magam. Mintha az összes álmomat elrabolták volna, mintha kitépték volna belőlem azt, amit én elképzeltem magamnak. Tönkretették a jövőmet, a testvérem jövőjét, és még két barátunkat is elveszítettük. Csak a céltalanság, és az üresség maradt meg nekem, a többit kiszívta a gép. És hogy miért? Mert az orvoskák kísérleteznek a hülye gépeikkel, meg hogy modern technika, meg hogy elmondhassák, hogy ők jobbak, mint a másik orvosok... És ezzel majdnem megöltek. Vagyis testileg újraélesztettek, de lelkileg meghaltam. Remélem valami rossz vége lesz annak a gépnek. Nem akarom, hogy bárki így szenvedjen, mint én.

Mikor befejeztem a reggelit elmostam a tányérom meg a kanalam, aztán felmentem Esztihez.

Még mindig aludt. De legalább már nem sírt.

Semmihez nem volt semmi kedvem, úgyhogy kínomban kezembe vettem a telefonom, és a képeket nézegettem.

Megtaláltam a koncertes selfieinket, meg képeket az utazásról... Nyaralások fotói, és Nikivel, Titivel, Patival meg a tesómmal a közös és vicces, néha fura képeinket, és videóinkat.

A mobil csipogott, hogy üzenetem érkezett.

Anya: Szia! Délre jön a magántanár hozzátok, a konyhában tanulhattok.

Az óra 11: 43-at mutatott. A mellettem alvó testvéremre néztem, majd újra az órára.  Végül úgy döntöttem, hogy ha anya kifizeti a magántanárt, akkor mindkettőnknek részt kell venni az óráján.

Lassan Esztihez csúsztam, és megráztam a vállát. Semmi reakciót nem mutatott. A rolót már nem tudtam feljebb húzni, mert attól féltem, hogy kiakad. Így is már tódult be a napfény a szobába, de a húgom még édesen aludt. Megint megráztam a vállát, mire grimaszolt egyet. Újra rázni kezdtem.

-Eszti, ébredj fel! Kelni kell! - Szóltam neki, mire lassan felnyitotta a szemét.

-Hm... Mi van? - Nyöszörögte.

-Délre jön a magántanár, akit anya beszervezett. És már háromnegyed van. - Húztam le róla a takarót.

-Pedig most szépet álmodtam. - Sóhajtott, majd felült.  Virágos réten voltam veled, és néztük a pillangókat. Aztán elaludtam a pokrócon, amit kivittünk, és nagyon szépet álmodtam.

-Szépet álmodtál szép álom közben. Értem. De legalább nem üldöznek már megint szellemek. - Simogattam meg a hátát, mire lassan bólogatni kezdett. Biztos vagyok benne, hogy utálja a szellemeket, és a róluk szóló álmait.

Eszti teljesen meglepett, mikor negyed óra múlva elkészülve jött le a konyhába, ahol én már elpakoltam, és előkészítettem mindent, amit anya kiírt a hűtőre, hogy kelleni fog.

Mikor csengettek én mentem ki a kapuhoz, és nem kissé lepődtem, meg, amikor megláttam ki áll a kerítésnél. Emlékeztem rá, mert a gép által generált álomban már láttam, de nem gondoltam volna, hogy valóságos személy.

-Jó napot! - Köszöntem Ms. Annának, aki csak kedvesen mosolyogva egy sziával válaszolt. Behívtam a konyhába, bár nem tudtam eldönteni, hogy most akkor mi van. De csak ő lehetett a magántanár.

Eszti egy bögre tea mellett ült, és az egyik üres füzetet lapozgatta.  Mikor a tanár belépett felállt, és meghajolt. Aztán amikor észrevette, hogy nem Koreában vagyunk, gyorsan visszaült, és egy illedelmes "jó napot" után elnézést kért.

-Ugyan lányok! - Legyintett Ms. Anna. - Furcsa lehet nektek. Túlélni ezt az őrült dolgot...

-Egy kicsit. - Vallotta be Eszti.

-No, de akkor térjünk is rá a lényegre. - Csapta össze a tenyerét a tanárnő. - Gondolom mind a ketten érettségizni akartok, úgyhogy szeretném, ha minél hamarabb be tudnátok pótolni azt a két és fél - majdnem három hónapot, amit kihagytatok. Elvárom, hogy rendesen tanuljatok, amivel remélem nem lesz bajotok. Nyugodtan kérdezhettek, ha valamit nem értetek, hiszen azért vagyok itt. Kétnaponta fogok jönni, remélem nem lesz nagyon leterhelő az anyag, amit le kell adnom nektek. Hoztam történelem tételeket, és lefénymásoltam pár könyvet. Édesanyátok mondta, hogy a tanulással nincs bajotok, úgyhogy ha sikerül, akkor még idén, vagyis a következő tanévben, letehetitek az érettségit, a többiekkel együtt. Remélem sikerül. - Nyitotta ki a mappáját.

-Fightling! - Suttogta Eszti maga elé. Aztán megrázta a fejét.

-Akkor kezdjünk is bele! - Vett elő egy csomó lapot.

~

Egy vagy két órán keresztül hallgattunk, kérdezgettünk, jegyzeteltünk, vagy egészítettük ki a jegyzeteket a nyomtatványokon. Ms. Anna segített, amiben tudott, és tényleg aranyos. Aranyosabb, mint ahogy a gép mutatta.

A végén elbúcsúzott tőlünk, meghagyta, hogy két nap múlvára mit tanuljunk meg, aztán elment.

A csend belehasított a tudatomba.

Esztivel megettük ebédre azt, amit a hűtőben találtunk, majd ő felment a szobába, én meg leültem a nappaliba a tévé elé.

Valami sokévados sorozatok sokadik részei mentek, de nem nagyon érdekeltek, így csak kapcsolgattam a különböző adók között. Nehezemre esett bármire is figyelni, így megállapodtam egy olyan adón, ahol szép tájakat mutattak.

Csak bambultam a képernyőre.

A szemem előtt JR jelent meg kedvesen mosolyogva. Mögötte ott álltak a többiek és a gyerekeink. JR a kezét nyújtotta felém, és már majdnem megérintettem, amikor anya megrázta a vállam.

-Panni minden oké? - Jutott el hozzám a hangja, mire magamhoz tértem.

-Aha, igen. - Motyogtam. A TV képernyőjére meredtem, amin egy szöszi nő mondta éppen a híreket. - Minden oké, csak képzelődtem. - Suttogtam végül, mikor megérintette aggódva a vállam.

-Ha bármi van kérlek szólj, hogy tudjunk segíteni. - Kérte anya, aztán a konyha felé vette az irányt.

Feltápászkodtam a kanapéról, aztán felmentem a szobánkba.

Eszti az íróasztalnál ült a nyitott könyvek fölött, fejhallgatóval a fején és éppen valamit jegyzetelt.

Nem akartam zavarni, úgyhogy lehúztam a polcról egy számomra tetszőleges könyvet, és kimentem vele az udvarra. A fekete jelekre koncentrálva hintáztam a hintaszékben a teraszon.

Csak olvastam a betűket, és olvastam, és próbáltam mindent kiüríteni a fejemből, és a történetre koncentrálni. Ki akartam űzni JRt, a gépet, sőt, egész Koreát... Nem akartam arra gondolni, hogy mi van ott. Hogy kik vannak ott. És a szörnyű érzéseket is el akartam tüntetni.

A könyv felénél sikerült is.

Pont utána hat vagy hét fejezettel jött ki anya, és behívott vacsorázni.

Észre sem vettem, hogy közben besötétedett.

Apa is megérkezett, így együtt ültünk le a konyhaasztalhoz.

-Milyen napotok volt? - Kérdezte apa, miközben a rántottát kanalazta befelé.

-Semmilyen. - Fintorogtam. Kicsit borsos lett a kaja. - Olvastam, meg bambultam.

-Ms. Anna mondta, hogy eljött. - Tette le a villáját anya. - Milyen volt az óra.

-Hosszú. - Vágtam rá. Tényleg úgy éreztem a végén, hogy leszakad a kezem, annyit kellett írni.

-Eszti? - Kérdezte anya a mellettem ülőtől, aki egészen addig csendesen ette a vacsoráját.

-Sok mindent tanultam. - Nézett fel a tányérjáról. - És... - Kezdett bele, de megakadt.

-Igen? - Kérdezte apa, majd megbökte a tesóm vállát. - Mondd csak!

-Lehetne szó róla, hogy reggelenként elmenjek futni? Tudom, hogy nem gyógyultam még meg teljesen, de úgy érzem tennem kell valamit, mert megőrjít a négy fal.

-Igazából... - Nézett anya apára.

-Ha ez boldogságot okoz neked, akkor lehet róla szó. De ne erőltesd meg nagyon magad, és ne menj el messzire. - Nézett anyáról a húgomra apa.

-Köszönöm. - Mosolyodott el Eszti. Boldog és hálás mosoly volt. Örültem neki. - És köszönöm a vacsorát is. Finomat főztél. - Nézett anyára, majd a mosogatóba tette az üres tányérját. - Jó éjszakát!- Mosolygott vissza ránk, majd felment a szobába.

-Neked mik a terveid? - Nézett rám apa.

-Még nem tudom. - Motyogtam, miközben a rántottát kavargattam a tányéromban.

-Pati jogi egyetemre akar menni. - Sóhajtotta anya. - Beszéltem az édesanyjával. Lehet, hogy át fog járni hozzánk Ms. Anna óráira.

-Pati? - Kérdeztem, mert közben elbambultam a villámra.

-Igen ő. - Bólintott anya. - Vagy nem szeretnél vele találkozni?

-De, de, csak... Olyan furcsa ez. - Ráztam meg a fejem. - Úgy értem, szinte leéltük az életünket, aztán kiderült, hogy ezt csak egy gép képzeltette el velünk. Nem is tudom... Ez olyan lehetetlen dolognak tűnik.

-Neked is újra kellene kezdened. Tudom, hogy nem könnyű, de szerintem menni fog.  Egyszer mondtad, hogy szeretnél tanár lenni. - Mosolygott apa.

-Igen, én is emlékszek. - Bólogatott anya.

-De én nem akarok hülye diákokkal foglalkozni. - Morogtam.

-Mehetnél akkor egyetemre érettségi után. Keresünk neked egy jó kis sulit, a keresztanyukátok majd segíthet, és ott taníthatsz.

-De nem akarok tanár lenni! - Szóltam közbe.

-Biztos vagyok benne, hogy a keresztanyátok tudna segíteni az elhelyezkedésedben. Sőt, még szakmai gyakorlatod is lehetne. - Mondta tovább anya, mintha meg sem hallotta volna, hogy mit mondtam.

-De én nem akarok hülye diákokkal foglalkozni! - Fakadtam ki. - Nem akarok tanárt lenni! Biztos valami idióta kiskori álom lehetett. Nem lehetnék valami... politikus, vagy világjáró, vagy újságíró, vagy valami olyan, aki nem foglalkozik idióta, és hülye kölykökkel?

-Kicsim, mérsékeld az indulataidat! - Szólt rám apa.

-Nem baj. Gondolj bele, milyen érzés lenne neked az, ami vele történt meg? - Tette anya apa karjára a tenyerét. Majd felém fordult. - Panni, gondolj bele, ha nincs célod, akkor halni minden.

-Érettségi után nem dönthetem el? - Nyafogtam.

-Eldöntheted, de mi megmondtuk, hogy húsz éves korodban kirakunk itthonról. - Kezdte apa emelt hangon a kioktatást. Anya gyorsan leintette, de addigra már a szobánk felé trappoltam.

Magam után becsaptam az ajtót, és a rémült tekintetű húgommal nem foglalkozva levetettem magam az ágyra, és a párnába nyomtam a fejem.

Hallottam Eszti halk lépteit, aztán megéreztem a tenyere melegét a hátamon. Lassan simogatni kezdett. A párnába fojtottam a zokogásomat.

Lehunytam a szemem, hogy az életem tökéletes, hogy Japánban lakunk... Hogy a gépes dolog meg sem történt...

Valamikor éjjel felébredtem. Eszti a falnak dőlve, ülve aludt mellettem.

Kicsúsztam a tenyere alól, és eldöntöttem oldalra, az ágyra, hogy reggel ne fájjon semmije.

Ráterítettem egy takarót, aztán én is betakaróztam a saját helyemen, és vissza aludtam reménykedve abban, hogy a gépes rémálmaim ma békén hagynak.

112. Új kezdet

Pati:

Ahogy beléptem a szobámba, mindent úgy találtam, ahogyan emlékeztem rá. Könyvek a polcokon, a redőny lehúzva, a kis mütyürjeim az íróasztalon, képek, és poszterek a falakon, hatalmas szekrények, gurulós szék, a CD-im a polcon, a laptop az ágyra doba...

Letettem a táskámat a földre, és az ágyamhoz léptem.

Végigsimítottam az éjjeliszekrényemen, ami meglepő módon nem volt poros (mint amire számítottam), aztán a poszterekre tévedt a tekintetem.

És ott volt Ő.

BaekHo profilja A3-as méretben függött a halvány színű falon.

Lassan odaléptem hozzá, és végighúztam a tenyerem a mosolygó fiú arcán. Próbáltam visszanyelni a könnyeimet, de nem sikerült.

Lerogytam a földre, és térdre hajtott fejjel sírtam.

Jobb lett volna, ha mind meghalunk abban a balesetben, és nem teszik tönkre az életünket... Panni is megmondta, hogy az a gép őrültség. Belerondított az életünkbe, azzal hogy az álmainkat megvalósította. Mennyivel jobb lenne Titi vagy Niki helyében lenni... Ők az álom alatt haltak meg. De mi? Teljesen össze vagyok keveredve, hogy mi az, ami megtörtént, és mi az, ami nem, és ami soha nem is fog megtörténni. BaekHo soha nem lesz a barátom, pedig most már tudok az ő anyanyelvén rendesen, és már egyszer találkoztunk, amire egyeltalán nem emlékszek (hogy lehet ilyen szívás az életem?!), és nem. Nem a valóságban éltem két hónapig, és teljesen meg vagyok zakkanva.

Valahogy így, ilyen gondolatok között aludhattam el.

~

Melegen sütött a nap az ablakon át, és a redőny résein keresztül, éppen rám. Ahogy oldalra fordultam BaekHo arcával találtam szemben magam.

Felemeltem a kezem, hogy hozzáérjek az arcához. De ahogy közeledtem felé hirtelen köddé vált.

Felriadtam.

A szemembe tűzött a nap, ahogy átsütött a redőny résein. Felemelő érzés volt hunyorogni.

Ahogy hátradöntöttem a fejem az a falhoz koppant.

Akkor vettem észre, hogy nem az ágyamban vagyok, hanem a fal mellett ücsörgök, mellesleg fáj mindenem, és a karomon szétkenődött az előző nap még arcomon lévő sminkem. Ahogy feltápászkodtam, és a velem szemben lévő tükörbe néztem megijedtem magamtól: sápadt arcomon csíkokban folyt le az a minimális smink, ami még tegnap rajtam volt, és nem a kakaromra kenődve. A hajam mint a szénakazal, nagyon gubancos volt, és szana-széjjel állt. Nagyon le is fogytam a kórházban töltött idők alatt, bár az csak mellékes volt az összes többi problémámhoz képest.

Lementem a konyhába, miután úgy döntöttem, hogy bármit is csinálnék az arcommal, jobb nem lenne, és hogy a külsőm tökéletesen tükrözi a lelkiállapotomat.

Anya a konyhában főzött. Valamit nagyban kevergetett a kedvenc lábosában, közben apával beszélgettek halkan. Apukám a konyhaasztalnál ült, és valószínűleg a reggeliét fogyasztotta, miközben anyának magyarázott.

-Jó reggelt! - Köszöntem halkan, mire apa fáradtan rám mosolygott.

Kiitta a maradék valamit a bögréjéből, aztán hozzám lépett.

-Nekem mennem kell dolgozni. - Simított a fülem mögé egy gubancot a hajamból. - Vigyázz magadra.

Megölelt, aztán anyával suttogtak valamit, végül egy "sziasztok" után elment.
Hallottam, ahogy becsukja a bejárati ajtót, és utána csend ülte meg a lakást.

Mintha anya is halkabban keverte volna az ételt.

Nem volt fojtogató a csend, csak olyan meghitt, kellemes.

Leültem apa helyére, és az asztalon lévő újságot kezdtem nézni.

A konyha megtelt a papírlapok susogásával, ahogy az elejére lapoztam.

Mikor megláttam a főhírt teljesen lesokkoltam: "Öt magyar lánnyal kísérleteztek"

Arra az oldalra lapoztam, ahol ezzel a cikkel foglalkoztak, és olvasni kezdtem.

Ötből hárman élték túl - emberkísérletek Dél-Koreában.

A félszigeten kifejlesztettek egy új, korszerű technikát, mellyel közúti balesetben sérülteket élesztenek újra. A gép lényege, hogy az alvó állapotban lévő ember legnagyobb álmait valósítja meg, végigélteti vele az életét a képzeletében, aztán lassacskán felébreszti. Az ébresztési folyamat minimum 3 hetet, maximum 2 hónapot vesz igénybe.

Az első valódi sérültek, a magyar származású, a félszigetre turistaként beutazott 16-17 éves tinédzser lányok voltak, akikkel ezt az "álom-élesztőt" tesztelték. Addig csak állatokkal kísérleteztek a gép kifejlesztői, de állításuk szerint a gépezet már használható mentálisan sérült, és kómában lévő embereken is.

Woo Du Jae, a Szöuli Főorvosi Központ és Kutatólaboratórium főorvosa egy sajtóértekezleten elmondta, hogy "A betegeink nagyon súlyos sérüléseket szenvedtek, köztük többszörös csonttörés, fontos idegi központok zúzódása, és még társaik, de mindent megteszünk annak érdekében, hogy felépüljenek sérüléseikből, és hazatérhessenek hazájukba. " "A gyógyulásuk már folyamatban van, és az álom-élesztő is remekelt."

Az újraélesztő kísérleti géppel való betegápolás a sajtó értesülései szerint sikeresen zajlott le, de ketten, a súlyos sérüléseik, és agykárosodás, és nem mellesleg az "álom-élesztő" berendezés meghibásodása miatt nem élték túl.

A másik három lány még gyógyulófélben van, de információink szerint még a napokban, vagy ezen a héten hazatérnek országunkba, családjaikhoz.

Lázad a beteg

A sajtótájékoztató után, melyen Woo Du Jae nyilatkozott a magyar lányok egészségügyi állapotáról, értesüléseink, és a koreai média szerint az egyik beteg felszólalt az újraélesztő gép ellen, aminek hatására Woo Du Jae főorvos és a szöuli elöljáróság tárgyalni kezdett az új fejlesztésű technika utó- és mellékhatásairól.

A tárgyalásokra meghívták Dél-Korea, Japán és Amerika elnökét is. A tárgyalások még folynak, hiszen ez egy teljesen új technika, amit a japán elnök nyilatkozata szerint nem kellene kivonni a forgalomból, hanem inkább népszerűsíteni az orvosok, és kórházak körében szerte a világon.

Csak találgatni tudunk, mert még nem tudni mi lesz a döntés végeredménye, de fellibbentek olyan hírek, miszerint a különleges, és Dél-Koreának nagyon sokba kerülő gépet, megsemmisítik, vagy egyszerűen kidobják egy roncstelepre.

A szöuli bulvárlapok szerint a beteg lázadása az új technológia, és az ország miatt van. "Ha nem Dél-Koreában történt volna a baleset, akkor csak örült volna neki, hogy életben maradt, és csendben hazament volna." - Írja az egyik magazin.

Nem tudni mi igaz belőle, hiszen értesüléseink szerint a tinédzserek még a nyelvet is megtanulták, annyira szerették a félsziget déli részén elterülő országot.

Reméljük a magyarellenesség megszűnik, miután a tárgyalások befejeződnek, és tisztázódik, hogy mi lesz a gépezet sorsa.

Feketébe öltözött az ország

A két elhalálozott fiatal lány holttestét, a szüleik kérésére hazaszállították, és a Farkasréti Temetőben helyezték őket örök nyugalomra. A ceremóniát az esztergomi érsek vezette, a közel háromezer feketébe öltözött gyászolónak péntek délután. Búcsúbeszédet mondott a két tizenéves gimnáziumának igazgatója, és osztályfőnökük, aki személyes kapcsolatot ápolt az egyébként kitűnően tanuló, és példás magatartású lányokkal.

A ceremónián megjelent Magyarország miniszterelnöke, aki kedves szavakkal búcsúztatta a halottakat.

A ceremóniát élőben közvetítették a szolgálati adókon, és a köztévében.

Anya könyökölt le mellém az asztalra, mire felnéztem.

-Tényleg így volt? Meghibásodott a gép? - Kérdeztem.

-Volt egy baleset. - Sóhajtott. - Aztán a gép. De én nem tudom, hogy meghibásodott volna. Tudod, hogy a sajtó mindent felfúj. - Simította meg a fejem.

-De azt mondták, hogy volt egy meghibásodás. - Néztem a fekete betűket.

-A végén, de akkor már majdnem felébredtetek. - Rázta a fejét, majd suttogva hozzátette. - Nem abba haltak bele.

-Értem. - Hajtottam le a fejem.

-Tudom, hogy rossz most neked. És nagyon nehéz... Sajnálom, hogy így történt. Másmilyen módot kellett volna választanunk, vagy találnunk, hogy visszahozzunk titeket. Annyira sajnálom! Nem szabadott volna engednünk. - Rogyott le mellém a másik székre.

-Anya... - Kezdtem. - Ne hibáztasd magad. Nem tudhattad, hogy mi lesz a vége. - Simítottam végig a hátán.

-De akkor is! Egy anya dolga, hogy megvédje a gyerekét, és hogy gondoskodjon róla rendesen, bármennyire is nehéz és kilátástalan helyzetben van. És hogy vigyázzon rá. - Emelte fel a fejét. - Sajnálom kincsem, de úgy gondolom, hogy jobb szülőket érdemelnél.

-Ne mondd ezt! - Sírtam el magam. - Nem hagyhatsz itt.

Anya átölelt, és a hátamat simogatta.

-Nem hagylak itt, csak annyira rosszul érzem magam... - Suttogta, miközben a hátamat cirógatta.

-Álmaim vannak. - Kezdtem rekedten. - Mintha a gép egy része még mindig bennem lenne, és generálná a történetemet tovább.

-Elmondod az elejétől? - Kérdezte, és letörölte a könnyeit. - Menjünk ki a nappaliba. - Intett a másik helyiség felé.

Leültünk a kanapéra, és elmondtam neki az elejétől, onnan hogy BaekHoval hogyan találkoztunk, az esküvőn, és a gyerekeinken keresztül addig, amikor beestem a folyóba, és felébredtem. Meg az azóta visszatérő álmaimat.

Anya figyelmesen hallgatott, és próbálta megemészteni, amit mondok neki.

-Végigéltem az életem. - Suttogtam. - Úgy, ahogy arról álmodoztam majdnem kiskoromtól kezdve. Mit fogok így csinálni?

-Tetszik ez a történeted, bármilyen zagyva is. - Mosolyodott el végre anya. - És a jogi egyetem még vár rád.

-De még érettségim sincs. Nem fog menni. - Ráztam a fejem.

-Figyelj! - Fogta meg a kezem. - Nekem is volt egy nem pont ilyen, de számomra, főleg lelkileg, súlyos balesetem. Talán emlékszel rá, hogy meséltem. Amikor eltörtem a jobb kezem, és semmit nem tudtam csinálni. Úgy volt, hogy teniszezni fogok, benne voltam egy csapatban, és mentünk a diákolimpiára. És ott voltam, és fel kellett adnom, mert nem bírtam felemelni sem a kezem. Kirúgtak a csapatból, és át kellett iratkoznom egy másik iskolába. Ahol aztán kitanultam a szakmám, és apáddal is ott találkoztunk. Egyszer említetted, hogyha nem divattervező akarnál lenni jogi pályára mennél. Újra kell kezdened. Kitűzöl magad elé egy célt, és azt követed. - Magyarázta.

-És az érettségi? Egyeltalán járhatnék még a régi suliba, vagy már kirúgtak?

-Át kell iratkoznod egy másikba, ami igaz, hogy nem majd nekünk kerül kevésbe, de ki tudjuk fizetni. - Sóhajtott. - Új iskola, új kezdet. Le tudod majd tenni az érettségit, abban biztos vagyok, és elég sokat kell majd pótolnod, de szerintem nem kell elölről kezdened a tanulást. - Mosolygott rám.

-És mikor kezdek? - Kérdeztem, mert tetszett az ötlet, hogy valami eltereli a figyelmem erről a felhajtásról.

-Még be kell iratkoznunk, és amúgy is nyári szünet jön. - Mosolygott rám. - De az ikrek anyukája áttelefonált hogy hívnak egy magántanárt, mert a lányok el akarják terelni a figyelmüket erről az egész hócihőről, úgyhogy ha szeretnéd tanulhattok együtt. És majd két, vagy három hét múlva mehetünk beiratkozni.

-Rendben. Köszönöm anya. - Öleltem meg.

-Most már úgy érzem méltó vagyok hozzád. - Suttogta a fülembe.

-Jobb anyát nem is kívánhatnék. - Néztem rá mosolyogva. Aztán a szobámra gondoltam, és... - Anya, átrendezzük majd a szobámat? Meg falat is kellene majd festeni, ha leszedem a posztereket.

-Persze kincsem. Mindent az új kezdet érdekében! - Mosolygott töretlenül.

111. Hazafelé

Eszti:

Panni kijelentésével véget ért az egész megbeszélés, vagy előadás, ahogy tetszik. Az ápolóink elkísértek minket egy szobába, ahol a szüleink vártak minket. Anya, apa, és Pati szülei is ott voltak.

-Ó, hála égnek! - Sóhajtott fel anya, amikor beléptünk. Azonnal megöleltek mindhármunkat. Jin, JuJu és JiMin elmentek, és magunkra hagytak minket.

-Hogy érzitek magatokat? - Kérdezte Pati apukája.

-Tényleg egy baleset volt? Vagy... mondjátok el az elejétől! - Kérte Pati.

A szüleink összenéztek, majd anya kezdte el mondani.

-Még középiskolások vagytok. - Kezdte. - A szülinapotokra azt kértétek, hogy had jöhessetek el ide, Szöulba. Mivel rengeteget tanultatok, hogy biztosan elengedjünk, és dolgoztatok, azért hogy meglegyen a pénzetek erre, elengedtünk ide. Épségben megérkeztetek Incheonba, és eljutottatok a koncertre.

-Fel is hívtál utána. - Suttogta Pati anyukája a lányára nézve. - Nagyon boldog voltál.

-Amikor a szállásotokra mentetek egy kamion belerohant a kocsitokba. A kamionos hibája volt, de ti sérültetek meg jobban. Titit, és Nikit... sajnos elvesztettük. Nem tudták az orvosok megmenteni őket, bármennyire is próbálkoztak.

-És a gép? - Kérdeztem.

-Az orvosok felhívtak minket, amikor idehoztak titeket a kórházba. - Lett könnyes a szeme. -Édesapátok beszélt velük, én meg csak sírtam. Akkor mondták, hogy van egy új fejlesztésű újraélesztési technika, amit  alkalmazhatnának rátok. Mindannyian eszméletlenek voltatok, és túl sok sérülésetek volt, így azonnal beleegyeztünk. Bíztunk abban, hogy így meg tudnak titeket menteni. Amennyit én tudok erről a gépről az az, hogy teljesíti az álmotokat, és az eltervezett jövőtöket. Többet nem mondtak. Bár nem gondoltuk, hogy ilyen rossz lesz a vége. - Törölte le a könnyeit. - Két hónapig tartott, amíg felébredtetek. Közben állítólag elromlott a gép is. Vagy valami rendszerhiba volt, pont a végén. És teljesen össze vagytok zavarodva. Nem szabadott volna hagynunk. - Suttogta, majd szipogva apa vállára tette a homlokát.

-Anya, élünk, jól vagyunk. - Ültem oda hozzá és megöleltem. Soha nem láttam még ennyire letörtnek.

-Tudom kicsim, de annyira féltettünk titeket, féltünk attól, hogy mindnyájatokat elveszítjük, hogy bele sem gondoltunk a következményekbe. De hál' Istennek nem történt semmi olyan, amit nem akartatok. Vagyis... Remélem nem történt olyan. - Nézett fel anya, és végigsimított az arcomon.

A tenyerére hajtottam a fejem, és lehunytam a szemem.

Tényleg álom lett volna? Annyira valósághűnek tűnt, mintha tényleg megtörtént volna. De csak egy koncertre jöttük Szöulba. Csak egy baleset volt, és csak egy gép...

Felnyitottam a szemem elengedtem anya kezét, és végignéztem a szüleinken, a testvéremen, és a barátnőmön. Ez lenne a valóság? Mert az álom jobban tetszett...

~két hét múlva~

Kiengedtek minket a kórházból. Anyáék már a taxinál voltak, és a csomagjaikat pakolták be az autókba. Megálltunk, és visszanéztünk a hatalmas szürke falú épületre. Ijesztő volt. Jó volt kívül lenni rajta. Eddig azt gondoltam, hogy ha otthagyjuk a kórházat magam mögött tudom hagyni az egész eddigi történetet, és ha hazamegyünk új életet tudok kezdeni... Úgy tekintettem vissza arra az épületre, mintha egy elátkozott kastély lenne. Valóra váltja az álmaimat, aztán visszahoz a rideg valóságba.

-És most? - Kérdezte Pati. - Most mi lesz?

-Visszamegyünk a suliba. - Motyogta Panni. - Gondolom.

-Túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. - Fordultam meg, és zsebre vágott kezekkel indultam el az autókhoz.

A kötések még rajtunk voltak, bár a gipszeket már leszedték. Ami jó volt, mert nagyon viszketett alatta mindenünk. Amíg a kórházban voltunk kellett minden nap erősítenünk magunkat, így már kissé életrevalóbbnak látszhattunk. Bár apa kinevetett, hogy olyanok vagyunk mint a vámpírok. Az orvosi lámpák nem barnítanak le.

Az autó lassan haladt a belvárosban. Folyton folyvást meg kellett állnunk a piros lámpáknál. Csak bambultam ki az ablakon, és próbáltam felfogni, hogy nem mehetek vissza oda, a konyhába, ahol rosszul lettem, és hogy hazafelé tartunk Magyarországra. Meg azt is próbáltam felfogni, hogy eljöttünk Koreába, egy koncertre, és nem emlékszek rá. Hogy lehetek ilyen szerencsétlen?!

Az elhaladó autók, a jelzőlámpák, az emberek a járdákon, a buszok... Ez a valóság. bele kell törődnöm.

Amikor eljöttünk a főorvos, Woo Du Jae éppen ülésre ment a parlamentbe. Nem tudom mi lesz a gép sorsa. Amit Panni mondott az mind igaz... Sajnos. Tök jó dolog, hogy elképzeltetnek velünk egy álomvilágot, de... nem jó felébredni. És így, valahogy... Belénk kódolták a koreai nyelvet. Anya szerint amikor a koncertre jöttünk akkor csak az alapokat tudtuk. Most meg mindent értek, ami a rádióban megy, vagy a taxis beszél a telefonjába. Ha így belénk rakták a nyelve, akkor akármilyen gonosz dologra is lehetne használni ezt a gépet. Bárki bármikor csinálhatna gyilkoló gépeket, vagy csak tudatlan szolgává alakíthatná az embereket...

Bambulásomat Panni szakította félbe, mert elkezdte lökdösni a vállam.

-Eszti nézd! Nézd már! - Mutatott ki az ablakon. Ahogy odapillantottam, mintha megállt volna az idő. Panni egy plakátra mutatott, amin az öt fiú vigyorgott. Teljesen olyanok voltak, mint amikor először találkoztunk velük. Vagyis álmunkban találkoztunk. Amíg el nem haladtunk a  plakát mellett bámultam őket. Képek ugrottak a fejembe, ahogy MinHyun hazakísér, és mosolyog, vagy amikor zavarban volt, és állandóan a tarkóját piszkálta...

Elhagytuk a plakátot, és Panni visszalökdösött a helyemre. Sóhajtva dőltem hátra, és lehunytam a szemem. Nem akartam itt lenni. A másik világ sokkal jobban tetszett. Miért nem  lehet az a valóság?

A reptéren ébredtem fel.

Lassan kikászálódtam a taxiból, és Panni mellett anyáék után indultam, akik a csomagokat cipelve mentek előttünk. Rajtam csak egy hátizsák volt, amiben ha minden igaz, akkor kötszerek voltak, ugyanis elég sokszor kellett cserélnünk a kötéseket a sebeinken.

Még mielőtt beléptünk volna a terminálba visszanéztem a városra. Nem sokat láttam belőle, csak a szürke felhőket, amik néha engedtek látni egy-egy toronyházat, meg a sok autót...

Ahogy beléptem az ajtón szem elől tévesztettem a családom.  Túl alacsony voltam, és túl nagy volt a tömeg.

Próbáltam kiverekedni magam valamerre, de a bőröndöket cipelő, és nagyon sietős emberek elsodortak. Nekiestem a falnak, és fájdalom nyilallt az oldalamba. Összeszorítottam a fogam, és éreztem, hogy könny szökik a szemembe.

A zsebembe nyúltam, hogy elővegyem a telefonom, de nem volt ott. Sem a másik zsebemben. Levettem a vállamról a táskát, és kutatni kezdtem benne. A telefonom nem volt sehol sem.

Könnyes szemmel néztem a tömeget, de anyáék már régen elmentek.

A falnak vetettem a hátam, mert az emberek megint majdnem feldöntöttek. Hogy hová sietnek ennyire...

Mikor kissé kevesebben lettek, megláttam azt a táblát, amire a járatok voltak kiírva.

Szöul - Párizs; Szöul - Tokió; Szöul - NewYork; Szöul - London

Egy hangosbemondó elmondta, hogy a Szöul - Párizs járat 30 perc múlva indul. Minimum 20 perc kell, hogy átjussak a biztonsági ellenőrzésen, és még a családomat is meg kellene találnom.

Ahogy körbenéztem megláttam egy táblát, amire "Recepció" volt írva. A fájó oldalamhoz szorítottam a tenyerem, és elindultam a recepció felé.

Mikor odaértem egy magas, teljesen felismerhetetlen, kapucnis, maszkos, sapkás, napszemüveges fiú jött nekem. Megtartott, hogy ne essek, hátra, gyorsan bocsánatot kért tőlem, kérdezett valamit a recepcióstól, aztán egy gyors meghajlás után futni kezdett az egyik folyosó felé.

-Mit szeretnél? - Kérdezte a recepciós.

Elmagyaráztam neki, hogy mi a helyzet, mire kis türelmet kért. Pár perc múlva apa jelent meg. Ahogy meglátott odarohant hozzám, és megölelt.

-Nem tudom hogy keveredtél el, de siessünk! - Fogta meg a csuklóm. Megköszönte a recepciósnak, hogy segített, aztán maga után rángatott.

Gyorsan átjutottunk az ellenőrzésen, aztán egy stewardess elkísért a gépünkhöz menő kisbuszhoz.

Mikor felértünk a gépre megkerestem a helyemet Panni mellett, és leültem.

-Itt a mobilod. - Nyomta a kezembe az iker tesóm a telefonom. Nem tudom mikor vette el, de örültem, hogy visszakaptam. Valahogy egy kis biztonságérzetet sugárzott.

Egy hang elmondta, hogy a gép nemsokára felszáll.

Még felszállás előtt csipogni kezdett, és megjelent egy kis ikon, ami jelezte, hogy üzenet érkezett. Rányomtam a villogó karikára, mire betöltött egy közösségi oldalt.

H_H: Te voltál az, akit azzal a fura géppel élesztettek újra, igaz? Te vagy az egyik ikerlány, ugye? Ha te vagy, akkor sajnálom, hogy neked mentem. Remélem nem fájt.

Csak pislogtam az üzenetre. Homlokomat ráncolva néztem a képernyőn a hangul jeleket. ha perfekt nyelvtudásom van, akkor nem érthettem félre semmit. Felszállásig azon gondolkodtam, hogy egyrészt honnan tudja az az álruhás akárki, hogy én kivagyok, másrészt honnan tudja ezt az akármilyen közösségi oldalas nevemet.

Mikor elkezdtem volna beírni a válaszüzenetemet (valami olyasmit, hogy ki vagy, és mit akarsz?) hirtelen megindult a repülő.

A mobil jelezte, hogy le fog merülni. Inkább kikapcsoltam, és a zsebembe raktam.

Az ablakon keresztül néztem a felhőket, aztán lehunytam a szemem.

Újra a terminálban voltam, csak a tömeg nem volt sehol. Lassan körbefordultam, és megláttam az álruhás fiút. Azon a folyosón rohant visszafelé, amin az előbb eltűnt. A fiú közelebb jött hozzám, aztán meghajolt.

Pislogtam, és egy tó partján találtam magam.  Ismerős volt a hely. A kékvizű tavat körülvették a hegyek, és én a majdnem térdig érő puha fűben álltam mezítláb. A vízen visszacsillant a nap, és kissé hullámzott. a hegyek körvonalai is tükröződtek. A túlparton egy szarvast láttam inni, aki aztán felemelte a fejét, és rám nézett. Aztán fülelt, és mintha megijedt volna elfutott a hegyek felé. Mintha visszanézett volna rám.

Valami megmagyarázhatatlan okból elindultam a sűrű erdő felé, ami pont az ellenkező irányban volt, mint amerre az állat futott.

A fenyőtüskék szúrták a talpam, és az ágak összekarmolták a bőröm. Kezemmel hajtogattam el magam elől a tüskés ágakat. Csak mentem, és mentem előre. Mintha húzott volna valami befelé a sötét erdőbe.

Hangokat hallottam: egy olyat, mint az enyém, morgást, és egy nagyon ismerős férfihangot.

A megmagyarázhatatlan valami a hangok forrásai felé húzott.

Ahogy közelebb értem, egyre gyorsabban kezdtem menni. A végén már futottam. Az ágak az arcomba csaptak, és éreztem, hogy vér folyik le a homlokomról.

Ahogy kiértem a fák közül egy tisztásszerűségre, egy hatalmas lényt pillantottam meg. Az is meglátott engem, és a nagy fejével közelebb hajolt. Vörösen villogó szemét szinte az arcomba nyomta. csak a szeme volt akkora, mint a felsőtestem. Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg egymást bámultuk. teljesen ledermedtem, és mozdulni sem tudtam.

Aztán hirtelen a szem kitágult, majd nagy fényesség keletkezett.

Az arcom elé emeltem a kezem összeszorítottam a szemem, és éreztem a forróságot.

Kénszag, füst, és égett szag keveredett össze.

-Jól vagy? - Hallottam JR hangját. Megéreztem egy tenyeret a vállamon.

Lassan kinyitottam a szemem, és ki tudtam venni a fiú körvonalait a füstben.

Aztán hirtelen világosság csapott be közénk. Mintha egy villám csapott volna a földbe. A hirtelen jött fénytől pislognom kellett.

A következő pillanatban a konyhánkban találtam magam. A lépcsőn MinYoung jött le, gitárral a kezében.

-Szia anya! - Tette le a gitárt az asztalra, aztán odalépett mellém és megölelt. Mikor felemeltem volna a karom már nem volt ott. MinYoung eltűnt.

Körbenéztem: a gitár az asztalon hevert. Aztán lassan elhalványult, és az is eltűnt.

Bambán álltam ott, és vártam.

Lassan elindultam a nappali felé, ahol minden úgy volt, ahogy én emlékeztem rá.

Végigsimítottam a kisszekrény tetején, és felemeltem egy családi képet.

Ahogy néztem MinYoung és a kicsi MinHyun arca kezdett köddé válni, aztán JR és a férjem arca is. Végül csak ketten maradtunk a képen Pannival.

Aztán Panni szája mozogni kezdett. És hallottam a hangját.

-Eszti! Ébredj! Ajj, komolyan! Ébredj már fel! - Éreztem, ahogy remeg a kezem. Mintha valaki lökdöste volna a vállam.

A kép kiesett a kezemből, és az üvege ripityára törött.

-Hagyj békén, eltörted! - Szólaltam meg.

-Ébredj! - Rázta még  mindig a vállam. Le akartam guggolni a képhez, de valaki mellettem guggolt. Oldalra döntöttem a fejem, aztán eltűnt az egész lakás, és megjelent Panni elmosódott arca.

-Mi van? - Kérdeztem pislogások közepette.

-Azt hittem rosszul vagy. - Motyogta. - Minden oké? Mit törtél el? - Suttogta.

-Egy képet. - Hunytam le a szemem. - Egy családi képet.

-Neked is rémálmaid vannak, amióta... megtudtuk, hogy... hogy nem mehetünk vissza? - Tördelte az ujjait, és az ölébe nézett.

-Most láttam ilyet először. Mintha egy régi álom, a valóság és a gép által generált világ valahogy egymás után került volna... mintha egyik világból átjutottam volna a másikba. - Próbáltam elmagyarázni neki. Lassan bólintott, és felnézett rám.

-Nekem is volt ilyen. - Gondolkodott el. Aztán egy új témát dobott fel. - Szerinted milyen lesz visszamenni a suliba?

-Nem emlékszek senkire. - Ráztam meg a fejem. - Mintha ezt meg kitörölték volna belőlem.  Csak az rémlik, sőt, vannak dolgok, amikre tisztán emlékszek, de azt mind a gép képzeltette el velem.

-Remélem azért felismerek valakit. - Motyogta.

Ezen egy darabig gondolkodtam, majd a felhőket kezdtem nézni.

Nem tudtam mihez kezdjek. Elvégre... a gép által átéltük a legnagyobb álmainkat. Tehát: az álmaink mondhatni megvalósultak.

Így olyan furcsa ez az egész.

Lassan lecsukódtak a szemeim, és újra elaludtam.

110. A valóság

Pati:

A szobában ültem egy széken, és vártam az orvost. Byul JiMin, az ápolóm éppen a hátamon lévő sebet fertőtlenítette le, majd kötötte be újra.

Az első meglepetés után már lassan kezdtem hozzászokni ahhoz, hogy mindig ismerős arcok jönnek be az ajtón. Két hét után már valahogy nem tudtam meglepődni.

JiMin éppen végzett a bekötéssel, mire nyílt az ajtó, és bejött a főorvos, és még néhány másik fehér köpenyes, akiket arcról már ismertem.

A főorvos... meglepően hasonlított Woo Du Jae-ra, akiről eddig azt hittem, hogy a NU'EST managgere. Vagyis eddigi életem során eddig ő ő volt, most meg a főorvos.

-Jó napot! - Hajolt meg JiMin, és odaengedte hozzám a doktort. Én csak bólintottam, és elsuttogtam egy 'jó reggelt'-et.

-Hogy érzed magad? - Kérdezte az orvos leülve a velem szemben lévő székre.

-Egész jól. Jobban mint egy hete. - Válaszoltam egy torokköszörülés után.

-Remek, mert ma van a nagy nap. - Mosolygott. - JiMin elkísér majd az előadóba. - Veregette meg a jó vállam.

Mondott még valamit JiMinnek, aztán a többi orvossal együtt elment.

-Mi ez az egész? - Kérdeztem az ápolómat, aki éppen a vállamra terített egy pulcsit.

-Sajnálom, nem mondhatok semmit, de hamarosan mindent meg fogtok tudni. - Segített fel a székről.

-Nem értem mire jó ez a titkolózás. - Suttogtam magam elé, ahogy a lift felé csoszogtunk.

-Hm? - Kérdezte JiMin rám nézve. - Mondtál valamit? - Kérdezett vissza.

-Nem, semmit. - Ráztam meg óvatosan a fejem.

Felmentünk a hetedik emeletre lifttel, ahol aztán JiMin bekísért a folyosó végén lévő hatalmas fehér terembe. Az egyik fal mellett kicsit ferdén volt egy nagy asztal három székkel, egy mikrofonállvány az asztaltól kicsit távolabb, velük szemben pedig székek. Rengeteg szék. Hatalmas ablakok, vetítővászon, a plafonon, amit nem engedtek le, és egy nagy képernyő, amin SAMSUNG felirat világított.

JiMin leültetett az asztalhoz, majd mögém állt.

-Lehet, hogy sokkolni fognak az elkövetkező dolgok, de tudnod kell, hogy a ti érdeketekben volt minden, és itt vagyok mögötted. - Igazította meg a pulcsim.

-Fájni fog? - Kérdeztem magam elé meredve.

-Nem, nyugodj meg! Minden rendben lesz. - Simított végig a hajamon. - Nem kell félned. - Suttogta.

-Rendben. - Próbáltam magabiztosan válaszolni, bár nehéz volt.

Két hete ébredtem fel, és a műtőben találtam magam. Aztán átvittek egy szobába, ahol megjelent Byul JiMin, aki semmit nem tudott semmiről, amit mondtam neki. A szüleimről mondott pár szót, de sem a NU'EST-et nem ismerte, sem Esztit, sem Pannit... Pedig velük járt egy suliba. Vagyis... Állítólag.

Egyszer mintha JuJut is láttam volna, meg Jint is. Jöttek mentek körülöttem az ismerősebbnél ismerősebb arcok.

Már nem voltam abban biztos, hogy mi a valóság. Az, hogy rosszul lettem otthon a szobában, vagy abban a szállodában voltam a szellemekkel, és utána a tomboló folyóba zuhantam, vagy ez. Ez a fehér terem, ami kezdett megtelni orvosokkal, asszisztensekkel, és egyéb dolgozókkal.

A fehér köpenyesek tömegében megláttam JuJut, ahogy talán Esztit támogatja. Vagyis azt hittem, hogy ő az. Mármint az a JuJu és Eszti, akiket még régebbről ismerek.
Fel akartam állni, hogy eléjük menjek, de JiMin nem engedte. Lassan odaértek hozzánk, és az egyik ikret leültették mellém, JuJu pedig mögé állt.

Lassan néztünk egymásra a mellettem ülővel.

-Pati, te vagy? - Kérdezte lassan összeráncolt szemöldökkel, mire bólintottam.

-El sem hiszem, hogy itt vagy. - Tört ki belőlem pár perc néma csend után. - De te... ugye nem valami orvos vagy, vagy asszisztens... Te, te ugye Eszti vagy? - Hebegtem.

-Nem. - Válaszolt furcsán, mire felsóhajtottam.

-Pedig már azt hittem, hogy van valaki olyan, aki átélte azt, amit én. - Hajtottam le a fejem.

-Panni vagyok. - Suttogta. - És már nem vagyok benne biztos, hogy igazi vagyok-e egyeltalán. - Felnéztem a szomorú, és reményvesztett lány arcára. - Hogy mi a valóság, és mi az, amit csak álmodtam.

-Neked mondtak már valamit, hogy miért vagyunk itt? - Kérdeztem, mire megrázta a fejét. Magunk elé meredtünk egy időre, aztán lassan újra a lány felé fordultam. - Te tényleg... tényleg JR felesége vagy? - Kérdeztem, mire rám pillantott.

-Igen. - Vágta rá. Aztán habozni látszott. - Vagyis... Nem tudom. Fogalmam sincs. - Rázta meg lassan a fejét. - Nem tudom már, hogy mit higgyek.

-Ez a gondolat bennem is megfordult, de szerintem... - Gondolkodtam el. - Azért kerültünk ide, hogy mindent megtudjunk, nem? - Néztem hátra JiMinre.

-Igen. - Válaszolt helyette JuJu. - Itt mindent elmond orvos. - Mosolygott, majd a csúnyán néző JiMinre bámult. - Jogban áll tudsz. Itt mindent megtudsz is.

-Mi nem mondhatunk semmit. - Válaszolt neki halkan JiMin. - Nem szabad. Érted?

-Én értesz mit mondsz, de ők akkor is jog tudni. - Fonta össze a karjait JuJu, és elfordult JiMintől.

Pannira néztem.

-Miért beszél JuJu ilyen furcsán? - Suttogtam, és reméltem hogy az ápolók nem hallották meg.

-Nem régóta van itt, és még nem tudja a nyelvet rendesen. - Suttogta, majd a gyülekező kék vagy fehér ruhás dolgozókat nézte.

Aztán egyszer csak Jin jelent meg, mellette pedig lassan Eszti jött mankókra támaszkodva.

Panni már ugrott volna fel, hogy odamenjen hozzájuk, de JuJu nem engedte felkelni.

-Nem mész... mehet... el. - Próbálta összerakni a mondatot.

Barátnőm (aki talán az egyetlen akit már régebbről ismerek, és olyan, mint ahogy emlékeztem rá) lemondóan sóhajtott, és vártuk, hogy Esztiék odaérjenek hozzánk.

Jin odatámogatta hozzánk az ikerpár másik felét, aki aztán szinte leesett a székre. Jin letámasztotta az asztal mellé a mankókat.

Mindketten Pannival az újonnan érkezett felé fordultunk, aki szintén minket szemlélt.

Mikor megszólaltam volna, a főorvos, Woo Du Jae odasétált a mikrofonhoz, és intett, mire minden zaj abbamaradt a teremben.

-Köszöntök mindenkit ezen a csodálatos napon. - Kezdte zengő hangon. - Kedves kollégáim, köszönöm, hogy el tudtak jönni ma! A mai napra meghirdetett előadás, mint már gondolom önökhöz is eljutott az új újraélesztési projektről fog szólni. - Megnyomott egy távirányítót, mire a hatalmas képernyőn megjelentek valami fura rajzok. - Majdnem három hónapja volt, hogy kórházunkba behoztak öt fiatal lányt, akik súlyos balesetet szenvedtek. A nemrégiben kifejlesztett új technikát, a álom-élesztőt vetettük be, amely mondhatni eredményesen ment végbe. Ezek a lányok. - Mutatott ránk egy mosoly kíséretében. - Az elsők között vannak, akiket ezzel a technikával hoztunk vissza a halál széléről, tehát az álom-élesztő tökéletesen működik. - Ennél a résznél mindenki tapsolni kezdett.

-És... - Szólalt meg Panni, mire a főorvos ránk nézett. - Mi van a másik kettővel? Itt csak hárman vagyunk.

-Ők sajnos... - Kezdte szomorúan az orvos. - Belehaltak a sérüléseikbe. Nem tudtuk már őket megmenteni. Sajnálom.

Lehunytam a szemem, de nem tudtam visszafojtani a könnyeimet. Ketten meghaltak, akik kezdetben velünk voltak.

-Minden rendben? - Suttogta aggódó hangon JiMin a fülembe.

-Nem, nincs. - Nyeltem le a könnyeimet.

-Hogy hagyhatták, hogy meghaljanak? - Hallottam Eszti elkínzott hangját.

-Nagyon súlyosak voltak a sérüléseik, és bár két hétig még életben tudtuk tartani őket, végül nem sikerül megmentünk őket. Sajnálom, kishölgyek. - Mondta Woo Du Jae. - Remek barátaitok voltak.

JiMin a kezembe nyomott egy zsepit, amivel letöröltem a könnyeimet, és szipogva, valószínűleg vörös szemekkel néztem fel a főorvosra. Woo Du Jae küldött felénk egy bíztató mosolyt, majd újra a mikrofonba kezdett beszélni, miközben a képeket váltogatta a kijelzőn.

-Az álom-élesztő működése az emberi álmokon alapul. - Folytatta. - A kómában lévő betegeket úgy próbáljuk meg felébreszteni, hogy a legszebb álmaikba utaztatjuk őket, ahol megélhetik legnagyobb kívánságaikat, aztán képletesen elpárologtatjuk a körülöttük lévő csodát, és szembe találják magukat a rémálmaikkal. - Erre többen is felszisszentek, és sokan fordultak felénk, és sajnálkozó pillantásokat kaptunk. - Persze félreértés ne essék először csak a leggyengébbekkel kezdjük, és addig folytatjuk, amíg az elképzelt világból fel nem riadnak. Bár ez is csak egy rendszerhiba miatt volt, amit mire kijavítottunk már mindannyian felébredtek. Eredeti terv az volt, hogy nyolcvan-és száz év között végelgyengülésben eltávoznak abból a világból, és felébrdenek itt.

-Ezzel azt akarja mondani, hogy se férjem, se gyerekeim? - Kérdezte Panni, mire minden szempár felé fordult. - Ezt akarja bemagyarázni nekünk?

-Nem, kishölgy, ez a valóság. A férjed, és a gyermekeid csak az álom-élesztő hatására keletkeztek.

-És ezt higgyem is el? - Kérdeztem, miközben ezer gondolat cikázott a fejemben. BaekHo, a randijaink, a gyerekek, a tökéletes családunk, a NU'EST... csak álmodtam? Egy hülye gép a képzeletemből kreálta? Az álmaimból?

-Kénytelen leszel. - Vonta fel a szemöldökét Woo Du Jae, aztán folytatta a tömeg felé nézve. - Az elképzelt világ pedig, mivel a baleset megtörténtéig nem ismertük ezeket a lányokat, egy koncertjegy, pár fotó, és a személyi igazolványukból indult ki. Az elképzelt történetük valamelyest összefonódik, mivel egy gépre voltak kapcsolva. Két hónapot töltöttek a kapszulákban, mialatt a sérüléseik nagy része meggyógyult, és mialatt végigélték az életüket tizenhatodik-tizenhedik évüktől egészen negyven-negyvenöt éves korukig.

-És... - Szóltam közbe. - Hogy tudtak velünk elképzeltetni kórházi dolgozókat?

-Az alom-élesztő egy új technológia, ami képeket vetít a fejedbe, és az elektromos impulzusokat úgy irányítja, hogy a boldog dolgokat képzeld el. Mellékszereplőkre pedig mindig szükség van, így néhány kollégánk adatait, és képét beletápláltuk a rendszerbe, így ők is megjelentek az álmotokban.

-És az idolok? Ők hogy kerültek oda? - Kérdezte homlokát ráncolva Eszti. - Ők léteznek egyeltalán?

-Igen, léteznek. - Erősítette meg Woo Du Jae. - Mivel koncertjegyeket találtunk nálatok, ezért megkértünk néhány csapatot, hogy jöjjenek el hozzánk, és őket is... mondhatni beletápláltuk a rendszerbe. Ezért volt, hogy ők is benne voltak. Néhány képet sikerült rögzítenünk az álmotokból. - Nézett a kijelzőre, ahol megjelent a tengerpart, valahol Tokió mellett. Aztán egy koncertes következett, majd egy elmosódott fotó emberekről, egy tóról és egy kishajóról, barátokról, öt lányról... Az össze képet felismertem, és újra könnyezni kezdtem.

-Ez nem bizonyít semmit. - Szögezte le Eszti. - És mi van ha ezt is csak elképzeltetik velünk?

-Látom leányom, nem tudtalak meggyőzni. De van pár dolog, amit talán te nem vettél észre, bár fontos része volt az álmodnak. Először is. Mivel ti magyar származásúak vagytok, ezért magyar az anyanyelvetek. - Erre mindannyian bólintottunk. - Nem tűnt fel, hogy az összes barátotok az anyanyelveteket beszélte, annak ellenére, hogy mondjuk koreai származásúak? - Kérdezte, mire összenéztünk a lányokkal.

Hirtelen kétszeresére tágult a szemünk. Tényleg igaza volt... A NU'EST tagjai perfektül beszélték az anyanyelvünket, amikor kétség sem fér hozzá, hogy amúgy egyik tag sem tud a mi nyelvünkön.

-És még ott volt az, hogy hány nyelven beszéltetek. Szinte lehetetlen annyi nyelven megtanulni. - Rázta a fejét mosolyogva a főorvos.

-De én most tudok koreaiul, pedig nem is tanultam. - Néztem rá.

-Az álom-élesztő az impulzusok segítségével elég sok gondolatot ültetett el az agyatokban. Valami olyasmi, mintha beraknád a számítógépedbe a pendrive-t , és felmásolnád rá az adatokat. Mi is bemásoltuk az agyadba a koreai szótárat, és így mondhatni megtanítottunk neked egy másik nyelvet. Túl nehéz volt állandóan magyarra lefordítani nekünk a dolgokat.

-Belémtápláltak egy nyelvet? - Kérdeztem elképedve.

-Ennyi erővel tömeggyilkost is faraghattak volna belőlünk! - Háborodott fel Panni, mire abbamaradt a sutyorgás is a teremben, talán még levegőt venni is elfelejtettek.

-Soha nem használnánk rossz célokra ezt az újraélesztő gépet. - Rázta meg a fejét a főorvos. - De kezdeményezni fogok erről egy tárgyalást.

-A puskaport se öldöklésre találták ki. - Morogta gúnyosan Panni. - A tüzijáték gyönyörű. De az emberek rájöttek, hogy rossz dologra is lehet használni.